Tory vereség: bűn és bűnhődés?

Hogy a politika világában bűnnek minősülő hibákat követi-e a büntetés, az mindig számos körülménytől függ, de úgy tűnik, az Egyesült Királyságban a bűn és a bűnhődés között még nem szakadt meg a kapcsolat. Vajon mik voltak azok a vétkek, amelyekért ezt a szigorú ítéletet a torykra mérték? Másként fogalmazva: milyen tényezők magyarázzák a világszerte nagy figyelmet keltő választás eredményét?

A vereség arányai

Már jól ismertek a tények: a hatszázötven fős Alsóházban a Labour Party négyszáztizenegy parlamenti mandátumot szerzett, s ezzel csak hét fővel maradt el attól a többségtől, amelyet Tony Blair Új Munkáspártja ért el a legendás 1997-es választáson. A konzervatívok öt év alatt úgy veszítették el nyolcvan fős parlamenti többségüket, hogy azt a győztes párt százhetvennégy fővel több mint a duplájára emelte. Rishi Sunak pártja – a voksok huszonnégy százalékával – csak százhuszonegy mandátumot kapott, kétszáznegyvennégy mandátumot veszítve. Ilyen arányban egyetlen kormányzatot sem utasítottak el a világháború óta. (John Major „földcsuszamlásszerű” 1997-es veresége után is százhatvanöt tory képviselő maradt állva.) Meghatározó jelentőségű konzervatív politikusok sora bukott el, köztük Grant Shapps honvédelmi miniszter, Jacob Rees-Mogg, a „brexites” tábor emblematikus vezéralakja és a pártelnökségre is esélyesnek tartott Penny Mordaunt, hogy csak néhány nevet említsünk. Sunak azonnal bejelentette, hogy nemcsak a miniszterelnökségről, hanem a pártelnökségről is lemond. E sorok szerzője azt állítja, hogy a júliusi választást elsősorban a toryk veszítették el, abban az értelemben, hogy jóval többet tettek ezért vetélytársaiknál. Sokat elmond az a körülmény, hogy a Munkáspárt úgy aratott óriási győzelmet, hogy 2019-es kudarcához képest érdemben nem tudta növelni szavazóinak számát. A helyesen feltett kérdés tehát nem is az, hogy mivel győzött a Labour Party, hanem inkább az, miért omlott össze a brit jobbközép. 

De ne legyünk igazságtalanok: nem minden a párton múlt. Alig zárult le a Brexit keserves folyamata, 2020 tavaszán kirobbant a covid-járvány, amely – akárcsak a kontinens országait – a brit gazdaságot is alaposan próbára tette.  Ehhez jött azután 2022 februárjától az orosz–ukrán háború kiváltotta súlyos energiaválság és a negyven éve példátlan magasságúra, 2022 októberében tizenegy százalékra emelkedő infláció. Bár idén májusra a pénzromlás üteme már a Bank of England által elvárt két százalékra csökkent, és a gazdaság növekedni kezdett, a választók többsége a torykkal asszociált „megélhetési válságot” nem bocsátotta meg.

Populizmus és technokrácia

Az elkötelezett jobboldaliak szemében azonban a toryk legnagyobb vétke a bevándorlás ügyében tanúsított tehetetlenségük volt. Emlékezetes, hogy az Európai Unióból való kiválás – egyik alapvető céljaként – épp ezt kívánta korlátozni, ám alaposan meglepődhetünk, ha megnézzük a 2019 és 2024 közötti időszak mérlegét: megnégyszereződött a bevándorlás! Csak 2022-ben és 2023-ban 1,3 millióan érkeztek. A szabad munkaerő-vándorlás eltörlésével ugyan több uniós polgár hagyta el az Egyesült Királyságot, mint ahányan jöttek, viszont az új bevándorlási szabályok alapján rengetegen jöttek az indiai szubkontinensről és Afrikából. És akkor még nem szóltunk a Csatornán keresztül átkelő illegális tízezrekről, 2022-ben csaknem ötvenezer főről, akiknek a feltartóztatására az egyetlen elképzelés az ominózus „Ruanda-terv” volt, amelyet Boris Johnson talált ki, s azután Sunak is átvett. Ez a kelet-afrikai országba akarta szállítani a gumicsónakokon érkezőket, ám a bírósági tiltások miatt e célból végül egyetlen repülőgép sem indult el. (Elvetélt kísérlet? Országút, 2023, november 29.) Joggal írja a konzervatív Unherd publicistája, hogy a gazdasági stagnálás és a példátlan méretű bevándorlás kombinációjánál nincs is biztosabb módja a belpolitikai stabilitás aláásásának.

