Münchenben azonnal megmutatkoztak a nemzetközi renddel összefüggő amerikai kihívások, az európai biztonságpolitikai identitás pálfordulása és Kelet-Közép-Európa geopolitikai ütközőzóna-szerepének visszatérése, miként Az örök békétől a demokrácia arzenáljáig című írás az Országút 2023. márciusi számában rávilágított. Az idei fejlemények megerősítették e trendeket, jóllehet más megvilágításban. Az értekezleten J. D. Vance alelnök felszólalt, de a háború kérdését alig érintette (Ukrajna küzdelmével szemben korábban érdektelenséget mutatott), míg Marco Rubio külügyminiszter beszédet sem tartott, nem sokkal később viszont Rijádban találkozott orosz kollégájával (zárt ajtók mögött, európai és ukrán jelenlét nélkül). Közben Keith Kellogg orosz–ukrán ügyekért felelős különmegbízott jelezte, hogy a háborúnak Washington és Moszkva vet véget, Brüsszelnek nem osztottak lapot.
Müncheni árulás
Mindez sokakat egy másik Münchenre emlékeztetett: a második világháborút megelőző nemzetközi diplomácia egyik nagy kudarcára, a Szudéta-vidék Csehszlovákiától történt német elcsatolására. Az erről szóló egyezmény előtt Neville Chamberlain brit kormányfő arról beszélt, hogy nem lép háborúba olyan vita miatt, amely „egy távoli országban zajlik, olyan emberek közt, akikről semmit sem tudunk”. Az 1938-as egyezményről Prága csak tájékoztatást és a Berlinnel való együttműködés tanácsát kapta – joggal mondták a csehek „Mnichovský diktát”-nak, „dohodá”-nak (’diktátum’, ’árulás’). Az 1938 és 2025 közötti párhuzam persze sántít: idén Münchenben semmiről sem döntöttek, Rijádban a találkozó célja az amerikai–orosz kapcsolatfelvétel volt, Kijev nélkül pedig nem rendezhető az orosz–ukrán háború (melyhez Európával együtt Washington három éve tetemes támogatást ad, miközben London 1938-ban tétlen volt). Mindazonáltal a Müncheni Biztonsági Konferencia és az elmúlt hónapok amerikai lépései arra intik az európaiakat, hogy ismerjék fel az amerikai geopolitikai gondolkodás sajátosságait: tetszhetnek ezek a múlt árnyainak, ám a második Trump-elnökségben nagyon is valóságosak.
Az amerikai geopolitika pillérjei
Bár a nemzetközi rend fenntartásában az Amerikai Egyesült Államok legfőbb szövetségesei és partnerei Európában vannak, a klasszikus amerikai geopolitikai gondolkodás elsősorban másfelé irányítja Washington figyelmét. A főbb irányok közül hármat érdemes kiemelni. Előbb azonban utalni kell arra a kivételesség- és küldetéstudatra, amely az észak-amerikai telepesek körében már az ország alapítása előtt is megjelent: Amerika szabadnak született társadalma példaértékű politikai rendszert létesített, amely mellőzi az óvilági kötöttségeket. Részben ez késztette James Monroe elnököt, hogy 1823-ban meghirdesse a nevéről elhíresült doktrínát, amely elutasította az európai hatalmak gyarmatosító politikai és katonai beavatkozását a nyugati féltekén, és amely később átfordult a Közép- és Dél-Amerikát érdekszféraként kezelő külpolitikába. Az amerikai geopolitikai gondolkodás másik fontos alakja, a tengeri flottaépítést szorgalmazó Alfred Thayer Mahan 1890-ben az óceánok és tengerek összekötő szerepéről, illetve a hajózási útvonalak és fojtópontok feletti amerikai ellenőrzés jelentőségéről értekezett: az Egyesült Államok nemegyszer a nemzetközi vizek szabadságának megsértése miatt, illetve kikötők nyitottságának biztosítása végett fogott fegyvert. Végül a saját féltekén domináns, globális szinten pedig meghatározó Egyesült Államok a két világégés tapasztalatából kiindulva döntött úgy, hogy Európában tartósan megveti a lábát: a holland-amerikai Nicholas J. Spykman a második világháború alatt alkalmazta Amerikára azt az eredetileg brit elképzelést, hogy elejét kell venni bármilyen ellenséges érdekeltségű szárazföldi hegemón hatalom kialakulásának Eurázsiában. Nyilván ez a stratégiai megfontolás vezette Washingtont abban, hogy ne csak a náci, hanem a szovjet dominancia ellen is fellépjen, de sikere azon is múlt, hogy a Nyugat egészét meggyőzte: a demokratikus-keresztény civilizációt védi. Ez tette az atlanti gondolat lényegét.
