A gondolkodó nem túlságosan bizakodó, mert úgy látja, hogy az új kommunikációs térnek köszönhetően nem jó irányba fordult a közbeszéd. A diagnózissal nem nehéz egyetérteni. Következtetésünk azonban derűlátó is lehet.

Habermas szerint a demokrácia kialakulásának és fennmaradásának legfontosabb feltétele az, hogy a szabad és egyenlő polgárok képesek legyenek nyilvános és racionális párbeszédet folytatni a közügyekről. A kávéházi nyilvánosságból, közéleti szalonokból kinövő polgári nyilvánosság természetes hordozója a huszonegyedik század kezdetéig a független sajtó volt, amely a maga kontrollált, szerkesztett struktúráinak köszönhetően többé-kevésbé észszerű keretek között tartotta a politikai vitákat.

Az online nyilvánosság azonban radikálisan átalakította ezt a képet, írja az Ein neuer Strukturwandel der Öffentlichkeit? című 2021-ben megjelent tanulmánykötetében a filozófus. Lehetséges-e egyáltalán szabad és racionális vita az internet korában? – teszi föl a kérdést Habermas, és a választ illetően nem túl bizakodó. Egyfelől egyetért azzal az állítással, amely szerint az internet és a közösségi média elképesztően széles teret nyit a szabad és tartalmas vita előtt, ám ugyanakkor azt is látja, hogy lehetőséget teremt belterjes ideológiai csoportok kialakulására és az álhírek terjedésére.

 „Ahogyan a könyvnyomtatás mindenkit potenciális olvasóvá tett, a digitalizációnak hála, mindenki potenciális szerző.”

És ez a „mindenki” sajnos nem a tartalmas és értelmes vita irányába tolja a közösségi kommunikációt.

Ugyanakkor abban reménykedik, hogy a világhálón nemcsak a korábban magányos szellemi szélsőségek találnak egymásra, de a demokrácia barátai is. Végül arra a következtetésre jut, hogy kontroll alá kell vonni a decentralizált digitális nyilvánosságot, szükség van valamiféle szűrőre, minőségi ellenőrzésre, ami keretek között tartja a különben parttalan vitát. E tevékenységet egyébként a társadalom nevében fellépő profi médiaszereplőkre bízná.

Egyszóval Habermas szót emel a digitális tér cenzúrája mellett.

A dolog persze nem pusztán azért meglepő, mert újabb baloldali ikon fogalmazza meg a legsúlyosabb kifogásait a tömegdemokráciával szemben, sokkal inkább azért, mert mintha elkerülné a filozófus figyelmét az interneten zajló közbeszédet torzító megannyi jelenség. Nem kérdez rá arra: vajon mi vezet oda, hogy jobbára értelmes emberek elképesztő ostobaságokat hirdetnek és hátborzongató moralitást képviselnek a maguk által szerkesztett médiafelületeken. Nem foglalkozik azzal, hogyan és miért alakulnak ki marginális toposzok körül virulens csoportok, nem érdekli, hogyan csúsznak át a digitális tér álhírei és nyilvánvalóan hamis értékítéletei a reális világba.

E kérdések felvetése és megválaszolása nélkül ugyanis valóban csak azzal a zsigeri válasszal szolgálhat a modern társadalom, amivel a közösségi médiumok cenzorai készséggel szolgálnak is: kontroll alá kell vonni a nyilvánosságot.

Hogy ki ellenőrzi, milyen szempontok és milyen érdekek szerint, az ebben a zsigeri válaszban nem jelenik meg. Hallgatólagosan ugyanis mindenki úgy képzeli, hogy a kontroll olyasvalami lesz, mintha a saját kezében lenne a cenzorceruza. Bizonyára Habermas is ilyesmire gondol, amikor azt írja, hogy a digitális korban csak úgy működhet a polgári nyilvánosság, ha kereteit a társadalom, illetve a közösség képviseletében fellépő médiamunkások szabják meg. Az elvárt kontroll szempontrendszere ebben a megközelítésben azonban talán magánál a kontrollnál is fontosabb kérdés, s ezzel abban a pillanatban szembesül a digitális média minden felhasználója, amikor azt látja, hogy nem a gonosz, beteg, ostoba megnyilvánulás, hanem a jóságos, proszociális és bölcs szavak lettek a kontroll áldozatává. Úgy is mondhatnám: nem az ő, hanem az én gondolataimat törölték.

