A második világháború vége óta az amerikai külpolitikáról szóló viták nem a két nagy párt között, hanem azokon belül zajlottak, hangsúlyozza a régi, ismert tételt Ferguson. A hidegháború kezdetén a republikánusok és a demokraták nagyrészt egyetértettek abban, hogy a Szovjetunió ideológiai fertőzését és expanzív imperializmusát fel kell tartóztatni, legfeljebb a módszerekben különböztek. Egyeztek abban is, hogy Vietnamba be kell avatkozni, majd 1967 után abban is, hogy ki kell szállni. A kemény vita a Demokrata Párton belül, a „becsületes békét” kivívni akaró pártvezetés és a radikális baloldali, háborúellenességet hirdető fiatalabb frakció között zajlott.

Ugyanígy kétpárti konszenzus volt abban is, hogy a New York-i, 2001. szeptember 11-i terrortámadások után nemcsak az afganisztáni, hanem az iraki kormány ellen is katonai akciót kell indítani. A neokonzervatív projekt mögül csak akkor kezdtek vezető demokraták kihátrálni, amikor rosszul alakultak a dolgok Irakban. A Kínával szembeni vámok és technológiai korlátozások bevezetését pedig a két párt egyformán szorgalmazza – a nagy külpolitikai kérdésben a két párt vezetése együtt gondolkodik.

Az utóbbi évek legnagyobb külpolitikai vitája szintén párton belül, a republikánusok között zajlott, mégpedig arról, vajon bölcs dolog-e támogatni Ukrajnát az Oroszországgal szembeni honvédő háborújában. Nyugat-szerte úgy gondolják – írja Ferguson –, ha Trump győz, annak egyik legnagyobb vesztese a Volodimir Zelenszkij vezette ukrán kormány lenne. És James D. Vance alelnöki jelölését mindenki csapásnak ítélte. Végtére nem azt mondta Vance, hogy őt nem érdekli, mi történik Ukrajnában? Csakhogy a Steve Bannonnak öt nappal az orosz támadás előtt adott interjújában azt is leszögezte, hogy „nem azért szolgáltunk a tengerészgyalogságnál, hogy azért harcoljunk Putyin ellen, mert elutasítja a transzneműek jogait, márpedig a Külügyminisztérium szerint ez a legfőbb baj Putyinnal”. Vance a támadás után is kétértelmű maradt: „Putyin gazember – közölte –, de az a külügyi vezetés, amely Ukrajnát közvetlenül a vágóhídra vitte, nem érdemel mást, csak megvetést.” Az azóta eltelt két és fél év alatt Vance mindig azok mellé állt a republikánus és a trumpista körökben, akik kétségbe vonták az ukrán kormány őszinteségét, és bizonyos megértést tanúsítottak Putyin iránt a NATO-bővülés miatt.

Mégis hiba azt feltételezni, hogy Vance jelölésével Trump az izolacionizmust, az elszigetelődési politikát és a Putyin-apológiát választotta.

Ne feledjük, mit mondott Vance a The New York Timesnak adott interjújában: először is azért kellett Ukrajnába fegyvereket küldeni, hogy elrettentsük Kínát Tajvan megtámadásától vagy blokád alá vételétől. Márpedig ez aligha izolacionista érv – hangsúlyozza Ferguson. Másodszor azt is kifejtette Vance, kétségei voltak a tavalyi ukrán ellentámadással kapcsolatban, amelyet a Biden-kormányzat a nyilvánvaló katonai nehézségek ellenére támogatott. Végül három lépésben határozta meg, hogyan kell „amerikai vezetéssel” véget vetni a háborúnak. Először is nagyjából a mostani helyzet szerint be kell fagyasztani a határvonalat, másodszor biztosítani kell Kijev függetlenségét, de egyben semlegességét is. Az oroszok sok alávalóságot követelnek, de a semlegességet nyilván létkérdésnek fogják fel. Harmadszor nyilvánvalóan szükséges valamiféle amerikai biztonsági garanciavállalás Ukrajnának. Az újságíró rákérdezett: „Az nem amerikai érdek, hogy az oroszok letarolják Ukrajna többi részét?” Vance pedig ezt felelte: „Nem, ez nem érdekünk.”