Annál inkább ironikus, hogy az európaiakkal szemben a XVIII. században távolságtartó Washington egyik XXI. századi kihívása éppen az, hogy miképp tudja elengedni az európaiak kezét érdekei sérelme nélkül. Napjaink realitása, hogy az Egyesült Államok figyelmét a latin-amerikai „hátsó udvar” mellett leginkább a nemzetközi kereskedelem közös terei kötik le. A Trump-elnökség esetében ez már az első nap érződött. Beiktatási beszédében Trump olyan közismert, ám az amerikai politikában rég használt kifejezésekkel élt, mint „kivételesség”, „nyilvánvaló rendeltetés” (manifest destiny), illetve „határvidék” (frontier), első külpolitikai kijelentései pedig a nyugati féltekére vonatkozó amerikai dominancia képét vetítették előre. Ezek egy része (például Kanada bekebelezése) az elnöktől jól ismert túlzások kategóriájába tartozik, míg mások (például Grönland megvásárlása és a Panama-csatorna visszaszerzése) az amerikai geopolitikai gondolkodással összhangban állnak, és az amerikai–kínai hatalmi versennyel függnek össze. Washington Pekingre irányuló figyelme végképp nem új: már Barack Obama kelet-ázsiai súlypontváltásról beszélt, vagyis az Egyesült Államok „csendes-óceáni” hatalom, Európa pedig gondoskodjék a maga biztonságáról. Ennek tükrében nem meglepő, hogy Vance Münchenben nem tért ki az USA európai katonai jelenlétére vagy Ukrajna amerikai támogatására. A Trumphoz húzó amerikaiak körében az európai „stratégiai felelősséget” növekvő szkepszis övezi, és az ukrán haderő rendkívüli helytállását látva sok republikánus nem érti, hogy az európaiak miért nem veszik a maguk kezébe Ukrajna és saját védelmük ügyét. Ez sem különösebben új, leszámítva a fokozódó amerikai türelmetlenséget, ami a trumpi stílus jegyében immár szándékosan keresi a provokatív retorikai fogásokat és helyzeteket.
Európa ismerje meg a „vörös Amerikát”
Szembeszökő, hogy Vance játssza a külpolitikai provokátor szerepét a Trump-csapatban. Az amerikai alkotmány alapján az alelnök funkciója minimális, ám Trump egyre gyakrabban használja helyettesét fontos külpolitikai fórumokon: Vance képviselte az Egyesült Államokat a párizsi AI-csúcson és a Müncheni Biztonsági Konferencián, illetve neki volt kiemelt szerepe a Volodimir Zelenszkij fehér házi látogatásakor történt heves amerikai–ukrán szóváltásban. Tulajdonképpen ő közvetíti a vidéki Amerika (a Közép-Nyugat) szavazóinak szemléletét, melyet Andrew Jackson elnök (1829–1837) nyomán szokás jacksoni nacionalista-populista hagyománynak nevezni. A wilsoni, jeffersoni és hamiltoni hagyományokhoz képest ez áll legtávolabb az európai gondolatvilágtól, és inkább az amerikai folklór elemeit idézi: a felsőbb kormányzati hatalommal szemben gyanakvó, a katonai erő ritka, de heves alkalmazását pártolja, az első (főleg angolszász) bevándorlók kulturális hagyományait védelmezi, az újonnan bevándorlókkal és kiváltképp a velük barátkozó hazai politikai-üzleti elittől pedig távolságot tart.
„Locarno, a világbéke – Európa zarándoklata. Oroszország, Amerika és Ázsia: »Odaér?«", Holland kariktúra 1925-ből (Rijksmuseum, Amsterdam)
Münchenben Vance a konzervatív amerikaiak számára fontos közéleti részvételt biztosító egyéni szabadságjogokat (vallás- és szólásszabadságot) kérte számon európai szövetségesein. Azért sorolta e „belső fenyegetést” az orosz és a kínai elé, mert az amerikai haderő gerincét a jacksoni „vörös Amerika” fiataljai adják, akiknek úgy kellene megvédeniük európai társaikat, hogy az utóbbiak közben nem osztják e szabadságjogokba vetett hitüket, sőt olykor megvetik őket ezért. Már az első Trump-elnökség alatt is gondot okozott, hogy az európaiak nemigen értették ezt a „vörös Amerikát”. Talán ez adja a második Trump-elnökség igazi jelentőségét: a Fehér Ház kendőzetlenül tálalja a hátország érték- és érdekrendszerét, amely időnként igenis ütközik az európaiak szintén korántsem egységes világával. A Trump-kormányzat felerősíti ezt a kontrasztot, de a probléma valójában túlmutat rajta.