Ugyanakkor a közösségi média által felerősített véleménypolarizáció nem kedvez a konszenzuális értékartikulációnak.

Ha olyan végtelenül egyszerű kérdésben nem tud kialakulni döntő többség, mint az oltakozás szükségessége,

amikor nyilvánvaló ostobaságok terjednek, mint valóságmagyarázatok, amikor a média által is gerjesztett és a középosztály hanyatlásából is származó szorongás, illetve a belőle fakadó regresszív tudatállapotok nagyobb hatással vannak emberek véleményére, mint a racionális megfontolások, akkor nagyon nehéz elképzelni olyan együttműködést, amelyben a digitális nyilvánosság szabályozásának széles konszenzus alapján álló szempontrendszere kialakítható volna. Azt hihetnénk, hogy ezzel belehuppanunk a digitális világ 22-es csapdájába: a média kontrolljához egyetértés kellene, de az egyetértés nem jöhet létre, csak ha már megfékeztük a polarizációt gerjesztő médiát.

A dolog azonban szerencsére nem ennyire tragikus.

Az internet, de főleg a közösségi média ugyanis nem természetéből adódóan ad széles teret a szélsőséges ideológiai közösségeknek. Ez a hatás azoknak az algoritmusoknak köszönhető, amelyek a felhasználók számára ismerős, barátságos, kellemes, sőt lenyűgöző környezetet próbálnak teremteni, hogy minél tovább bent tartsák a böngészgetőket az adott médiatérben, így biztosítva a reklámfogyasztással töltött idő garantált növekedését. A felhasználófogó szirénprogramok pedig pontosan azáltal érik el ellenállhatatlan hatásukat, hogy az internetböngésző polgárt érdeklődésének, nézeteinek, véleményeinek megfelelő információkkal látják el.

Az így keletkező „visszhangkamrákban” megjelenő hírek, tudósítások, adatok azonban egyszerű terjedelmi okokból kiszorítják a percepciós mezőből a médiafogyasztó érdeklődésével, véleményével nem összeegyeztethető híradásokat.

Ennek köszönhetően pedig a böngészgető számára radikálisan eltorzul a valóság: saját nézetei újra és újra megerősítést nyernek, s emberünk egyre mélyebbre csúszik a „nyúlüregbe”. (A kifejezést az angolszász szakirodalom használja, nyilvánvaló és zseniális utalásként Lewis Carroll szellemes meseregényére, melynek főszereplője, Alice, álmában belezuhan egy nyúlüregbe, és abszurd mesevilágba, Csodaországba kerül.)

A Habermas által is érzékelt probléma felé visszakanyarodva érdemes hozzátenni, hogy a nagyvállalatok által használt figyelemmegtartó algoritmusok meglehetősen egyszerű minták szerint válogatnak. Ennek köszönhetően viszont, bármilyen igényes is a médiahasználó, a program elképesztő mennyiségű ostobaságot is elhelyez a „visszhangkamrában”. A személyre szabott tartalom – mivel valójában nem személyre szabott, hanem statisztikák szerint meghatározott szegmentált tömegigényt szolgál ki – egyre alacsonyabb színvonalú lesz.

A leegyszerűsítő, sőt kimondottan bárgyú tartalmak viszont a leegyszerűsítő és bárgyú gondolkodás felé vezetik a fogyasztót is, hiszen azt valóságként, a valóságban zajló közbeszéd nívójaként érzékeli.

Ennek viszont az a következménye, hogy az értelmiség kiszorul a közbeszédből, így a közéletből is, és vele eltűnik a sokoldalú elemzés, a kritikai gondolkodás és a racionális érvelés.

Az így kialakuló rendkívül primitív üzenetek körül kikristályosodó végletes társadalmi polarizáció azután nemcsak a demokratikus folyamatokat teszi kérdésessé, de legfontosabb varratai mentén bontja föl a polgári társadalom szövetét. (Hadd tegyem hozzá zárójelben, hogy az egyre szűkebb horizonton zajló gondolkodás hosszabb távon gazdasági következményekkel is jár. Nemcsak kulturális rezervátumokba szorítja ugyanis az egyéneket, de a társadalmi együttműködés keretei közül is kimozdítja őket, ami biztos út az elszegényedés felé. A közösségi intézményrendszerekbe, kulturális és gazdasági hálózatokba vetett bizalom hanyatlása olyan jelenségekhez vezet, mint az oltásellenesség, a banki szolgáltatások elutasítása, a modern élelmiszeripar eredményeinek megkérdőjelezése stb.) Igaza van tehát az agg filozófusnak: az új média minden szempontból veszélyezteti a polgári létet.

