Két nagy történetet árultak a választásikampány-piacon, mindkettő tartalmazta az igazság (Pilátus: mi az igazság?...) némely részletét, de átfedés ezek között alig akadt. A valóság szelektált mozaikdarabjait százezres, milliós nagyságrendű online és utcai csapatépítésben kitermelt hiedelmekből kevert ragasztó kötötte össze, vallási jellegű propaganda-hittételeket formálva belőlük, melyeket az igazhívők rendületlenül vallanak, a gaz ellenség ellenben galád módon alapjaiban von kétségbe. Mindkét oldalon.

Nincsen ebben semmi rendkívüli,

így működik világszerte a választásokon alapuló tömegdemokrácia. Racionális programok helyett ellenségképek ellen hadakozó érzelemgerjesztéssel

veszik fel egymással a küzdelmet azok a politikai erők, amelyek közül a győztes azután a külső-belső kényszerek között lavírozva gyakran nem is sokkal másképpen cselekszik, mint halálos ellenségnek bemutatott ellenlábasa.

Illusztrációként elég egyetlen példát említeni, a korábban ellenfelei szerint szélsőjobboldalinak bélyegzett Giorgia Melonit, aki kormányfőként már-már Ursula von der Leyen európai bizottsági elnök jó barátnőjeként mutatkozik kontinensünk politikai nagyszínpadán. Aki azt hitte, hogy Lehet Más a Politika, az most a pálya széléről, logikus érveléssel kommentálja az eseményeket; sokat lehet tanulni tőle, csak éppen azt nem, hogyan lehet többségi támogatást szerezni egy parlamenti választáson.

Ezt most Magyar Pétertől és propagandacsapatától lehet eltanulni, aki egy telexes újságíró találó szavaival

„ugyanazt ígéri, mint az elmúlt három választás ellenzéki indulói – csak éppen az emberek jobban elhiszik nekik

azt is, hogy most minden rossz, és ez a Fidesz miatt van; és azt is, hogy ők jobban tudnák vezetni az országot”. E hit második eleme nyilván csak ellenzéki pártnak adhat hátszelet, hiszen másfél évtizedes egybefüggő kormányzás után – a maga helyzetéből kiindulva, saját látószögéből tekintve – mindenkinek közvetlen tapasztalata van arról, hogyan tudja a Fidesz az országot vezetni. Ez a tapasztalat s a belőle fakadó ítélet négy választáson át összességében pozitív volt, ami a közel egymillió új munkahely és a szinte mindenkit elérő lassú gyarapodás miatt nem csoda, mára azonban a választók jelentős részének ítélete számottevően romlott.

Lehet ennek kézenfekvő okaira – Covid-járvány, a háború okozta gazdasági megrázkódtatások – rámutatni, amint Orbán Viktor a kampányhajrában meg is tette, ez azonban a legritkább esetben szokta meghatni azokat a szavazókat, akik gazdasági helyzetük alapján a választásokat el szokták dönteni. És nem lehet figyelmen kívül hagyni azt sem, hogy az Európai Unió vezetői „jogállamisági” hiányosságokra hivatkozva, de számos nyilatkozat és elemzés szerint alig titkoltan

a magyar kormánynak a fősodortól eltérő Európa-politikáját érő megtorlásként eurómilliárdos forrásokat vontak meg Magyarországtól,

ami a sokszor a kormány orra alá dörgölt, a térség országaihoz képest lassabb gazdasági növekedés egyik alapvető oka.

Tisza-eredményváró a budai alsó rakparton, háttérben a Batthyány téri Szent Anna-templom (Szerdahelyi Csongor fotói)

 

Magyar Péter és csapata tehát nemcsak ügyes – és minden korábbi ellenzéki csapatnál szorgosabb! – kampánytechnikus, hanem a maga szempontjából jókor volt jó helyen, akkor indított összpontosított támadást a kormány és a Fidesz ellen, amikor annak támogatottsága objektív okok miatt megrendült. És ebben a helyzetben

a hit első eleme, hogy tudniillik „minden rossz, és ez a Fidesz miatt van” szélesebb körben gyökeresedett meg, mint 2010 óta bármikor.