A transzatlanti feleknek már Obama alatt szembesülniük kellett érték- és érdekközösségük belső korlátaival, amikor kudarcba fulladtak az amerikai–európai szabad-kereskedelmi tárgyalások, illetve amikor az ukrán válság kezelésében már nem lehetett leplezni az eltérő védelmi képességeket. A Biden-elnökség már inkább csak a gesztusok szintjén mutatkozott européernek: maga is tett munkahely-védelmező protekcionista intézkedéseket, és úgy támogatta Ukrajnát, hogy azzal nemegyszer az európaiakat igyekezett mozgásba lendíteni, már amennyire az utóbbiak képességei ezt lehetővé tették. Trump a jacksoni nyerseséggel érdemi változást akar elérni, és ezt szimbolikus intézkedésekkel is kifejezésre juttatja.
Kelet-közép-európai érdekeltségek
Bár Münchenben Vance alig szólt a Kelet-Európában zajló háborúról, a trumpi külpolitika továbbra is tartalmaz térségünkre rezonáló elemeket. Az alelnök „közös civilizációnk” védelméről beszélt az illegális bevándorlás ellenében. Sem a kifejezés, sem a kontextus nem új: Trump első elnöki ciklusának legmeghatározóbb külpolitikai beszédét 2017 nyarán tartotta Varsóban, ahol központi téma volt a nyugati civilizációra nehezedő nyomás, amely nemcsak az iszlám világból érkező tömegek, hanem az orosz birodalmi külpolitika és a fojtogató belső államigazgatási struktúrák képében nyilvánul meg. Mindhárom problémának tekintélyes történelmi múltja van Kelet-Közép-Európában, különösen konzervatív szemmel. Ez utóbbit azért érdemes kiemelni, mert mára a republikánusok és a kelet-közép-európai jobboldal közötti kapcsolatok két fő vonalon erősek: térségünk az amerikai konzervatívok „új tradicionalista” (társadalmi-kulturális kérdésekre fókuszáló) és „nemzetbiztonsági” (offenzív realista külpolitikát szorgalmazó) köreiben egyaránt kedvező megítélés alá esik. Az előbbiek a „vörös Amerika” értékvilágához, az utóbbiak pedig a jacksoni külpolitika érdekeihez találtak szövetségeseket kelet-közép-európai társaikban. Trump ezért ápolt-ápol szoros kapcsolatot mind a magyar, mind a lengyel politikai vezetéssel (miközben ez utóbbiak közben erősen eltávolodtak egymástól).
Persze Trump második elnökségének kelet-közép-európai lakmusztesztjét Ukrajna adja. Külpolitikája kezdetben nem sok jóval kecsegtetett: irreális (huszonnégy órán belüli) rendezési ötlettel kampányolt, pártja megosztott a katonai segélyeket, kormányának tagjai pedig kezdetben egymástól eltérő nyilatkozatokat tettek a háború lezárásának módját illetően. Mindezt tetézi, hogy sem Trump, sem várható utódja, Vance nem kíméli az ukrán államfőt a provokatív, olykor indokolatlan és megalapozatlan kritikáktól. Az európai teherviselés részben valós hiánya, az amerikai szerepvállalások újragondolásának politikai terhe és a ritkaföldfémek ügyében tervezett amerikai–ukrán alku által nyomasztott Fehér Ház a nyilvános diplomáciai botránytól sem riadt vissza a Trump–Zelenszkij–Vance-találkozón. Az amerikai és az ukrán elnök szóváltását sokan az 1938-as német–csehszlovák szereposztással állítják párhuzamba. Ugyanakkor a helyzet higgadt értékeléséhez látni kell, hogy a retorikai csörte nem változtatott a stratégiai realitásokon: Washington alkut akar kötni Kijevvel, amelyet a London által összefogott „elszántak koalíciója” ugyan támogatna, ám mindenki tudja, hogy Washington nélkül nincs tartós rendezés Moszkvával. Trump mint „főalkukötő” (dealmaker in chief) megkerülhetetlen, legalább kétlépcsős egyezkedési terve pedig bizalmat kíván. Ezzel együtt a kis államoknak résen kell lenniük. Ha München nem is, Locarno még kísérthet: az idén százéves locarnói egyezmények látszólag pontot tettek az első világháború után fennálló határvitákra Berlin és érintett szomszédjai között, amiért a német és a francia aláírók Nobel-békedíjban részesültek. Ugyanakkor Locarno hiányossága volt, hogy a kelet-európaiak (Varsó és Prága) számára elmulasztott kemény garanciát adni határaik sérthetetlenségét illetően. A kérdés tehát – joggal mutatott rá az ukrán fél – nemcsak az, hogy Washington hogyan érné el a háború lezárását, hanem az is, hogy mire vállalkozik azt követően. Vagyis megmarad-e az atlanti gondolat mellett, vagy megpróbál elszakadni tőle?
A szerző az NKE John Lukacs Intézetének tudományos munkatársa
Nyitókép: Sz. Eszteró Anett grafikája