A mélységben és rejtetten zajló, de viszonylag egyszerű összefüggések ugyanakkor azt is megmutatják, hogy a digitális nyilvánosság 22-es csapdájából igenis ki lehet törni. Egyáltalán nem vagyunk sem védtelenek, sem tehetetlenek az online teret uraló nagyvállalatok törekvéseivel szemben.

Annak ellenére ugyanis, hogy általánoságban egyetértünk a tőke azon igyekezetével, hogy a lehető legnagyobb profitra tegyen szert – hiszen polgári berendezkedésünk lényege éppen az a tapasztalat, mely szerint hosszabb távon mindannyiunk javára válik a vállalkozások kreatív alkalmazkodókészsége, illetve e kreativitás szabadsága –, számos konkrét esetben korlátok közé kell szorítanunk a profithajszát. A tőke ugyanis nincs tekintettel semmiféle hosszú távú belátásra, emberbaráti megfontolásra, közjóra, morálra vagy a törvények szellemére. Ilyen szenzorjai egyébként sincsenek, nem is képes mérlegelni semmit, ami a humanitással összefügg.

Ezért gyakran előfordul, különösen nagy horderejű társadalmi átalakulások idején, hogy olyan területeken is megjelenik a profitérdek, ahol nincs keresnivalója.

Tipikus példája ennek a társadalmi érdekekre fittyet hányó, emberi értékeket semmibe vevő, személyiségtorzító algoritmusok működése, melyek semmilyen más célt nem szolgálnak, csak a technológiai óriások profitérdekeit.

Hogy az ilyen programok használatát lehet szabályozni, korlátozni, tiltani, az a napnál világosabb. Kétségtelen azonban, hogy a szabályozáshoz hosszú út vezet. Nem könnyű eljutni a probléma azonosításáig sem, nem könnyű a visszásságot beemelni a köztudatba, és nem könnyű eljutni oda, hogy az emberi közösségek megkezdjék kiszorítani az emberi szférából a maga hatókörén aggasztó módon túlterjeszkedett tőkés érdekeket.

Hogy ez a rendkívül nehéz feladat mégis megoldható, azt a kapitalizmus megszületése óta számtalan hasonló folyamat igazolja.

Gondoljunk csak arra, hogy a dohányzás visszaszorítása érdekében milyen komoly küzdelmet vívott a dohányipari lobbival az egészségügy,

míg eljutott odáig, hogy kimondhatta, a dohányzás káros az egészségre, s míg innen eljutott odáig, hogy az agresszív és romboló tőkés érdeket radikálisan korlátozni lehetett. Korábban hasonló küzdelem zajlott a gyermekmunka, még korábban a rabszolgatartás kérdésében, illetve jelenünkben hasonló küzdelem zajlik a környezetrombolás témájában.

A technológiai óriáscégek adatkezelésével kapcsolatban e folyamat legelső lépésénél tartunk: a problémák felismerésénél. Messze vagyunk még attól, hogy a változatos adatbiznisz mögött megbújó érdekek, a számítógépjeinken szabadon garázdálkodó ezernyi adatvadász program, figyelemterelő, figyelemmegtartó algoritmus működésében rejlő tényleges veszélyeket megérsük, kutatásokkal igazoljuk, s ezek alapján felrajzolhassuk azt a problématérképet, amely pontosan megmutatja, mi és miképpen veszélyezteti az emberi társadalmakat. Hol vagyunk még attól, hogy komoly polgári kezdeményezések, széles körű társadalmi mozgalmak követeljék az adatainkkal való visszaélés megfékezését? Hol vagyunk még attól, hogy jogi formában is megfogalmazható legyen, a digitális térben is ki kell jelölnünk a profitérdek határait?

Ám, hogy ezt a küzdelmet is sikerrel fogja megvívni a polgári társadalom, abban nem kételkedek.

Igaz, én felhőtlen optimizmussal szemlélem a világot.