Régi jóslat

Henry Kissinger pályafutásának több mint hét évtizede alatt a nemzetközi rendszer alakulásának számos fordulatát nézhette végig testközelből. Kialakíthatta ezekkel kapcsolatos véleményét, majd – hosszú életében – megláthatta, hogy igaza lett-e, avagy sem. 1971-ben nemzetbiztonsági tanácsadóként koordinálta a bangladesi háborúval összefüggő amerikai lépéseket. Zárt körű megbeszéléseken sokszor adott hangot annak, milyen ellenszenves számára Indira Gandhi akkori miniszterelnök kormánya (tudjuk, mert az amerikaiak publikálták a jegyzőkönyveket), a Washingtonba akkreditált indiai nagykövettel folytatott beszélgetése során mégis azzal imponált vendégének, hogy Indiát potenciális világhatalomnak nevezte. Élete alkonyán azután tanúja lehetett jóslata valóra válásának. Jóllehet Kína iránt mindig jobban érdeklődött, és az amerikai stratégiai gondolkodók javához hasonlóan többre is értékelte a teljesítményét, láthatta, amint India valóban globális jelentőségű hatalommá növi ki magát.

Nem volt ez persze független a kínai tényezőtől, amelyet Washingtonban az ezredfordulót követően egyre komolyabb kihívásnak tekintettek. A 2010-es évek elejéről pedig az amerikai stratégiai dokumentumok (a nemzetbiztonsági stratégiák) is egyértelműen kifejezték: az USA világpolitikai szerepét Ázsiából éri a legerősebb kihívás a belátható jövőben, ezért a térség prioritást élvez az amerikai katonai erőforrások elosztásánál és a szövetségi kapcsolatok építésénél. Indiát – bár a két ország közeledése már 2001 után elkezdődött – tulajdonképpen ez a folyamat emelte különleges szerepbe Washington külkapcsolataiban. Az amerikaiak ugyanis abból indultak ki, hogy a dél-ázsiai hatalom nem fenyegeti hazájuk vezető szerepét, alapvető értékeinek érvényesülését, viszont kifejezetten ellenérdekelt Kína térnyerésében, így az ázsiai térségen belül még egyfajta ellensúlyt képezhet Pekinggel szemben. Ma már kézenfekvőnek tűnik ez, ahogy sokan azt is vélelmezik, hogy a két ázsiai óriás szembenállása végső soron elkerülhetetlen fejlemény. Ám nem mindig volt ez egyértelmű.

Barátokból ellenfelek

Kevés szó esik róla, hogy az 1940-es évek végén az indiai–kínai kapcsolatok a baráti együttműködés szellemében kezdtek épülni, amire a függetlenné válást követően az első indiai kormányfő, Dzsaváharlál Nehru komoly stratégiai elképzeléseket alapozott. Ezek lényege az volt, hogy India és Kína együttműködve képes lesz garantálni az ázsiai földrész fejlődését és távolmaradását a szuperhatalmak esetleges konfliktusától. Kezdetben látszólag a kínaiak is nyitottak voltak a pozitív kapcsolatokra, nem mondhatjuk tehát, hogy a két ország viszonya eleve ellenséges lett volna. Persze mindkét fővárosban tudták, hogy a tibeti autonómiával kapcsolatos indiai szimpátia és Kína területi igényei déli szomszédjával szemben akár komolyabb összetűzéshez is vezethetnek.

Az India és Kína viszonyában manapság tapasztalható feszültségek hátterének értelmezésekor rendre össze szoktak kapcsolni két jelenséget, amelyek azonban egymástól függetlenül alakultak ki. Ezek a két ázsiai óriás határvitája, és a hatalmi befolyásépítési törekvéseik ütközése. Ami a határkérdést illeti, az a gyarmati korszak örökségeként keletkezett, az általa generált feszültség pedig 1962 őszén történelmi mélypontjára taszította a két ország viszonyát. Ekkor folyt a harminchárom napos határháború, amely India egyértelmű, de korántsem katasztrofális vereségével zárult. Mintegy háromezer indiai katona esett el (csupán feleennyi kínai), ami India népességéhez és fegyveres erőinek méretéhez viszonyítva már akkor is elenyészőnek számított. Ehhez társult egy Dunántúl méretű lakatlan hegyvidéki terület birtoklásának elvesztése, amely szintén kisebb – és értéktelenebb – része volt annak a térségnek, amelyet Kína magáénak követelt (és egyébként a háború alatt részben el is foglalt, de végül kivonult róla). A történtek legsúlyosabb következményei tehát nem emberi vagy területi, hanem politikai természetűek voltak. Ettől kezdve India és Kína kapcsolatainak dinamikáját leginkább az jellemezte, hogy a két ország viszonyában permanensen jelen lévő gyanakvás és ellenséges beállítódás mennyire érvényesül, vagy szorul háttérbe az együttműködés különböző formáihoz képest. Újdelhit az 1962-es vereség indította el azon az úton, amely az addiginál jóval intenzívebb fegyverkezésen, a katonai célú nukleáris kutatások elindulásán és a Szovjetunió partnerségének nyílt vállalásán keresztül a regionális hatalmi szerephez, majd fokozatosan még többhöz vezette.

