A szikár és jellemzően bonyolultabb valóság olykor nehezebben ragadja meg képzeletünket, mint a meseszerű történetek. Ez a helyzet Mindszenty József bíboros számára az Egyesült Államok kormánya által 1956. november 4-én, nem sokkal reggel nyolc óra előtt megadott menedékkel is. Sőt, nagyon is lehetséges, hogy azt már órákkal korábban megkapta, és ehhez képest valamelyest késve érkezett a követség főbejáratához.
Jó néhány variációja kering a szakirodalomban és a különböző visszaemlékezésekben ennek a történetnek, melynek lényege, hogy a bíborosban november 4-e reggelén, a Parlament előtt várakozva ötlött fel a menedékkérés gondolata. Akkor és
ott válaszolta Mindszentynek a titkára, hogy a legközelebbi nyugati külképviselet az amerikai.
Mivel nem akadt gépkocsi, a menedékébe eltökélten igyekvő Mindszenty és a hozzá csapódó alkalmi kísérők gyalogolásra kényszerültek. A bekopogás után Mindszenty még a kapuban közölte, hogy menedéket kér. Edward Wailes ezzel a hírrel azonnal telefonált Washingtonba, ahonnan az igenlő válasz meglepően gyorsan meg is érkezett. A kinevezett követ ezt követően a magyar főpapot felvezette a követség harmadik, legbiztonságosabb emeletére. A sztoriban tehát a hirtelen elhatározás, a vakmerő megvalósítás és a szemtanúk számára is gyorsan megérkező pozitív válasz a lényeg. Mint a mesében!
Mindszenty József 1956. november 3-án rádióbeszédet mond a budai prímási palota udvarán (Fotó: Jack Metzger/Comet Photo AG/Fortepan, adományozó: ETH Zürich)
Az alábbiakban ugyanakkor amellett fogok érvelni, hogy bár a fenti történet egyes elemei megfelelnek a valóságnak, a november 4-i késő éjszakai és hajnali tényleges eseményláncolat jóval bonyolultabb volt, és megvalósítása lényegesen több időt igényelt. Kutakodásom nyomán, melynek során a már ismert szakirodalmat kritikai szemmel vetettem össze az általam feltárt, elbeszélt angol nyelvű történelmi interjúkkal, a következőkre jutottam:
A Mindszenty bíborosért magát felelősnek tartó Tildy Zoltán (feltehetően igen határozott feleségével együtt) volt a menedék aktív kezdeményezője.
Ebben teljes mértékben egyetértek a nagyszerű Mindszenty-életrajz szerzőjével, Balogh Margittal. A november 4-re virradó reggelen az államminiszter gondoskodása, az ő terve nélkül a főpap nem juthatott volna a budai prímási palotából a Parlamenten keresztül az amerikai követség menedékébe.
Tildyék döntő szempontja nem a kiszemelt befogadó ország vallási irányultsága, hanem a családjuk korábbi és még mozgósítható amerikai kapcsolatai voltak. Az ötletet a Nagy Imre-csoport jugoszláv menedékéből meríthették, a mozgatórugó a kisgazda Tildyékben
az a felháborodás lehetett, hogy a szovjet veszély megjelenésekor a kormány kommunista tagjai a jugoszláv nagykövetségre menekültek.
Menedékkérési tervébe Tildy a Parlamentbe általa visszahívott Mindszentyt is beavatta, aki a későbbiekben ezt a tényt okosan elhallgatta.
A Budapesten szolgáló amerikai diplomata, Anton Nyerges 1957. március 8-i távirata lejegyzésekor gondosan megszűrte, amit Mindszenty vele bizalmasan közölt. Egymás között még azt is megbeszélhették, hogy milyen kényes momentumok ne kerüljenek bele a túl sok olvasó elé táruló külügyi szövegbe. Nyerges azon zárójeles megjegyzése pedig, mely szerint a menedéket megadó irat már nincs a követség birtokában, a washingtoni beavatottaknak azt is jelezhette, hogy a dokumentum ledarálása – Washington óhaja szerint és vélhetően már a titkos iratok 1956. novemberi megsemmisítésekor – árulkodó nyom nélkül, rendben megtörtént.
Mindszenty maga tehát nem kérte a menedék lehetőségét, de a Parlamentbe visszaérkezvén, Tildy felvetésére és érvei meghallgatása után elfogadta azt.
Az idő szorításában nem merült fel benne, hogy ezt a lépést vatikáni elöljáróival egyeztesse, hiszen vélhetően csupán rövid távban, átmeneti menedékben gondolkozott. Személyes biztonságára, nem pedig nemzetközi jogi státuszára helyezte a hangsúlyt.
