Nagy-Britannia hosszú évek óta küzd a példátlan mértékű illegális bevándorlással; úgy tűnik, az oly sok rázúdított bírálat ellenére a szigetország még mindig vonzóbb a kontinentális Európa legtöbb államánál. Tavaly több mint negyvenötezren vállalkoztak arra, hogy az életüket kockára téve, felfújható lélekvesztőkön átkeljenek Franciaországból a Csatornán. A törvénytelen bevándorlók ilyen tömegeivel azonban még egy jómódú demokratikus ország sem tud hosszú távon megbirkózni, érthető tehát, hogy a londoni kormányok régóta fogadkoznak, véget vetnek e folyamatnak. Ez a háttere annak, hogy Boris Johnson kormánya még 2022 áprilisában megállapodott a kelet-afrikai Ruandával arról, hogy

a csónakokkal érkezőket London a saját költségén odaszállítja, hogy aztán majd Kigaliban bírálják el a menedékkérelmüket.

Bizarr ötlet, tagadhatatlanul, s a bejelentése azonnal éles kritikát váltott ki a szigetországban; ellenzéki és kormánypárti oldalról egyaránt sokan felvetették, hogy se nem etikus, se nem célszerű megoldás a világ túlsó felére, Nagy-Britanniától mintegy hat és fél ezer kilométerre küldeni a menedékkérőket, ráadásul egy olyan országba, amely nem az emberi jogok maradéktalan tiszteletéről híres. Emlékezetes, hogy itt zajlott a XX. század végének talán legvéresebb polgárháborúja, és megnyugtató állapotokról ma sem beszélhetünk a Ruandát huszonhárom éve irányító Paul Kagame elnök erősen autokratikus rendszerében. A hatalom bírálói itt könnyen börtönben találják magukat.

Suella Braverman még belügyminiszterként Paul Kagame ruandai elnökkel

 

A „csónakok megállítását” ígérő terv a kormányfői posztot tavaly ősszel átvevő Rishi Sunak programjának is az egyik kulcseleme lett, mindeddig azonban egyetlen embert sem küldtek Afrikába. Az első repülőgép júniusban indult volna, de az Emberi Jogok Európai Bíróságának határozott tiltakozása az utolsó pillanatban megakadályozta a gép felszállását. Június végén egy brit fellebbviteli bíróság is úgy látta, hogy a projekt ütközik az emberi jogokról szóló, a brit jogba is beépített szabályozással. A Legfelső Bíróság pedig mostani, november közepén hozott döntésével szintén azon az alapon utasította el a tervet, hogy az afrikai ország semmiképp sem tekinthető biztonságosnak. Az indoklás szerint ugyanis fönnáll annak a veszélye, hogy Kagame rendszere ígéretei ellenére is visszaküldi a menekülteket a hazájukba. (Az 1951-es genfi egyezmény szerint csak olyan ország tekinthető biztonságosnak, ahol a menedékkérőket megillető jogokat maradéktalanul biztosítják, s ahonnan ezért a továbbküldés kizárt.)

Nehéz is lenne vitatni: Ruanda óvatos fogalmazással sem épp a legszerencsésebb választás London részéről.

A Legfelső Bíróság ítélete, noha tulajdonképpen várható volt, újabb presztízsveszteséget okozott a közvélemény-kutatásokban amúgy is gyengén szereplő, a vetélytárs Munkáspárt mögött jócskán lemaradó konzervatívoknak. Az ügynek azonban ezzel még nincs vége. A miniszterelnök azonnal közölte, hogy ezt nem hagyja annyiban, és a bírók aggályainak eloszlatása érdekében olyan egyezményt köt Ruandával, amelyben az utóbbi jogilag is kötelezi magát arra, hogy a Nagy-Britanniából küldött személyek közül senkit sem fog akarata ellenére hazaküldeni. (Erre eddig csak elvi ígéret volt.) Az ítéletet megelőző napon menesztett belügyminiszter, Suella Braverman, a Ruanda-projekt leglelkesebb támogatója egyenesen azt sürgette, hogy ha másként nem megy, Nagy-Britannia lépjen ki az Emberi Jogok Európai Egyezményéből, amelyet 1951-ben elsőként ratifikált, s amely kifejezetten tiltja, hogy nem biztonságos országba kényszerítsenek menedékkérőket. Ez aligha lenne bölcs döntés. A kormány már jelezte is, hogy nem ezt az utat kívánják választani, de Sunak azt is egyértelművé tette, hogy jogi megoldásokat – kiskapukat – fog keresni a projekt megmentésére. Valószínű azonban, hogy ezt a tory képviselők egy része is elutasítaná, a Munkáspárttal együtt.

A Ruanda-terv tehát jelenleg bukásra áll, de azért tegyük hozzá, hogy

hasonló szellemű megoldásokkal már más országok is kísérleteztek.

A terv támogatóinak azon érvelésében kétségtelenül van racionalitás, hogy ha az illegálisan érkezők végül Afrikában landolnak, akkor az e sorsra jutók száma igen gyorsan minimálisra csökkenne, hiszen nem lenne érdemes a kockázatos Csatorna-átkeléssel próbálkozniuk és az embercsempészeknek hatalmas összegeket fizetniük. Nehéz elképzelni, hogy egy olyan biztonságos európai államot, mint Franciaország, sokan felcserélnének egy jóval bizonytalanabb körülményeket kínáló afrikai országgal.  

E tekintetben érdemes utalni a demokratikus voltában aligha megkérdőjelezhető Ausztráliára, amelynek sokat bírált kemény intézkedései látványos eredményt hoztak a 2010-es években, miután Canberra zéró toleranciát hirdetett meg a tengeren érkező illegális bevándorlókkal szemben. Ennek keretében a Délkelet-Ázsiából tömegével induló csónakokat a kontinens partjainál hadihajók fordították vissza, és – ami még fontosabbnak bizonyult – közölték, hogy aki illegálisan próbál bejutni, az soha többé nem fog letelepedési engedélyt kapni. Az illegálisan érkezőket Nauru szigetére és Pápua Új-Guineára szállították. Ausztráliába már nem volt esélyük, de Canberra segített abban, hogy más országokban menekültstátuszt kaphassanak.

 

,,Nincs út. Nem lesz Ausztrália a hazája" – ausztrál állami plakát a 2010-es évekből

 

Egyébként a brit kormányzat maga is arra az álláspontra helyezkedett, hogy az illegálisan érkezőket többé nem veszik fel a menedékkérvényezők körébe. A londoni belügyminisztérium államtitkára a közelmúltban megerősítette, hogy a kormány a jövő évben esedékes választásig mindenképpen fel akarja számolni a Csatornán keresztül zajló illegális bevándorlást. Továbbra is nyitott kérdés azonban, hogyan.

A szerző eszmetörténész

Nyitókép: ,,Szocialista Munkás! Törd a fasizmust, rasszizmust – bármilyen szükséges eszközzel" – a Ruanda-terv ellen tüntetők Londonban 2023 márciusában