Új idők, új hatalmak

További háborús konfrontáció esélyét persze mindkét félnek érdekében állt alacsony szinten tartani, ezért a viszonyuk az 1990-es évektől a normalizálódás jeleit mutatta, és az utóbbi évekig eredményeket is hozott, különösen a kereskedelem és a multilaterális diplomácia terén. Ám ezzel párhuzamosan kibontakozott Újdelhi nyílt nagyhatalmi programja is, amelynek leginkább szembeszökő mozzanatát az 1998. májusi nukleáris kísérletek jelentették. Az első stabil kormányzati ciklusát ekkor kezdő hindu nacionalista Bháratíja Dzsanatá (Indiai Nép-) Párt, az indiai jobboldal azóta is vezető ereje a kínai és pakisztáni fenyegetéssel magyarázta az ország atomfegyverigényét. Puszta önvédelemnél sokkal többről volt azonban szó: a nacionalista kormánykoalíció India globális hatalommá emelkedését tűzte zászlajára. E nagyhatalom pedig azokban az indiai történelmi identitás szempontjából kiemelt indiai-óceáni, délkelet-ázsiai és közép-ázsiai térségekben kívánt meghatározó befolyásra szert tenni, ahol Pekingnek is alapvető érdekei vannak. Az indiai nagyhatalmi program Kína-ellenes élét tehát igazán nem volt nehéz felfedezni, és ez a területi vitát is új megvilágításba helyezte. Napjainkra a himalájai határ kérdése egyre inkább a nagypolitikai játszma eszközévé vált, és akkor mérgesedik el, amikor a felek vagy belpolitikai problémákról kívánják elterelni a közvélemény figyelmét, vagy egyéb területeken jelentkező érdekellentéteik miatt akarnak nyomást gyakorolni egymásra. Nem volt ez másként a 2020–2021-es határfeszültség idején sem, amikor a két kormány belpolitikai figyelemelterelésre és a másikkal szembeni határozottságának demonstrálására egyaránt felhasználta a válságot, amely egyébként érdemi eredmények nélkül csitult el.

India katonai helyzetére amúgy is jellemző, hogy az idő előrehaladtával egyre határozottabb erőt képvisel Kínával szemben is, első interkontinentális ballisztikus rakétájának 2012-es tesztelésével pedig világossá vált, hogy nukleáris fegyvereivel képes lenne belőni riválisa teljes területét. Kettejük kiterjedt hagyományos háborúja egyre valószínűtlenebbé vált, mivel annak beláthatatlan következményei egyikük számára sem érnek meg egy himalájai területsávot (vagy Tibet függetlenségét). Ráadásul földrajzi elhelyezkedésének és hadiflottája fejlődésének köszönhetően Újdelhi ütőkártyát is kapott a kezébe, amellyel riválisa csak nagy nehézségek és költségek árán tud bármit kezdeni. Ez az indiai-óceáni kommunikációs vonalak feletti katonai ellenőrzés képessége, márpedig ezek zavartalan működése a kínai gazdaság stabilitásának egyik feltétele. Éppen ezért az indiai stratégák egy része nyíltan beszél arról, hogy egy kínai szárazföldi támadás árát a tengeren is megfizettetnék Pekinggel.

