„Ahogy eltűnődünk az űrön, amelyet maga után hagyott, értjük meg igazán – írja a máskülönben jó tollú Boris Johnson ­–, hogy milyen életbevágóan fontos szerepet vitt: önzetlenül és higgadtan testesítette meg országunk folytonosságát és egységét.” Ő volt az utolsó államfő a világon, aki még szolgált a második világháborúban, tizenkilenc évesen csatlakozott a Női Kiegészítő Területvédelmi Szolgálathoz. Apja, VI. György oltotta belé ezt a fajta civilizáció- és honvédő hivatástudatot. Első miniszterelnöke a nagy Winston Churchill volt, aki úgy tartotta, a háború utáni újjáépítésben a briteknek éppen arra a romantikára van szükségük, amely a huszonöt évesen trónra lépő Erzsébetből áradt – köztudott volt már akkor is, hogy első látásra beleszeretett a száműzött görög hercegbe, Fülöpbe, akit az udvar sokáig le is kezelt. Ritkán említik a megemlékezések, de trónra lépésekor, 1952-ben Nagy-Britanniában még jegyre adták a cukrot, vajat, sajtot, margarint, zsírt, szalonnát, húst, mi több: a teát. Arról több szó esik, hogy ebben az időszakban zajlott le a világtörténelem legkiterjedtebb birodalmának  fölbomlása: India, melynek utolsó császára Erzsébet apja volt, 1947-ben kikiáltotta függetlenségét. A királynő alattvalóival derűsen, sztoikusan viselte, ahogy a Birodalom átváltozott Brit Nemzetközösséggé, majd 1997-ben Hongkong Kínának való visszaadásával végleg megszűnt – a ceremónián Károly herceg képviselte a trónt.

A régi dicsőség elvesztése sebet ütött a britek keresztény-protestáns hivatástudatán is: ahová betették a lábukat, normává tették a parlamenti demokráciát és jogállamot.

Ám sértett birodalmi-nemzeti tudatukban a britek nem mentek el odáig, mint a franciák Algériában vagy ma az oroszok Ukrajnában. Hongkongban ugyanakkor Kína, minden ígérete ellenére, felszámolta a demokratikus alkotmányosságot. Ezzel szemben a hidegháború befejeztével – a sikeres-ünnepelt világjáró uralkodó ezt is láthatta – a volt birodalom számos országában beért az elvetett mag. Nem ok nélkül, nem merő angol szikárságból, bölcs tartásból, képmutatásból szemlélte derűsen a fejleményeket. A birodalomvesztés utáni brit politika nem puszta lejtmenet. Nem akármiért akar odatelepedni mindenki.

Erzsébet legnagyobb politikai teljesítménye kétségkívül a monarchia megőrzése. Ő maga nem is trónörökösnek született. Az utódlásban nem az apja, Albert herceg, hanem a nagybátyja, Dávid következett a soron, aki ugyan rühellte a királykodásnak még a gondolatát is, VIII. Edwardként 1936-ban mégis trónra lépett, de mivel királynévá akarta tenni a kétszeresen elvált amerikai szerelmét, alkotmányos válságot robbantott ki, és lemondott a trónról még az év végén. Így szállt a korona váratlanul Erzsébet dadogó apjára, aki VI. György néven uralkodott. Edward az alkotmányos rend megtagadásával roppant válságba taszította a királyi családot, mely azóta is folyton az avíttság vádja ellen küzd, próbálja bizonyítani létjogát. Hiszen mi értelme fenntartani a drága királyi családot, ha alkotmányos jelentősége kiüresedett, csupán formaságokra szorítkozik, és ha a Viktória királynő bevezette új uralkodói szerepfelfogást, a hagyományos erkölcsi értékek, a munkaethosz, a családközpontúság, a hitbuzgóság, a tartás, az önállóság, a hűség, a béketűrés és a türelem képviseletét a dinasztia tagjai életvitelükkel sorra megtagadják? Amikor 1947-ben az éppen csak felnőtt, születésnapját ünneplő Erzsébet nem is gondolva arra, hogy rövidesen királynő lesz (váratlanul, ötvenhat éves apja korai halálával lett az), a következőt nyilatkozta: „Egész, akár hosszú, akár rövid életemet népem szolgálatának szentelem”,  ezekre a kételyekre felelt, utalva egyúttal I. Erzsébet Tilburyben, a támadó spanyol armada legyőzése előtt mondott emlékezetes beszédére, illetve Viktória királynő keresetlen egyszerűségére: „Jó leszek.” Az, hogy a briteken nem hatalmasodott el a köztársasági eszme, nagyrészt annak köszönhető, hogy Erzsébet végig betartotta ígéretét.

