Az Élet és Irodalom 1975. március 8-án megjelent számában illusztris társaság búcsúzott az elhunyt Németh Lászlótól. Régi harcostársaként Illyés Gyula azt írta róla, hogy több volt, mint író, akinek

az élete „mindvégig konok küzdelem és hit, hogy érdemes. És remény, függetlenül az eredménytől”.

Csoóri Sándor a gondolkodás, a tanulmányírás Adyjának tartotta, aki a magyarság legnagyobb múltbeli tűzcsiholóival vitázott, s az volt a rögeszméje, hogy nem ismerjük azt a múltat, amelyet meg akarunk változtatni, ezért első számú kötelességünk megismerni, de „ne csak azt, ami véres ingként tapad ránk, hanem azt is, amihez majd az újat hozzászabjuk”.

Déry Tibort leginkább Németh „félszeg szeretetreméltóságának varázsa” nyűgözte le, akinek bármilyen kegyetlen volt is írói tolla, a kézfogása nyájas volt, vendégeit az udvariasság légpárnáival vette körül. Egész életében tanult és írt, és amikor utolsó hónapjaiban – betegsége miatt – már nem látott, nem írhatott, ez volt az a hiány, amelybe belerokkant.

A magyarság legnagyobb múltbeli tűzcsiholóival vitázott (képek a Fortepanról, adományozó: Németh László Társaság)

 

Sütő András nekrológjában a marosvásárhelyi Igaz Szóban a szellem Odüsszeuszának nevezte Németh Lászlót, aki több mint fél évszázados munkásságával mily roppant égboltozatot emelt népe fölé. S a közösségi otthonnak micsoda mélységeibe ágyazta annak tartóoszlopait! Odüsszeuszi tengerbolyongó volt, akinél gazdagabb tarsollyal a magyar irodalomban kevesek tértek meg nagy utazásokból: „Úgy hozta madárlátta kenyérként a század tápláló üzenetét, ahogyan egy Széchenyi tért meg Nyugatról, hunyt pillái alatt lánchidak körvonalaival, egy Misztótfalusi a Gutenberg-galaxis fényözönével…”

Sütő mellett mások is Széchenyihez hasonlították őt. Gergely András történész szerint Széchenyi alkata volt az övé:

„Messzire látó, az utópia kockázatát is vállaló tervek és a jövőt illető reménytelenség; tettvágy és bénultság; szervezés és visszavonulás; derű és ború egy lélekben.

Az enciklopédikus igény, a műfaji és tartalmi sokoldalúság mellett az életmű mégis egységes.” Maga Németh László – aki szinte mindig saját regényei és drámái hőseinek bőrébe bújt bele, őket alkotva-állítva gondolatai szószólójának – Széchenyi-drámájában e mondatokat adja a Lonovics érsek által lángésznek nevezett „legnagyobb magyar” szájába: „Mi az a lángész? A hőfok, amelyen sülünk vagy ragyogunk. Az embereknek ez a fontos, a meleg. A szegény boldogtalannak azonban, hogy mi lesz belőle, pokolra sül-e vagy mennybe száll.”

De nemcsak alkatuk volt hasonló – gondolkodásuk, életfilozófiájuk, küldetésük is. Ezt Németh László az általa alkotott szóval nemzetragasztásnak nevezte, Széchenyi pedig egyesülésnek, koncentrációnak, középesülésnek. Mint a Hitelben kifejtette, hazánk sok, egymással gyengén kapcsolódó darabból álló, törékeny mozaikhoz hasonló, amely, ha akarnánk, oly könnyen válna grániterejű egésszé, „csak igen messze ne keressük a ragaszt, hanem magunkban. Ki-ki szeresse felebarátjában a hazafit s embert…” A legnagyobb – Kemény Zsigmond szerint: a leghívebb – magyar a polgári/nemzeti erény és a kiművelt emberfő – azaz az erkölcs és a tudás, öntudat – növelésétől várta a nemzet emelkedését, sőt megmaradását.

Tihanyban, Ágnes leányával

 

Apáczai Csere Jánossal kezdődött az a nagy magyar szellemi, kulturális hagyomány, melynek képviselői a magyarság megmaradását és lemaradásának megszüntetését a műveltség, tudás, öntudat, önismeret gyarapodásától és az erkölcsi megtisztulástól, nemesedéstől remélték, kívánták, akarták – ezért a nemzetnevelést a legfontosabb kérdésnek tekintették Bessenyein, Kölcseyn, Széchenyin, a két Bolyain át a két Eötvösig, Klebelsberg Kunóig, Karácsony Sándorig, Németh Lászlóig. Utóbbinál ezt az eszmét, illetve eszményt a nagybetűs Minőség szó jelenti. Az író és gondolkodó Németh László középponti mondanivalóját ez és rokon fogalmai, metaforái – a minőség forradalma, minőségszocializmus, új nemesség, mélység, heroizmus – fejezték ki, ezek a legfontosabb eszközök a nagy cél, a nemzetragasztás eléréséhez.