Stratégiai autonómia

Nem alakult felhőtlenül az utóbbi években a kereskedelmi együttműködés sem, amelyet egy időben a két ázsiai hatalom nézeteltéréseit áthidaló, közös projektnek szántak. Napjainkra Indiának jelentős (2022-re 100 milliárd dollárt meghaladó) külkereskedelmi deficitje halmozódott fel Kínával szemben, kezdeményezései ennek kiegyensúlyozására pedig nem találtak értő fülekre Pekingben. India azon kevés ázsiai országok egyike lett, amelyek az Övezet és Út Kezdeményezéshez sem csatlakoztak, miután abban a kínai hatalmi befolyás gazdasági eszközökkel való kiterjesztését látták. Noha India tagjává vált több olyan szerveződésnek, amelyben Kína jelentős szerepet játszik (Sanghaji Együttműködési Szervezet, BRICS), ezt sokan félreértették. Az indiai külpolitika a hidegháborús el nem kötelezettség jelszavát mostanra felcserélte a sokirányú, egymást kölcsönösen kiegyensúlyozó elkötelezettségek elgondolásával. Ebben a legfontosabb mozgatórugója az indiai nemzeti érdek, amely nem rendelődik alá egyetlen más hatalom érdekeinek sem, és nem vívja meg mások konfliktusait. Ezt a stratégiai autonómiát Újdelhi valamennyi fórumon képviseli, ahol csak jelen van. Egyúttal gátolja, hogy ezek a szervezetek valamiféle nyugatellenes, óhatatlanul kínai vezetésű politikai tömbbé fejlődjenek. Ugyanis miközben India a világrend átalakulásának egyik nagy nyertese, valamiféle kétpólusú tömbösödésben erősen ellenérdekelt. Ez utóbbi (ma még?) persze Kínára is igaz.

Hasznos kívülálló

Már a hidegháború időszakában sokan élcelődtek azzal a paradoxonnal, hogy az Egyesült Államok milyen jól ki tud jönni diktatúrákkal, miközben a világ legnépesebb működő demokráciájával nem talál közös hangot. A Pekinggel szembeni határozott kiállás természetes egyetértést váltott ki az amerikai elitcsoportok részéről, akik igazolva látják általa a kétezres évek elejétől vitt India-politikát. Mindez a további ellentmondások dacára is igaz. Például az Indiát 2014 óta vezető hindu nacionalista kormány vallási kisebbségekkel szembeni jogfosztó akciói és az ország függetlenné válása óta vallott, nyugati eredetű alkotmányos és jogi alapelveit megkérdőjelező eszmeisége a legkevésbé sem indokolnának szimpátiát a demokratikus világ vezető hatalma részéről. Ám azt is érdemes látni, hogy a hindu nacionalista politikai kultúra érvényesülése még távolabb sodorhatja egymástól Kínát és Indiát, ezáltal javítja az esélyét annak, hogy Újdelhi idővel nyitottabb lesz amerikai kapcsolatainak mind szorosabbra fűzésére. Washingtoni szemmel tehát társadalompolitikája miatt nem igazán éri meg az indiai elitre nyomást gyakorolni. Türelemjáték ez, ahol a győztes díja sem teljesen egyértelmű, ám például a Négyoldalú Biztonsági Párbeszéd (Quad) fejlődésében már látszanak bizonyos eredmények. India – noha továbbra is ellenzi az egyértelműen Kína hatalmi építkezésével szemben alakult fórum védelmi szervezetté fejlesztését – az utóbbi években bővítette katonai együttműködését a tagállamokkal.

Látnoki volt-e az amerikai külpolitika döntése India különleges hatalmi pozíciójának elfogadására? Aligha, senki sem láthatta előre a 2020-as évtized fejleményeit az ezredforduló éveiben. De nem vitás, hogy a történelem alakulása eddig igazolta azt. Henry Kissinger 1972-es kínai látogatásában annak idején jelentős diplomáciai eredmény fejeződött ki: az Egyesült Államok a Kínával való együttműködés létrehozásával számottevően korlátozni tudta a Szovjetunió ázsiai mozgásterét és szélesíteni a sajátját. Bizonyos szemszögből a XXI. század elejének India-politikája is hasonló jelentőséggel bírhat. A világrend poszthegemoniális fejlődési stádiumában, multipolaritás erősödését tapasztalva az Egyesült Államok egyre inkább rászorul majd kiemelt ázsiai partnereinek támogatására érdekeinek hatékony képviseletében. Sokat megmagyaráz ez abból, miért ilyen elnéző Washington az indiai stratégiai autonómia nyugati szemmel általában nem annyira rokonszenves megnyilvánulásaival (például az oroszokhoz vagy az irániakhoz fűződő kapcsolataival) szemben. Mint ahogy azt is magyarázza, miért marad ez fenn akkor is, ha Újdelhi korlátokat szab az amerikai–indiai együttműködésnek. Hiszen önmagában stratégiai autonómiájának őrzése is elősegíti, hogy Kína ne lehessen Ázsia egyedüli ura.

A szerző történész, politológus, biztonságpolitikai szakértő, az NKE John Lukacs Intézetének munkatársa

Nyitókép: Narendra Modi és Hszi Csin-ping találkozása 2018-ban Vuhanban