Ezt a döntést a Parlament épületében a pozitív válaszra való hosszabb várakozás követte. Tildy ugyanis nem bízta a véletlenre Mindszentynek a menedékbe való sikeres bejutását. A kaotikus helyzetben észszerűen és megfontoltan cselekedtek. Viszont a bíboros akkori titkára, Turchányi Egon egyáltalán nem volt a menedékkérési tervbe beavatva. Vele sem a menedék kérői, sem a megadói nem számoltak. Ez megkönnyítette az amerikai döntés-előkészítők és a döntést meghozó Eisenhower elnök helyzetét. Tildyék a vezető magyar emigráns Szegedy-Maszák Aladár – esetleg Eckhardt Tibor – közvetítésével telefonon tehették meg a következő lépést. Az előbbi ugyanis még 1947-ben Tildy egy évvel később kémkedésért kivégzett vejének – Csornoky Viktornak – volt a washingtoni magyar követségen a főnöke.
Rendben van! A menedék tehát nem Mindszenty spontán ötlete volt, hanem azt számára előre megkérték, de mikor és hogyan kapcsolódott be az amerikai oldal, és ki hozta meg a döntést? Nos, nem akkor, amikor Mindszenty bekopogtatott a Szabadság téren! A követség ilyen súlyú ügyben egyébként sem hozhatott volna döntést. Az amerikai oldalon a döntő szerepet Hoover külügyminiszter-helyettesnek adott támogató tanácsával Jacob Beam, az európai ügyekért felelős helyettes államtitkár játszotta. Az amerikai egyeztetések útvonala – miután Szegedy-Maszák megkapta Tildyék titkos üzenetét – az alábbi lehetett: – Hoover – Beam – Hoover – Eisenhower. Mindszenty a jóváhagyás tudatában ment ki a Parlamentnek a követséghez legközelebb eső I. kapujához, és kezdett el várakozni a gépkocsijára. Ez azonban meghosszabbította a menedék megadása és a tényleges megérkezése között eltelt időt. Washingtonban a State Department érzékelte, hogy a menedék megvalósulása az általa vártnál lassabb.
Tehát a fenti telefonos egyeztetések nyomán küldték ki az elnöki felhatalmazást tartalmazó és a később a követség által már nem „talált” táviratot. Azt azonban
Wailes a beosztottak elől nyomban eltüntette, majd még november folyamán a titkos dossziékkal együtt megsemmisítették.
Ebben a követ Gordon Bruegl rejtjelezőre is számíthatott, aki volt kollégájának, a magánnyomozásba fogó Katona Gézának utólag sem adta ki ezt az információt. Az első fázisba a budapesti követséget érthető módon nem vonták be, mivel nekik feladatként a végrehajtást szánták. A második fázisról, ami a washingtoni távirat kiküldésével kezdődött, a követség azonban már tudott. Az első, a titkolt döntéshozatali fázisnak a létére és időbeli elsőbbségére kezdtek el néhányan – szerintünk jó okkal – gyanakodni. Ezek bennfentes, de a konkrét ügybe be nem avatott olyan személyek voltak, akik behatóbban ismerték a hasonló ügyintézési folyamatokat.
Még tovább nyújtotta a tényleges megérkezés idejét a kényszerű átgyaloglás, ami végül 07.55–07.58 körül történt. Ekkor nyílt meg az a teljességében nem titkolható fázis, amelyben immár Edward Wailes követ kezelte a folyamatot. A State Department és a követség között november 4-e reggelén folytatott hosszú telexkapcsolat – a szerző által újraértelmezett – szövegéből kiolvasható, hogy
a tárca már türelmetlenül várta Wailes követ „különleges” értesítését, azaz a bíborosnak a követségre történt megérkezéséről szóló jelentését.
Arra voltak kíváncsiak, hogy Eisenhower elnök döntését sikerült-e Budapesten a gyakorlatban kivitelezni. A menedékkel kapcsolatos előzetes terv létére utal az a további tény is, hogy a State Department azonnal nyilatkozatot kért a bíborostól, és a követségtől sürgette annak angolra fordítását.