Akár egyetértünk ezzel, akár nem, ezek nem izolacionista, hanem tőről metszett realista érvek, éppen olyanok, mint amilyeneket Henry Kissinger élete utolsó éveiben is kifejtett. Márpedig éppen ideje, hogy a republikánusok végre visszatérjenek a realizmushoz, válaszul a neokonzervatív korszakban szorgalmazott stratégiai túlterjeszkedésre. Ennek a visszatérésnek a legfontosabb mozzanata, hogy 2022 februárja óta az Egyesült Államoknak új tengelyhatalmakkal, Oroszország, Kína, Irán és Észak-Korea szövetségével kell szembenéznie.

Sokan észre sem vették, pedig Donald Trump is ezeket az érveket hangoztatja:

„Egészen más világban élünk, mint három és fél évvel ezelőtt – adta elő július 16-án. – Hagytuk a legrosszabbat bekövetkezni, mert ostobaságában Biden arra kényszerítette Oroszországot és Kínát, hogy egybekeljenek. Összeálltak. Ebbe aztán bevonták az unokatesójukat, Iránt, aztán Észak-Koreát. Nem is kell nekik más.” Majd így folytatta: „Nagyon veszélyessé vált a világ. Igazában nyugtalanít a hátralévő öt hónap. Szóval az a baj, attól félek, kitörhet a harmadik világháború.”

Trump fő külpolitikai állítása, hogy amíg ő el tudta rettenteni a rosszakarat tengelyét, Biden erre képtelen volt. „Véget vetek minden nemzetközi válságnak, amelyet ez a kormányzat idézett elő” – mondta túlságosan is hosszúra nyúlt, a jelölését elfogadó beszédében. „Köztük a rettenetes orosz–ukrán háborúnak, amely soha nem tör ki, ha én vagyok az elnök. És annak a háborúnak is, amelyet az Izrael elleni támadás indított, amely szintén nem következik be, ha én vagyok az elnök. Ellenfeleink békés világot örököltek, és az egész földkerekségen háborút csináltak… Azzal kezdődött, hogy Afganisztánból katasztrofálisan kivonultak. Így soha addig nem szégyenültünk meg. A csapástól felbátorodva támadt Putyin.”

Akárcsak Vance, itt Trump nem az izolacionizmus nyelvét használja. Elrettentésről, nem pedig deeszkalációról, az előbbi funkcionális ellentétéről beszél. Elismeri, hogy Amerika katonai és pénzügyi forrásai végesek, minthogy többet költ az ország szövetségi adósságszolgálatra, mint a nemzetbiztonságra. Ha rajta állna, fejtegeti a jeles történész-közíró, jövőre növelné Ukrajna katonai támogatását, hiszen semmi más nem ülteti Putyint tárgyalóasztalhoz, mint a megnyerhetetlen háború kilátása. És vonakodna a Putyin által jogtalanul annektált területeket illetően engedményeket adni neki. De szerinte is arra kell az amerikai külpolitikának irányulnia, hogy véget vessen a háborúnak ott is, a Közel-Keleten is, és arra, hogy elrettentse Kínát attól, hogy háborút indítson Tajvan ellen.

Ahogy a világ próbálja értékelni az esetleges új Trump-adminisztráció stratégiai irányvonalát, több figyelmet kellene fordítani – Ferguson szerint – arra, hogy ki lesz a védelmi miniszter, a külügyminiszter és a nemzetbiztonsági tanácsadó, mint amennyit a helyettese kapott.

E kulcsposztok egyikét sem Tucker Carlson kapja majd. Annál inkább esélyesek az olyanok, mint Robert O’Brien, Trump korábbi nemzetbiztonsági főtanácsadója. Ezek egyike sem izolacionista.

A Biden-kormányzattal a végét járja a külpolitikai idealizmus demokrata párti hagyománya. Ha Trump visszatér a Fehér Házba, Ferguson szerint nem az 1910-es és az 1930-as években csúfos kudarcot vallott izolacionizmust, elszigetelődési politikát, hanem a régóta kívánatos külpolitikai realizmust éleszti fel.

A New York Post honlapján megjelent írás itt olvasható