A Konzervatív Pártot belülről szétziláló sorozatos vezetői válság természetesen nagymértékben járult hozzá a választási kudarchoz. 2022-ben három miniszterelnök váltotta egymást. Johnson, aki a Brexit után gyorsan kifogyott az ötletekből, kiszámíthatatlan rögtönzéseivel és a karanténszabályokat megszegő „covidpartikkal” gyorsan erodálta a tekintélyét, és októberben lemondásra kényszerült. Őt Liz Truss negyvenkilenc napos, a brit történelem legrövidebb ideig tartó „regnálása” követte. A hölgy alaptalan adócsökkentési ígéretei villámgyorsan megrengették a brit pénzpiacokat, és az elkerülhetetlen bukás után a királynál is gazdagabb, technokrata Rishi Sunak jött, aki nem kért sem a Johnson képviselte „karizmatikus” politikából, sem pedig Truss ígéreteiből, „tündérmeséiből”. Ő azonban már egy önbizalmát veszített, megosztott pártot örökölt meg. A belső torzsalkodások láttán mind több polgár számára vált kétségessé a toryk kormányzóképessége. Sunak természetesen tudatában volt pártja népszerűtlenségének, de 2025 januárjáig mindenképpen ki kellett írnia a választást, a kérdés így csak az lehetett, hogy mikor. A gazdasági adatok említett javulása felbátorította őt, és májusban július eleje mellett döntött – nem hallgatott a kampányfőnökére, aki szerint érdemesebb lett volna őszre halasztani ezt a lépést, mert addig a társadalom esetleg már érzékelhette volna az életszínvonal stabilizálódását. Ilyen körülmények között Sunak nyilvánvalóan nem mondhatta azt, amit a híres tory miniszterelnök, Harold Macmillan az 1959-es kampányában: „Sosem volt még ilyen jó dolgotok! Ne kockáztassatok!” Kizárólag azt az ígéretet tehette, hogy bízzanak benne, s majd jobb lesz. Ez viszont nem volt, nem is lehetett elégséges.

A kampány hibái

Bár a választás eredménye tehát nem a kampányban dőlt el, még ennek során is több hibát elkövettek a toryk. Erős visszatetszést keltett, hogy Sunak nem várta meg a normandiai partraszállás nyolcvanadik évfordulójára rendezett nagyszabású nemzetközi ünnepség végét, amint az is, hogy csak megkésve lépett fel azon tory képviselőjelöltek ellen, akik – bennfentes információval visszaélve – fogadást kötöttek a választás napjának időpontjára. A konzervatívok megosztottságát látványosan tükrözte, hogy Johnson a kampány alatt Szardínia szigetén üdült a családjával, és csak az utolsó napokban kapcsolódott be, akkor is csak azt az érvet hozva fel pártja mellett, hogy a Munkáspárt „szupertöbbsége” veszélyeztetné a brit demokráciát. A tory stratégia jól láthatóan csak a veszteség minimalizálására irányult.

Farage – a jobboldal kihívója

Nigel Farage korteskedik 2024 júniusában

 

Ám ennél azért lényegesen jobb eredmény születhetett volna július 4-én a konzervatívok számára, ha a Brexit élharcosa, Nigel Farage – korábban hangoztatott álláspontjával szöges ellentétben – nem dönt úgy az utolsó pillanatban, hogy mégis beszáll a versenybe a Reform Párt (az egykori Brexit Párt) élén. A fortélyos politikus pontosan érzékelte a toryk nehézségeit, és azzal a leplezetlen igénnyel lépett fel, hogy a jobboldalon átveszi az ő helyüket, és a sajátját teszi a Munkáspárt váltópártjává. A győztes mindent visz elvére, vagyis az egymandátumos választókerületekre épülő brit választási rendszerben a Reform Párt ugyan a voksok tizennégy százalékát gyűjtötte be, de ezzel csak öt képviselői helyet szerzett a westminsteri törvényhozásban. A politikai súlyát mégis nagy tévedés lenne az elnyert mandátumok száma alapján megítélni, hiszen a jelöltjei sok körzetben a második helyre jöttek be a Munkáspárt után. A jobboldali szavazótábor megosztásával pedig felbecsülhetetlen értékű segítséget nyújtott a Munkáspárt győzelméhez – Nelson Fraser ezért minősítette őt a Spectator hasábjain a baloldal legütősebb fegyverének. A toryk veszteségeit jól tükrözi, hogy azon körzetekben, ahol 2019-ben a választók legalább kétharmada a Brexitre szavazott, most a voksok huszonhét százalékát a Reform hódította el. Fölvethető, hogy vajon okos taktikát követett-e Sunak jobboldali vetélytársával szemben. Az elemzők egy része szerint a Farage által előtérbe állított kérdésekben, így különösen a migrációban és a gender-ügyekben a toryknak még harciasabban kellett volna kiállniuk, míg mások megközelítésében épp a centrum iránti elkötelezettségüket kellett volna hangsúlyozniuk. Farage most nagyon magabiztos. „Ez csak az első lépése annak a folyamatnak, amely alaposan meg fogja Önöket lepni” – nyilatkozta. E sorok szerzője nem tartja ugyan valószínűnek, hogy a radikális pártnak sikerülne megvalósítani nagyralátó terveit a stabil szervezeti háttérrel is rendelkező konzervatívok ellenében, de az feltételezhető, hogy a következő években Farage a brit politika fontos szereplője marad.