A romló gazdasági hangulatban nem lehetett átütő például az az egyébként tényszerű kormányzati állítás, hogy hány (vidéki) kórházat és rendelőintézetet, hány iskolát újítottak fel, a választóknak nem csupán az eltökélten ellenzéki része tette magáévá azt a narratívát, hogy „romokban hever” az egészségügy és az oktatás. Ehhez nyilván hozzájárult az is, hogy Magyar Péter ezt nem sajtótájékoztatókon, hanem a legelhanyagoltabb intézményekből adott helyszíni videóközvetítésekkel hatékonyan illusztrálta.

A professzionális multimédiás hangulatkeltés mellett

a romló közhangulat tehette sokkal sikeresebbé

a Tisza Pártot a „korrupció” – vagy más szemszögből nézve a fideszes „eredeti tőkefelhalmozás” visszás oldalának – „leleplezésében” is. Szegény Hadházy Ákos, az egyszemélyes leleplező intézmény heroikus erőfeszítései évekig nem tudták elérni a többség ingerküszöbét, de az infláció által megütött, s hovatovább már munkahelye biztonságát is veszélyben érző átlagembert elkezdte érdekelni a hipergazdagok luxusélete, s kezdett felhorgadni amiatt, hogy – az említett telexes újságíró szavaival – „az ország alig-alig működik, a közszolgáltatások lerohadnak, eközben a NER elitje szemérmetlenül gazdagodik”.

És ebben a helyzetben nemigen lehetett a siker reményben azzal érvelni (a Fidesz lényegében meg sem próbálta), hogy a „NER-oligarchák” uniós beruházások végrehajtásával keresték meg profitjukat, s az autópályák, hidak, vasutak ténylegesen az utazóközönség rendelkezésére állnak. Már csak emiatt sem lophatták el „az utolsó szeget is”, ez azonban sokakat nem érdekelt.

A másik oldalon a Fidesz kampánya is az ellenfél démonizálására összpontosított,

dióhéjban azzal operálva, hogy Magyar Péter az országra szabadítja a háborút, a migrációt és a progresszív woke ideológiát, amelytől a konzervatív szavazókat (joggal) kirázza a hideg. Ennek a propagandának is nyilván megvan a valóságmagja, hiszen az az európai mainstream, amelyhez a Tisza Párt a Néppárton keresztül önként csatlakozott, politikájában sok szempontból valóban képviseli ezeket a törekvéseket. S bár a Tisza ügyesen elkerülte, hogy Márki-Zay Péter négy évvel korábbi amatőr hibáit elkövetve maga szolgáltasson bizonyítékokat ezeknek a vádaknak a megalapozottságához, aki hinni akart a Fidesz riogatásában, annak ez nem eshetett különösebben nehezére.

A csendben kimúlt MSZP el sem indult a választásokon

 

Jellemzően nem nagyon adtak azonban hitelt ezeknek a vádaknak a fiatal, a városi és a magasabban iskolázott rétegek, s ezen a vonalon lényegében kettészakadt az ország. A városi liberális szavazók, megérezve az Orbán-buktatás esélyét, egységes tömbként álltak be az általuk amúgy nem kedvelt Magyar Péter mögé, amit korábbi pártjaik is kénytelenek voltak respektálni jelöltjeik sorozatos visszalépésével, illetve azzal, hogy többen közülük, közte a mára csendben kimúlt MSZP, el sem indult a választásokon.

A Fidesz kampány- és hatalomtechnikáját, valamint az európai radikális jobboldalhoz való csatlakozását fokozódó ellenérzéssel fogadó konzervatív szavazók Magyar Péter fideszes indíttatásából merítettek bátorságot az átállásra, míg

a fiatalok (mindezek mellett) láthatóan értékelték Magyar életkorából (is) adódó fiatalos dinamizmusát.

A kritikus (alkalmi) kormányváltó tömeg létrejött – egyetlen kérdés maradt, képes-e még az első csatasorba visszatérő Orbán Viktor hozzá mérhető sokaságot mozgósítani. Nem volt képes.

 

Nyitókép: Magyar Péter, a Tisza Párt elnöke a párt eredményváró rendezvényén (MTI/Illyés Tibor)