Új-Zélandon, 1953 decemberében 

 

Pedig a kilencvenes évektől botrányok sorozata tépázta meg a család tekintélyét. 1981-ben ország-világ ünnepelte Diána és Károly lakodalmát. Mindenki Anglia és a monarchia megújulását látta megtestesülni az ifjú párban. Tíz év sem telt bele, Károly bejelentette, válnak, és a média borzalmas tragédiával végződő szappanoperát csinált a királyi család életéből, vétkeiből. Diánát modern kori szentté avatta, a királynőt szívtelen vén csoroszlyának állította be. A republikanizmus már-már diadaltort ült az 1936-os lemondási válságot idéző botránysorozaton. A királynő a maga nyájasságával mégis vissza tudta állítani a közvéleményt maga mellé, amiben egyébként az öröklésre egyre inkább érdemtelennek beállított Károly is segítette azzal, hogy lóhalálában elutazott Párizsba elvált felesége holttestéért, amit volt férjtől nem szokás elvárni.

Az utóbbi évek keserves botrányait András, illetve Henrik (Harry) és Meghan idézte elő. Az előbbit nemi bűncselekménnyel vádolják, az utóbbiak pedig a szabad celebéletet választva ütköztek össze a Buckingham Palotával. A királynő szigorú, már-már kíméletlen fellépésére valamennyien lemondtak udvari szerepeikről. Gyászbeszédében Károly Vilmost walesi-edinburghi herceggé emelte, Harrynek és Meghannek pedig apai szeretetét küldte külföldre, ahol élnek.

Meghalt a királynő. Éljen tehát a király. III. Károly, az angolok ismerik jól, más szerepfelfogást követ majd. Ő az első angol király, aki egyetemi, bölcsész (antropológia, történelem, walesi nyelv) diplomát szerzett. Minden bizonnyal nyíltabban felemeli szavát, ha lelkiismerete úgy ítéli meg. Mélyen hívő, gyakorló anglikán, aki viszont roppantul érdeklődik a hinduizmus, buddhizmus és főként az iszlám iránt. Némely megszólalásától megrémült az anglikán elit, azt hitték, meg akarja fosztani egyházukat az államvallási státuszától. Mások konzervatív környezetvédő szemlélete, megint mások a klasszikus építészet iránti elkötelezettsége miatt nyugtalankodnak – ismeretes, hogy közbelépésére a londoni Nemzeti Galéria új szárnya nem modernista, hanem klasszicizáló, a régi épülethez igazodó tervek szerint épült, azonkívül Léon Krier luxemburgi építésszel felépíttette Poundbury vadonatúj, mégis klasszicista stílusú városát, amely a modernista építészeti lobbi károgása-huhogása ellenére, köszöni szépen, boldogan él, virágzik. E téren Károly bizonyosan fellép majd. Ámde tökéletesen tisztában van alkotmányos korlátaival; feje ugyan a nem klasszikusan elválasztott hatalmi ágaknak: végrehajtásnak, törvényhozásnak, bíráskodásnak, a parlament jóváhagyása nélkül azonban nem tehet semmit. Válságos pillanatban lehet döntő a szava, de a szokás ekkor is azt kívánja tőle, hogy egyeztessen a miniszterelnökkel, miniszterekkel. A személyes tekintély azonban számít: Erzsébet több esetben is érvényesítette a maga akaratát kormányalakítási megbízásaiban. Ráadásul a kormányfő heti rendszerességgel járul a király elé egyeztetésre. Erzsébet nem véletlenül tanulmányozta makacs alapossággal a kormányzati iratokat: a maga nem látványos módján befolyásolhatta a döntéshozatalt. Politikai véleményéről a közvélemény ritkán tudott. A túl mélyen pukedliző Margaret Thatcherrel látványosan különbözött, pedig mindenki azt gondolta, azzal vádolta, konzervatív oldalra húz. Igaz, utóbb rendezték soraikat. Ezek az alkotmányos körülmények döntően meghatározzák majd Károly működését.

Poundbury főtere az anyakirálynő szobrával

  

Erzsébet, aki kezdetben konzervatív módon, a bevált mintákat követve intézte uralkodása ügyeit, modernizált is. Már gyerekkorában szerepelt az országos nyilvánosság előtt. Háromévesen a tündérhercegnő felkerült a lapok címoldalára, kamaszkorában háborús műsort vezetett gyerekeknek, amivel a szülőket volt hivatott kitartásra buzdítani. Eredendően tartózkodó lélek lévén nem engedte, hogy a koronázási szertartást felvegyék, az olajjal való megkenését, imádkozását, eskütételét túlságosan személyesnek tartotta ahhoz, hogy ország-világ lássa. Ugyanakkor az egész ünnepségsorozatról készült filmet több száz millióan nézték szerte a világon. Majd 1960-ban Nixon és Kennedy vitája, 1965-ben pedig a polgárjogi küzdelem eseményei a tévéképernyőn zajlottak. Végleg beköszöntött a televízió kora. A kiváló történész, Andrew Roberts Diána éppen huszonöt évvel ezelőtti halálakor írt, Diána halálát túléli a monarchia című remek cikkében szóvá teszi, hogy amíg Richard Colville volt a királynő sajtófőnöke, a Buckingham Palota betartotta Walter Bagehot, a nagy XIX. századi liberál-konzervatív közíró tanácsát, a monarchia varázsára nem szabad világosságot deríteni. Colville helyébe azonban az új idők emberei jöttek, és 1969-ben megmutatták a televíziónézőknek, a királyi család ugyanolyan, mint mindenki más. Roberts szerint

innentől kezdve nem volt megállás: a média maga alá gyűrte, a maga képére formálta a királyságot.