Munkáspárt: a stabilitás ígérete

A hathetes kampányra nem az erős személyiségek párviadala nyomta rá a bélyegét; nemcsak Sunak nélkülözött bármiféle karizmát, hanem a győzelemre készülő párt elnöke, a kormányfő-várományos Sir Keir Starmer is. A tory tábor szétesése miatt azonban a Labour Party olyan erős pozícióba került, hogy ez nem okozott számára különösebb problémát, ráadásul, ha viszonylag „szürke” egyéniség is a korábban ügyvédként és ügyészként dolgozó Starmer, tagadhatatlanul igen hatékony szervezőnek bizonyult. A 2019-es vereség után 2020-ban választották elnökké, és gyorsan sikerült kiszorítania a pártból „ultrabalos” elődjét, Jeremy Corbynt. Ezt követően a pártját középre kormányozta, bár Blair „harmadikutas” irányvonalától balra igyekezett eltérni. A választási programban nem ígért semmiféle radikális újdonságot – a Nemzeti Egészségügyi Szolgálat (NHS) várólistáinak a rövidítése „örökzöld” téma. Ennél nyilvánvalóan fontosabbnak bizonyult, hogy 2024-ben a Labour Party a stabilitás ígéretét hordozta az állandósuló kormányzati káoszban.

Sir Keir Starmer miniszterelnök és felesége megérkezik a Downing Streetbe 

 

Nagyon jól jött a Munkáspártnak a Skót Nemzeti Párt összeomlása, mert ez lehetővé tette Skócia visszahódítását; itt a XXI. század elejéig mindig is ők voltak a legerősebbek. Nicola Sturgeon „első miniszter” korrupciógyanús ügyei olyan válságot robbantottak ki az országrészt 2007 óta irányító SNP-ben, aminek következtében az ötvenhét skóciai mandátumból mindössze kilencet tudtak megtartani. A skót függetlenség ügye jó időre lekerült a napirendről.

Kontinuitás a külpolitikában

Tetszik, nem tetszik, az elmúlt másfél évtized legmaradandóbb politikai következménye a brexit, és paradox módon most annak ellenfeleire, a munkáspártiakra hárul ennek a „működtetése”. Starmer többször leszögezte, hogy a 2016-os népszavazás eredményét tiszteletben tartja, és nem kívánja megkísérelni az Egyesült Királyság visszaléptetését. Szeretné viszont az EU-val való együttműködést szorosabbra fonni, ám ennek az utóbbi részéről lehetnek korlátai. Michel Barnier francia diplomata, aki annak idején a kilépési tárgyalásokat vezette, leszögezte a Telegraphnak adott nyilatkozatában, hogy a mazsolázás politikáját, vagyis az egységes piac és a vámunió előnyeiből való válogatást Starmernek éppúgy nem teszik lehetővé, amint elődeinek sem, ha London nem fogadja el a munkaerő szabad áramlásának az elvét. Erre pedig a Labour-kormányzat sem készül.

A kormányváltás az Egyesült Királyság alapvető külpolitikai orientációját, az „atlantizmust” nem érinti, azzal ugyanis a Munkáspárt sem akar szakítani, és Ukrajna támogatását éppoly fontosnak tartja, mint elődje. Amikor Farage egy interjúban Putyint kezdte mentegetni, akárcsak korábban Corbyn, Sunak, Johnson és Starmer egyaránt botrányosnak tartotta a szavait, amelyek vélhetően szavazatveszteséget is okoztak, hiszen előtte rendre magasabbra mérték a Reform Párt támogatottságát.

Ez volt-e vajon a régi kétpárti – a tory–munkáspárti váltógazdaságon alapuló – rendszerben az utolsó választás? A felelet döntő mértékben függ attól, hogy a brit polgárok által vezeklésre ítélt konzervatívok milyen arculatot és persze milyen vezetőt választanak maguknak. Engednek-e a farage-i radikalizmus kísértésének, vagy sikerül-e a hagyományos tory mérsékletet vonzó alternatívaként felmutatniuk? Mindenekelőtt meg kell győzniük a választóikat arról, hogy képesek tanulni hibáikból. Ha ez sikerül, öt évnél tovább nem kell bűnhődniük…

 

A szerző történész, az NKE professor emeritusa

 

Nyitókép: Rishi Sunak volt kormányfő és felesége távozik a Downing Streetből