Az amerikai követség Szabadság téri épülete (Fortepan, Fotó: Carl Lutz, adományozó: Archiv für Zeitgeschichte ETH Zürich/Agnes Hirschi
Edward Wailes ügyesen színlelte, hogy Mindszenty megérkezése nyomán III. emeleti irodájából – azaz illetéktelen személyek, köztük újságírók jelenléte nélkül – telefonon kért Washingtontól engedélyt a menedék megadására. Ekkor jelentette a terv sikeres megvalósulását, azaz valóban telefonált a Departmentbe, de nem azt mondta, amit a beosztottaknak – és a követség földszintjén ideiglenesen tartózkodó és ebben a kényes ügyben illetéktelen szem- és fültanúnak – később állított. A többség számára kellően
hihetőnek bizonyult a később Mindszenty által is terjesztett és az érintett személyeket védő sztori, amely a kérés hirtelen ötletszerűségét
és a követség épületének közelségét emelte ki.
Vajon miért adta meg a menedéket a november 6-án esedékes újraválasztására készülődő Eisenhower elnök? Nyilvánvalóan politikai megfontolásokból. Mindszentynek a követségre való megérkezésével óhatatlanul megnyílt a második fázis, és ezzel a követségi tágabb környezet olyan helyzetbe került, hogy ezt érzékelhették is. (Talán más lett volna a helyzet, ha Mindszentyt a Perczel Mór utcai oldalbejárathoz kísérik. Ezt az eshetőséget eddig a szakirodalomban, de még Tildy perében sem vették számításba.) A Washingtonba küldött információra a be nem avatottak számára meglepően gyorsan érkezett meg a válasz, amely a Department részéről nem igényelte a Fehér Ház újbóli megkeresését.
Az első fázis és az abban érintett személyek nevének titokban tartására akkor és a későbbiekben is sikeres erőfeszítések történtek. A könnyen fogyasztható, ügyesen sugalmazott sztori vált széles körben ismertté. Ez jótékonyan eltakarta Tildyék kulcsszerepét és Mindszenty személyes megfontolásait, de az amerikai oldal tényleges lépéseire sem világított rá. Ennek a sztorinak a fenntarthatóságát ellenőrizte a Department 1957 márciusában, amikor Tildy Zoltán közelgő letartóztatása már vélelmezhető volt.
A ködösítés olyan sikeres volt, hogy Tildyt a menedék megkérésével nem vádolták meg.
Az USA akkor és a későbbiekben is következetesen védte a menedéket.
November 4-én hajnalban Mindszenty bíboros kizárólag a saját lelkiismeretére hallgathatott. Ugyanakkor nem nevezhető alaposan átgondolt, a különféle rövid és hosszabb távú következményekkel számoló, megfontolt döntésnek Eisenhower azon elhatározása, hogy jóváhagyja a Departmentnek a menedék megadására vonatkozó javaslatát. Nem is beszélve arról, hogy
az amerikai oldalon eleinte még abban is zavar mutatkozott, Mindszenty bíboros vajon humanitárius alapú menedéket vagy politikai menedékjogot kapott.
(Az előbbi a helyes jogi terminus.)
Ami a ma rendelkezésre álló forrásokat illeti, kijelenthető: az évek során inkább azok nyilatkoztak („fecsegtek”), akik a második fázis egyes elemeinek véletlen szem- és fültanúivá váltak, vagy éppen a kérdéses pillanatokban nem is voltak jelen, de szívesen továbbhagyományozták a tényleges tanúktól hallottakat. A „jól értesült fecsegők” gyakran kiszínezték az általuk igencsak felületesen ismert történéseket, illetve ok-okozati kapcsolatot hoztak létre olyan események/eseménytöredékek között, amelyeknek a valóságban semmi közük nem volt egymáshoz. Azok a személyek viszont,
akik az első fázisban voltak aktívak, bölcsen hallgatásba burkolództak vagy ügyesen ködösítettek.
Fenti eszmefuttatásom során – ügydöntő források hiányában, ám támaszkodva az újonnan feltárt mozaikkockákra – kénytelen voltam a SZTORI alapján visszakövetkeztetni a VALÓSÁGRA. Döntsék el az olvasók, hogy Mindszenty bíboros kivételes menedékének megadásával kapcsolatban mennyire tartják elfogadhatónak megállapításaimat. Amennyiben pedig a történelmi interjúk izgalmas részletei is felkeltik az érdeklődésüket, szíves figyelmükbe ajánlom jelen szerző alábbi kötetét: Mindszenty bíboros az elbeszélt történelemben. Mindszenty bíboros követségi menedékének egyes vetületei az amerikai elbeszélt történelemben, L’Harmattan Kiadó, Budapest, 2021.
(A cikk lapunk 113. számában megjelent nyomtatott változatában két helyen a menedék helyett tévesen menedékjog szerepelt.)
Nyitókép: Mindszenty bíboros 1969-ben Patrick James Flooddal, a követség konzuli osztályának vezetőjével (Fotó: Anita Flood)