Németh László egész életét meghatározó fiatalkori válságélmény volt az első világháború, édesapja hosszú oroszországi hadifogsága, az 1918/19-es összeomlás, az ország/nemzet szétdarabolása. Középiskolás diákként jelen volt Ady 1919. januári temetésén, akinek utolsó kötetét, A halottak élént akkor már olvasta, benne A szétszóródás előtt című profetikus verssel, amely így végződik: „S fölolvaszt a világ kohója / S elveszünk, mert elvesztettük magunkat.” Egyetérthetünk Görömbei Andrással, hogy Németh László életműve hatalmas szembeszegülés ezzel a reménytelen sorsképpel.

Nem tudott belenyugodni abba, hogy szétzilálódott a magyar sors képe, értelme a magyar szellemben, a szétfoszlott magyar öntudatot akarta visszaállítani a szellem erejével,

kritikusi, esszéírói, szépírói, pedagógiai munkásságával egyaránt.

Ennek az életcélnak, vállalásnak, vállalkozásnak alighanem a legsűrűbb, legtisztább, egyben legmegrendítőbb írásműve a harminckét évesen írt Debreceni káté. Prófétai kijelentése szerint a magyarság akkor tud helytállni – megmaradni – a falhoz állított népek harcában, ha kiegyenesedik, mégpedig úgy, hogy „hagyományai belső udvarára kell húzódnia, legjobb életnedveit kell fölszivattyúznia magába”, egyúttal centripetális, összefogó, összeillesztő erőt kell kifejtenie a közép-európai kis népek körében.

Feleségével 1969-ben

 

A magyarság helytállásának irányítására azonban az akkori kormányzó réteg nem alkalmas; ez a feladat a lappangó új nemességre vár, mely ha magára talál, „bele tud öltözködni egy szigorúbb erkölcsbe, s megkezdi a maradék népi erők kiaknázását: a csoda megtörtént, a magyarság fennmaradt”. (Mintha Petőfi versének refrénje visszhangozna: „Isten csodája, hogy még áll hazánk.”)

Ez akár politikai program is lehetne, de Németh László nem politikus, hanem író volt, a szellem embere, aki

az írást tartotta cselekvésnek, magatartásnak. Központi értéke, fogalma, a minőség nemcsak eszme és utópia,

hanem ahogy ő fogalmazott egy élete vége felé írt levelében: egy magatartás, életvitel, emberi atmoszféra – „anthropologikum”. Felfogása szerint a görög istenekben volt meg az az anthropologikumban gyökerező, azt áthangoló eszmei érvényű szubsztancia, amit ő Minőségnek nevezett el. A Tanú 1932-es évfolyamában szövegezte meg a minőség forradalmi kiáltványát, az értelmes, alkotó munka, a vállalkozás örömét, és ezt teljesítette ki Keats eposztöredéke, a Hyperion mitológiaforradalmáról írt esszéje, amely Jupiter új istennemzedékének győzelmét hirdeti az öreg, tompa, esetlen titánok felett, akiknek sarkába „új tökéletesség hág, nemesebb nemzetség”, s a legszebb képviselőjük Apolló.

A görög minőségeszményt a nemzetragasztó magyar irodalommal ötvözte. Felismerte, amire tulajdonképp egész pályája épült, hogy

a nemzeti közösséget összetartó, évszázadok óta olvadóban levő kötő-, illetve ragasztóanyagot csak a megfelelő magyar jellegű műveltséggel és erkölccsel lehet pótolni, megerősíteni.

Ez a ragasztóanyag a magyar irodalom, amely Bessenyeiék kora óta nemcsak egyfajta művészet volt, hanem a nemzet lámpása. Németh László és az új értelmiség – főként a népi írók – az irodalmat iparkodtak azzá a ragasztóanyaggá tenni, amely a hely(zet) kívánta új gondolkodásmóddal kapcsolja egybe az értelmiségen át a széthulló nemzetet. Mint az írói vállalkozásról adott 1969-es interjújában elmondta, egész életművének célja „olyan élet- és társadalommodellt állítani a magyarság elé, amelyben újjászülethet, erejét kifejtheti, s amelyhez ellenséges időkben is ragaszkodhat”.

A tihanyi nyaraló

 

E törekvés, illetve magatartás, életpélda lényege a néppel együttérző, a nemzeti felelősséget vállaló út, mely – Békés Mártont idézve – „a közösség iránti hűséget és az egyéni üdvözülést nem választja, mert nem választhatja el”. Németh László 1942-ben írta, hogy

az új magyar szellem teremtése érdekében vissza kell térni a régi magyar szellemhez, nyelvhez, műveltséghez,

és százados katedrálisába a nemzetet visszavezetni, mert „hagyomány és forradalom nem ellenségek, hanem egy olló két szára; múltból és jelenből támadó mélymagyarság”. Ez a paradox kulcsmondat inspirálta a Németh László (meta)politikai mondanivalóját újszerűen megközelítő-értelmező fiatal történész A hagyomány forradalma címmel 2009-ben megjelent könyvét, amelynek legfőbb üzenete, hogy a fél évszázada eltávozott író gondolkodó, gondolkodó író mennyiségileg és minőségileg is kivételes életművének értelmezése, értékelése és aktualizálása mindig időszerű. Merthogy ő maga is örök alkotóeleme a nemzet lelkébe süllyedt katedrálisnak, mely tornyaival kifelé nő a földből.