Hozzászólás a Szükségünk van-e többféle gimnáziumra? vitához

Az Országút idei 41. számában gondolatébresztő vitairatok jelentek meg a hat és nyolc évfolyamos gimnázium létjoga témájában. Némiképp mulatságosnak találom, hogy a kérdésfelvetés (az online változat címében – a szerk.) „többféle” gimnáziumról szólt. Hiszen ki ellenkezne azzal a kívánalommal, hogy a gimnáziumok ne legyenek uniformizáltak. Csakhogy nem erről van szó, hanem arról, amit korábban „szerkezetváltásnak” neveztünk: a gimnáziumok a felső tagozatos gyermekeket meginvitálva bővültek, ha úgy tetszik: az általános iskolák rovására. De a szóhasználat bizonytalansága már jelzi, hogy az intézménytípus még most, sok évtized után is keresi a helyét a közoktatási rendszer egészében. Az igen mellett egy ilyen típusú gimnázium igazgatóhelyettese, a nem mellett az oktatásszociológus érvelt.

Koncz Leventének már legelső érve napfényre hozza, hogy a vita eltérő síkokon folyik, a felek elsiklanak egymás mellett. A gyakorló iskolavezető a valós (általa valósnak ismert) helyzetet hívja be a diskurzusba: azt a tényt, hogy a szülők szívesen választják, keresik az ilyen iskolákat. Érvelésében később a képmutatás vádja is megjelenik, hogy tudniillik az iskolatípus támadói, amikor a saját érdeküket nézik, szakítanak az elveikkel. Ezzel szemben a szociológus (inkább elméleti szakember) az egész oktatási rendszer, sőt a társadalom egésze felől nézi a dolgot (s jut ellenző álláspontra).

Koncz Levente a szerinte is „több sebből vérző” oktatási rendszer „legsikeresebb” szegmensének nevezi a hat és nyolc évfolyamos gimnáziumot.
A tehetséggondozás műhelyének tekinti, kiemeli az azonos érdeklődésű és motivált közösség (tehát a homogenitás) előnyét, ahol megfelelő ütemben és megfelelő követelmények elé állítva haladhatnak a tanulók. Az érv helytállónak tűnhet az Árpád Gimnáziumban általa megtapasztalt valóság alapján, tehát akkor, ha a tehetségazonosítás valóban az, ami. Ha a kiválasztás objektivitása garantálható. Ha a jobbak „leválasztása” a tömegoktatásról csak és kizárólag a felismert tehetségen alapulna.

De vajon országosan is igaz-e ez a hat és nyolc évfolyamos gimnáziumokra? S még ha így volna is, a homogenitás előnyeinek behozása az érvelésbe nem a differenciálás, a rugalmasság, az egyéni sajátosságok (beleértve a motiváltság, munkamorál kérdését is) figyelembevételének negligálását jelenti-e? A harmadik megdicsért jellemző pedig: a megfelelő ütem és megfelelő követelmények említése nemde olyan alapelv, amelynek iskolatípustól függetlenül mindenhol érvényesülnie kellene? Ha mégsem így van, akkor az nem az iskolatípus erénye, hanem az oktatási rendszer egészének hiányossága, diszfunkcionális működése.

Ezek szerint azért van szükség a hat évfolyamos gimnáziumra, mert a rendszer egésze nem működik megfelelően. S az érvelésen most visszafelé haladva, bizony valóban így van: a tehetséggondozás helyett rendszerszinten inkább a szülők „kimenekítési” szándéka hozza helyzetbe a szerkezetváltó középiskolákat. S az a tény, hogy a hat és nyolc évfolyamos gimnáziumokba nem csak a legtehetségesebb gyermekek jutnak be, együtt jár azzal a jelenséggel, hogy a tehetségek nem mindegyike jut be a tehetséggondozás műhelyeibe.

Akinél a motiváció (amely erősen a szülői és környezeti példák hatása) hibádzik, annak tehetségét nem fogjuk felismerni. Sajnos nem igaz, hogy a „tehetség utat tör magának”. A nemzet szellemi tőkéje szempontjából hallatlan veszteség, ha a tehetséggondozás kivételezett műhelyei nem tudják felszívni mind a tehetségeket, s adott esetben tehetségek helyett a jó családok kevésbé tehetséges gyermekeit istápolják, megspékelve azzal is, hogy távol tartják tőlük a „rossz társaság” káros hatásait.

