A korábbi CIA-vezető sajátos élményről számol be rövid töprengése elején: mint a CIA orosz osztályának főnökét, többedmagával meghívták egy orosz politikai tévéműsorba, hogy beszéljenek arról: az Egyesült Államok és a NATO-tagállamok az Ukrajna elleni orosz támadás tervéről szóló jelentéseket terjesztenek. Vajon a nyugatiak el is hiszik ezeket?

A volt vezető azt felelte, hogy a titkos információszerzés rendszerint kacifántos dolog. Hibák mindig előfordulnak. A leghíresebb példa az iraki tömegpusztító fegyverek esete. Ám most, mondta a volt CIA-vezető, biztos benne, hogy az Egyesült Államok kormányzata valóban úgy hiszi, Oroszország Ukrajna lerohanására készül.

Ezen a műsor orosz résztvevői, köztük a legelismertebb és legtájékozottabb orosz külpolitikai szakértőkkel, nyíltan gúnyolódtak. Nem voltak hajlandók elismerni, hogy az USA- és a brit kormány őszintén hisz a jelentéseknek, melyek szerint Moszkva arra készül, hogy álcázott ukrán támadás ürügyével igazolja az orosz inváziót, hogy a Kreml bábkormányt tervez felállítani Kijevben, vagy hogy a támadásnak meghatározott napja van. Az egy dolog lenne, ha ezek az állítások a nyugati–orosz információs háború részeként hangzanának el. Végtére az igazság a háború első áldozata. Csakhogy Washington és London „felül a saját propagandájának”, és akkor, miként az oroszok mondják, elég nagy a baj.

A nyugatiak valóban elhiszik a jelentéseket. Az oroszok és a nyugatiak képtelenek felfogni egymás észleléseit, akár Ukrajnát, akár az európai biztonság rendszerét illetően. Nemcsak abban nem értenek egyet, hogy mire van szükség, hanem abban is, hogy mi van, magyarázza a volt CIA-vezető.

Nyugaton az a gondolat, miszerint az orosz szakértők őszintén kétségbe vonják, hogy kormányuk Ukrajna elleni támadásra készül, nevetségszámba megy. Hát nem nyilvánvaló, hogy Moszkva hatalmas erőket vonultat fel Ukrajna határán, vészjósló hadgyakorlatokat folytat Belaruszban és a Fekete-tengeren, és nyíltan azzal fenyeget, hogy „katonai-műszaki” lépéseket tesz, ha a NATO nem teljesíti követeléseit? Nem bizonyította-e Oroszország agresszív szándékát Grúzia megtámadásával 2008-ban és Ukrajnáéval 2014-ben? Ahogyan az oroszok propagandaterjesztéssel vádolják a nyugatiakat, a nyugatiak szerint az, hogy a Kreml tagadja Ukrajna lerohanásának szándékát, konkrét félrevezetés.

De az oroszok köreiben az a felvetés, hogy Moszkva meg akarná támadni Ukrajnát, légből kapottnak tetszik, hiszen ők ehhez az országhoz barátilag viszonyulnak, még ha kissé leereszkedően is. Azok a nyugati állítások, hogy az oroszok szét akarják verni az ukrán demokráciát, röhejesnek tűnnek föl. Az oroszok szemében Ukrajna nemhogy nem demokrácia vagy születőfélben lévő demokrácia, hanem a kormányát szétzilálja a korrupció és a kegyelti rendszer, miközben az orosz anyanyelvűek jogait lábbal tiporják. Hihetetlennek tartják a gondolatát is annak, hogy vissza akarnák állítani a Szovjetuniót. Sok orosz vágyódik vissza a szovjet időkbe, de kevesen szeretnék viszontlátni a régi birodalmat, hiszen az nagy tehertétellel járna, és a várttal ellentétes eredményhez vezetne. Ott, ahol az amerikaiak Ukrajnát lerohanni kész fegyveres erőket látnak, Moszkva védekező lépéseket gondol, amelyek gátat akarnak szabni annak, hogy a világ legerősebb katonai szövetsége megvesse a lábát Oroszország kapujában.

A helyzet erősen emlékeztet arra, amiről Teddy Roosevelt 1904-ben ezt mondta: „[II. Vilmos császár] azt hiszi, a britek meg akarják támadni, szétverni a flottáját… A tény azonban az, hogy a briteknek eszük ágában sincs semmi ilyesmi, ellenben páni félelem járja át őket, hogy a Kaiser szét akarja verni a flottájukat, és letörölni szándékozza a birodalmukat a föld színéről. Az a furcsa helyzet ez – írta az amerikai elnök –, amelyben a kölcsönös bizalmatlanság a háború széléig viszi el a két népet.”

Ez a helyzet, mint tudjuk, az első világháborúba torkollott. Ahogy a bizalmatlanság és a félelem megrontja az orosz–nyugati viszonyt és a katasztrófa irányába sodor, nem árt elgondolkodnunk némely kritikus kérdésen.

Először is, ahogy a császári Németország és az edwardi Anglia esetében történt, a felek most is a másikról feltételezik a támadó szándékot, magukat csupán védekezőnek látják. A Kreml szentül meg van győződve, hogy az Egyesült Államok régen a célkeresztjébe állította Oroszországot, katonai erőket és infrastruktúrát telepít a határai közelébe, oroszellenes csoportokat fegyverez fel a szomszédos országokban, és aktívan támogatja a felforgató elemeket Oroszországon belül. A Nyugat ezzel szemben Putyinban a demokrácia esküdt ellenségét látja, mind Európán, mind az Egyesült Államokon belül. Következésképp mindkét fél arra jutott, hogy szembe kell szállnia a másik agressziójával, ami akció–reakció spirálként csavarodik a konfliktus felé.

A második realitás az, hogy egyik fél sem tudja legyőzni a másikat, sem a csatatéren, sem a tárgyalóasztalnál. Az atomkorszak kezdete óta mindkét fél közös igát visel: az egyik fél biztonsága a másiknak nyújtott garanciákon múlik. A kölcsönös sérülékenységet csak fokozta, hogy a kibertechnológia áthatja a hadászatot, a kémkedést, a hírközlést és a kereskedelmet.

Sem Oroszország, sem a Nyugat nem tudja Ukrajnát a maga érdekszférájába vonni annak szétszakítása nélkül. A Kreml nem tudja kihajtani az Egyesült Államokat Európából, és Európa nem lehet stabil, ha Oroszország kimarad a térség legfontosabb biztonsági szervezeteiből. Ilyen körülmények között az, aki a maga győzelmére és a másik vereségére játszik, a kölcsönös vereséget idézi elő.

John Kennedy állapította meg: a kubai rakétaválság legfőbb tanulsága, hogy a válsághelyzeteket az atomhatalmak vezetőinek úgy kell eloszlatniuk, hogy segítenek egymásnak az arcmentő kompromisszumok megtalálásában. Ez ugyanúgy áll ma, mint 1962-ben. A nagy csapás elhárításának lehetősége egyre szűkül.

Az eredeti cikk itt olvasható.

 

Nyitókép:

Donyeck, 2022. február 22.
Orosz zászlókkal és tűzijátékkal ünnepelnek emberek Donyeck belvárosában 2022. február 21-én, miután Vlagyimir Putyin orosz elnök aláírta a két önhatalmúlag kikiáltott délkelet-ukrajnai szakadár terület – a Luhanszki Népköztársaság és a Donyecki Népköztársaság – függetlenségének elismeréséről szóló dokumentumot
(Alexei Alexandrov/MTI/AP)