Azt hittem, legalább egy kis rettenet lesz a gyerekek szemében.
Négyünket épp az nyugtatott meg, hogy Záhonyból vasárnap este tényleg nincs hova tovább. Vonatok csak Csapról, Kárpátaljáról érkeznek, de azok is százhatvan perces késéssel. A tömegközlekedés Magyarország felé este hattól leáll, nem kell azon agyalni, merre mennénk, ha találnánk magunknak bármi kevésbé ijesztőt.
Hatkor még azt hisszük, valamiféle emberségből vagyunk itt, de az önkéntes koordinátornőnk negyed hétkor elmondja: „tetszik, nem tetszik, itt úgy kell bánni az emberekkel, mint a kutyával”. Ha a gyerek szófogadó, esetleg egy simogatás vagy egy barack mehet a fejére, de ha azt kezdi érezni, hogy ő itt fontosabb, mint bárki más, be nem fog állni a szája. „Két-háromszáz embert várunk ma estére, ha egynek elkezdjük simogatni a lelkét, az összes kérni fogja.”
A beszéd legyen gyors, határozott, lehet mosolyogni, de olyan személytelenül, amiből kiolvasható, hogy így másra is szokott nézni az ember. Négyünk közül Anna tanul pedagógusnak, tőle lehet ezt legjobban ellesni. Neki előnye van, az oroszt állítólag megérti, bár nem beszéli. Legalább tudja, mire bólogat vagy mutogat, ha csak ukránul tudnak hozzászólni.
A koordinátor szerint a most érkezők egy része már Kijev környékéről menekül. Lesznek, akikkel se angolul, se magyarul nem tudunk váltani egy kukkot vagy mukkot. Érzésre a felükkel lehet magyarul beszélni, az ukránoknak olyan harmada érti az angolt. Egy ötgyerekes család az első, akiknek nem tudom elmagyarázni, hogy tizenegykor a tornacsarnokban lámpaoltás lesz, addig mindenki feküdjön le a matracokra gyerekekkel, nagyszülővel, mindennel együtt.
A tornacsarnokban négyen csak rendszertelenül tudjuk terelgetni az embereket. Azt találjuk ki, hogy Gábor és Réka a szendvicseket és a vizet osztja a bejáratnál, amíg Annával a matracokhoz tessékeljük a családokat. Eközben nagyvonalakban elmagyarázzuk a házirendet. Mire viszont megértetjük, merre van a vécé, kerítünk párnát és a gyerekeket is összekapjuk, már új család jön, azt a szendvicsosztóknak kell terelni. Az újonnan érkezőknek tetszik ez a szervezetlenség, néha arrafelé jönnek, amerre mi bukdácsolunk a matracok közt, néha elkóvályognak. Valószínűleg jobban rájuk ijesztenénk, ha az állomás vagy a vonat után még képesek lennénk katonás rendet tartani.
Meglep, ahogy a gyerekek kergetőznek, félelem, letörtség egyáltalán nincs az arcokon. Nem az jut eszembe, hogy még nem fogták fel, mi történik, némelyikük Kijevnél csakugyan hallhatott robbantást, arról pedig akárhány évesen is megérti az ember: veszélyes dolog. Ezek a srácok mintha annak örülnének, hogy kiszabadultak abból az istenverte vonatból négy óra után. Villanyoltásig fogják kergetni egymást, vigyáznunk kell, nehogy rálépjünk valamelyikükre.
Egy-két ukrán szót megtanulunk, főleg, ha a magyarul beszélők is használják. Amikor már a harmadik gyerek kér tőlünk szlukkot, egyből tudjuk, hogy az almalére gondol. Almalét tudunk adni, van dögivel, sokan nem kérték, párna viszont mindenkinek kéne, azért akár sorba is állnak. Gábor Rékával osztja az ágyneműt, szerintem magukat lepik meg azzal, milyen higgadtan tudják elmagyarázni: „Egy család, három gyerek egyenlő két párna, több gyerekkel lehet alkudni.” Mintha közös lelkiismeretet növesztenének, aminek már nem fáj bárki szemébe nézni: „Kisbarátom, lehet, hogy te ma párna nélkül alszol.” Azért, ha véletlenül plüsst találnak az ágyneműcsomagban, odaadják.
Sokszor nehéz eldönteni, ki kinek a családja. Ha közel fekszenek egymáshoz, azt hisszük, legalább ismerik a másikat. De fene tudja, melyik anyukánál mennyi a saját gyerek, mennyi rokoné vagy mennyit hazudik még rá magának – amíg a gyerekek nem tiltakoznak, nincsen problémánk. Fél tízkor már az lepne meg minket, ha itt bárki ismerné a maga családját.
Tizenegyig háromszor mondjuk el, hogy jön a lámpaoltás. Addig hullámokban érkeznek az emberek, az angoltudás is fárad a fejemben. Gábor segít ki, összekevertem a bal- és jobb oldalt angolul, miközben a fürdőszoba felé tereltem egy családot. Hirtelen abban sem vagyok biztos, hogy magyarul meg tudom mondani az irányok közti különbséget.
Tizenegy után tíz perccel oltjuk le a villanyt, épp csak annyi zseblámpafény ég, hogy a vécére ki lehet találni. Gyereksírást csak ekkor kezdünk hallani. A sötéttel még mindig jobban rájuk lehet ijeszteni, mint a kijevi bombázással vagy azzal, hogy a Jóisten se tudja, mikor mehetnek haza, ha egyáltalán lesz hova. Anna jó pedagógus módjára fel-alá járkál: „Hol sír itt még gyerek?” Fintorgok rá: „Itt? Itt, bazmeg, mindenhol.”