Gyakran kell olyan szülőkkel kommunikálnom, akiknek gyermekei nem jutottak be az általuk áhított intézménybe. A helyzetem ilyenkor azért különösen nehéz, mivel abban a hitben élnek – s nem is alaptalanul –, hogy a felvételi sikere minden másnál jobban meghatározza a gyermek további életpályáját, élet-
kilátásait. Ez a mostani helyzet legsúlyosabb momentuma. Ennek nem volna szabad így lennie. A tehetségnek legyen módja bárhol kibontakozni, hiszen a hol-t nagyon sok körülmény befolyásolhatja. Ezek egyike, hogy éppen akkor és éppen úgy nyilvánuljon meg, amikor a gimnáziumi felvételin kell megfelelni.

A megoldás az lehetne, ha minden iskola garantálni tudná a gyermek adottságainak, szükségleteinek leginkább megfelelő képzést. „Teher alatt nő a pálma” – ez igazolhatná a tehetséggondozó iskola létjogát. De a nem kiemelkedő tehetsége okán bekerült gyermek nem fog-e összerogyni alatta?
És vice versa, az oda be nem kerülő gyermek megkapja-e majd a szükséges terhet, hogy kibontakozzék?

A határhúzások legfőbb kárvallottjai mindig a vonalközeliek: azok, akik számára túl nagy kihívást jelent az „erősebb csoport”, illetve azok, akik nem kapnak megfelelő terhelést a „gyengébben”. Ennek ellenszere a heterogén csoportok alakítása, vagy az, ha ezek a határok átjárhatók, alkalmiak és szigorúan az adott célhoz kötöttek, azaz, ha lehetőség van arra, hogy más célokhoz kötve másként alakítsuk őket. Nem szabad túlságosan hinni az erős–gyenge skálákban!

A hat és nyolc évfolyamos gimnáziumra, mint a tehetséggondozás kivételes körülményeit biztosító (és a pozitív szegregáció káros hatásait egyéb módon kompenzáló) intézménytípusra tehát akkor lenne szükség, ha a rendszer egésze egyébként jól működne. A jelen helyzetben való létjoga azonban megkérdőjelezhető. Elviekben igazat kellene adnom Koncz Leventének. Valóban: „A magyar oktatási rendszer javításához nem a sikeres ágak erőszakos lemetszésén, hanem a kevésbé jól működő részek fejlesztésén át vezet az út.” És ő maga is szorgalmazza, hogy „Az általános iskolákra, az ott dolgozó tanárok megbecsülésére, utánpótlásuk megbízható garantálására a mainál sokkal nagyobb figyelmet, jóval több erőforrást kell szánni, ezáltal a gyengébben teljesítő intézményeket lehet a jobbak színvonalára felemelni, s nem fordítva.”

Nyilvánvaló azonban, hogy az erőforrások korlátozottak. A legfőbb erőforrás például, az általa is emlegetett,

a szakmáját kiemelkedő színvonalon űző tanár különösen ritka és féltett kincs ma már.

Ha valahol az erőforrásokat bővíteni akarjuk, akkor nagy valószínűséggel onnan kell elvenni, ahol az fellelhető, mert bővíteni csak rendkívüli beavatkozásokkal, és csak szűkre szabottan lehetséges.

Illő volna, hogy Berényi Eszter nem álláspontját is hasonló módon kritika tárgyává tegyem. Ezt azonban nem tudom megtenni, mivel egyetértek vele. Legfeljebb az vethető fel, hogy a tehetség elkallódását mely életkorra tegyük. Ő a közismert igazságot mondja: „Minél koraibb a szelekció, annál kevésbé az egyéni teljesítményt, s annál inkább az otthonról hozott tudást méri.” Ezt bizonyára tudományosan igazolhatóan mondja.

Magam azt állítanám ezzel szembe, hogy minél későbbi a tehetségkiválasztás ideje, annál valószínűbb, hogy a kulturális hátránnyal érkező addigra már demotiválttá lett, a tanult tehetetlenség állapotába süllyedt, ezért nem képes kihozni magából azt, ami benne van. Ezért jobb lenne, ha fiatalabb korban, de nagyon érzékenyen és kifinomult (jól bemért) eszközökkel próbálnánk meg a tehetségazonosítást, akkor talán leválaszthatók az említett miliőhatások.

És akkor még nem beszéltünk arról, hogy az egész diskurzusban a tehetségnek csak egy nagyon szűken vett értelmezésével dolgoztunk, azzal, amelyet az iskolai sikeresség mércéjévé szoktunk tenni…