Van sok igazság ebben. Mások viszont elkerülhetetlennek tartották a folyamatot. A királyság jelentős részt eleve reprezentációban, nyilvános szereplésben áll, nem mondhat le a szereplésről, ha annak eszköze megváltozik.

Ráadásul évszázadok óta vitatkozik a parlament és a Buckingham Palota a királyi költségeken. Ezt a vitát csakis nyilvánosan lehet lefolytatni, és ennek szerves része annak megítélése, hogy az adófizető polgárok mennyiben tartanak el léha ingyenélőket. Éppen ezek hatására született meg a döntés, a királynő a magánjövedelmei után adót fizet. A turisták előtt megnyitja a Buckingham Palotát – amerikai vélemények szerint a királyi turizmus maga megéri az intézmény fenntartását. Már Erzsébet is megkezdte a hivatalos udvartartás szűkítését, amit Károly világos elhatározással folytatni kíván. Hogy miként ítéljük meg a sok millió angol által ünnepelt 2012-es klipet, amelyben az idős, tötyörgő királynő James Bonddal (Daniel Craig) helikopterre száll, majd ejtőernyővel kiugorva érkezik meg az olimpia megnyitására, ízlésünktől és az angol monarchia megmaradásától függ. Sokan féltik ugyanis az intézményt a „skandinavizálódástól”, attól, hogy úgyannyira igazodik a mindennapok emberéhez, hogy már elveszti eredeti fennköltségét, jelképes tartalmakkal való telítettségét. A klip azonban pazar példája az angol humornak, a karótnyelt királynő megengedheti magának a tréfát is, és sok millió alattvalójával együtt a mindig kötelező öngúnnyal ünnepli a nemzetet. Korántsem biztos, hogy a tömegmédiumok el tudják rontani azt, ami működőképes, aminek a mondanivalója megfontolt, letisztult. „Ne panaszkodj, ne magyarázkodj”, szólt Erzsébet jelszava, amelyet fia nem mindig fogadott meg. Erzsébet sosem adott interjút. Tartotta magát.

A nemzetét személyesítette meg. Azt a nemzetet, amely meneszti a miniszterelnökét, bármily tehetséges, ékesen szóló is, ha nem teljesíti ígéreteit, és basáskodni kezd. Amikor Erzsébet uralkodásának legfőbb támaszát, az újításokat mindig támogató Fülöp herceget gyászolta, a miniszterelnökség munkatársai tiltott mulatságokat engedtek meg maguknak. A méltatlanságra nemet kell mondani.

A gyászmunkát a britek láthatóan komolyan veszik: felmérik, elmondják, mit vesztettek királynőjükkel, amiben innen nézve az a legmegkapóbb, hogy a királynőt magasztaló kakofóniából mindig kihallani az önismeret szavát.

Régi a magyar angolbarátság, régi és jogos a magyar sóvárgás az alkotmányos monarchia után. Ám ne járjunk úgy, mint Bibó István, aki az egyébként remek elemzéseket tartalmazó, Az európai egyensúlyról és békéről című munkájában száz oldalon keresztül taglalja, hogy a háború utáni német zűrben csakis a nemzet egészét megtestesítő király tudná biztosítani a stabilitást és az alkotmányos, jogállami kormányzást, majd közli, de nincs ilyen dinasztia. A Habsburgok visszatérését Horthy 1921-ben megakadályozta, elárulva esküjét, tulajdon hatalomvágyának és nem feltétlenül komoly katonai fenyegetéseknek engedve. Könnyebb a királyságot felszámolni, mint újraalapítani. Be kell érnünk a koronánkkal, amely egészen jó jelképe a nemzetnek, halott, élő és megszületendő nemzedékeink szövetségének, tudja figyelmeztetni politikusainkat, hogy a legtágabban felfogott nemzet eszméjének tartoznak felelősséggel. Van továbbá köztársasági elnökünk, aki hivatalból kifejezi a nemzet egységét. Hogy ez az egység több, mint az őt jelölő párt (értsd: pars, ’rész’) akarata, még tanúsítania kell. Van mit tanulnia, van mit tanulnunk II. Erzsébettől. „Nyugosszon angyal éneklő sereg!”, ahogy Károly fia a Hamletet idézve búcsúztatta, amelyet mi történetesen a magunk nemzeti drámájának tartunk.