Cseh Tamás így jellemezte barátját és alkotótársát: „Egy tiszta szívű szekszárdi fiú belekerül egyszer csak Magyarországnak a legsűrűbb idejébe, bele a politikába, ilyen sűrű nem is volt azóta se a politikai élet és az egymásnak feszülés, a szándékok, ami majdnem gyűlöletbe torkollott pont azokban az időkben, amit már szinte elviselhetetlen volt kívülről is nézni.” Úgy állt ott a Tőzsdepalota lépcsőjén a tavaszi szélben, mintha a másfél százada Bécsből érkezett hajó hídján vetette volna meg a lábát, vagy éppen partra lépve egyensúlyozna. Mindig mosolygós szeme szinte reflektorként világított a százezres tömegre. Panyókára vetett farmerdzsekijét keresztbe rakott kezével össze-összehúzta, és beszélt. Nem verset mondott, mint ’48-ban Petőfi. Prózában szólt a tengernyi néphez, de szavai Dózsa ceglédi beszédét, Dobó esküjét, Kossuth ’49-es önvédelmi nyilatkozatát éppúgy visszhangozták, mint Nagy Imre ’56. novemberi rádiós segélykiáltását, vagy Nagy Gáspár versének utolsó sorait: „egyszer majd el kell temetNI, és nekünk nem szabad feledNI, a gyilkosokat néven nevezNI!”
Elhallgatott a megszólítás után, amelyben megkísérelte közös élménnyé tenni március 15-e üzenetét. Jól tudta Csengey Dénes, hogy nem mindenkit a nemzeti színű kokárda múltból hozott üzenete hívott a Szabadság térre. Attól is tarthatott, hogy esetleg a még föl sem állított Medgyessy-féle homokóra – orwelli módra –, tizenhét évnyit pörög előre, és védtelen rendőrök jelennek meg a háta mögött, akiket térkövekkel és botokkal támadnak majd a tömegből kiváló provokátorok, hogy a döbbenettől alig ocsúdó békésebbek kimentsék Gyurcsány és a Vasprefektus rendőreit a megsüllyedt vízágyúból…
„Ebben a hazában ma egy meghasadt nemzet él” – kezdte a megszólított ünneplők, barátok és polgárok szembesítését az 1989. március 15-i helyzettel. Majd így folytatta: „Boldogabb országokban a nemzeti ünnep alkalom az emelkedett emlékezésre, itt Magyarországon azonban, valahányszor egy jeles történelmi nap évfordulója közeledik, szemerkélni kezd, majd bővebben is megered az aggodalmak esője, megérkeznek a gyomorgörcsök, erősítést kapnak az utcai járőrosztagok, elhangoznak a fenyegető jóslatok. Mintha az volna a legvalószínűbb, hogy valami súlyos baj ér minket, ünnepre készülőket.”
A Magyar Televízió székházának „kézrátételes” lefoglalására készült a 12 pont szellemében. Előtte voltunk még sok mindennek. Az ötvenhatos mártírok újratemetésének, a négyigenes népszavazásnak, az első szabad választásnak, a taxisblokádnak…
Egy dolog viszont velünk volt, mégpedig az az ellentét, amely a rendszerváltásra készülő értelmiségen belül az urbánus és a népi írók között továbbra is feszült. „Megszorított nyomorúságban élünk…” – írta a „másik oldalt” megszólítva Balassa Péternek, így folytatva: „…gondolkodószékeink egérlyukká szűkült odvakban állnak, és ha kimozdulunk, falakhoz simulva, a kabáton is keresztüldudorodó baltával a szívünkben járunk.”
Ez az állapot ásott lövészárkot a ’85-ös monori találkozón résztvevők és a szamizdatos belvárosi ellenzékiek között, és átírta az első lakiteleki találkozó névsorát is, mire a második sátrat fölállították. Ez utóbbiban alakult meg 1988-ban hivatalosan a Magyar Demokrata Fórum, amelynek első elnökségében ott volt legfiatalabbként, a Krisztus-korú Csengey Dénes is.
Pártja elnökségének Benjáminjaként magára vállalta, hogy a négyigenes népszavazás előtt közölje a nyilvánossággal az MDF vezetőségének álláspontját, amely szerint a politikai szervezet arra kéri híveit és szimpatizánsait, hogy ne vegyenek részt a liberálisok által kezdeményezett voksoláson, amelynek egyetlen célja az volt, hogy a magát demokratikus ellenzéknek nevező, és a kommunistaellenességet – mint politikai célt – éppen felfedező SZDSZ megakadályozza Pozsgay Imre esetleges köztársasági elnökké választását. Vagyis a Szabad Demokraták Szövetsége megszavaztatta a politikailag kiskorú, de a társadalmi és főleg gazdasági változást nagyon akaró magyarokkal, hogy mondjanak le választójoguk közvetlen gyakorlásáról, bízzák az államfő megválasztását az országgyűlésre. Persze nem ez volt a csali a páratlan négyesben, hanem az MSZMP elszámoltatása. Természetesen erre is igent mondtak a választópolgárok, de ezt az állampárton soha, senki sem kérte számon. De nem történt meg a politikai számonkérés sem, amelyet Csengey Dénes is oly nagyon szorgalmazott, amely miatt a választáson győztes és a rendszerváltozás első kormányát megalakító MDF-re is rásütötték az antiszemitizmus bélyegét, hogy aztán a magyarázkodás közepette se társadalmi támogatottsága, se pedig politikai ereje ne legyen a legnagyobb kormánypártnak a pártállami nomenklatúra nép nevében történő kérdőre vonására.
Csengey Dénes paraszti családból származott, bár szülei már alkalmazottként dolgoztak. A környezetétől távoli értelmiségi létet és a kalandot egyaránt kereső fiú szülővárosa gimnáziumából egy fővárosi, hajózási szakközépiskolába ment tanulni, ahol kevésbé érezte jól magát. Ám még mielőtt beiratkozott volna a debreceni egyetemre, meggyőződésévé vált, hogy megélt élmények nélkül nem létezhet hiteles alkotás. Dolgozni állt, főleg kétkezi munkát vállalt építkezéseken, de volt képesítés nélküli tanító és népművelő is.
Egyetemi éveiben belevetette magát az ország irodalmi és közéleti kapcsolatrendszerébe, szociológiai ihletésű munkáit igyekezett megjelentetni. Kapcsolatban állt a Kulin Ferenc szerkesztette Mozgó Világgal, titkára lett a Fiatal Írók József Attila Körének. Nemzedékének rendszerkritikus életérzését elemezte Cseh Tamás dalaiban, és amikor az énekes-zenész kapcsolata megszakadt Bereményi Gézával, fölajánlotta, hogy szövegeket ír a gitáros új dallamaira. A Mélyrepülés félszáz színházi előadást követően lemezen is megjelent.
Aztán, amikor a plakáton feltüntetett neve ellenére sem állt színpadra a Kaláka együttes és Sinkovits Imre mellett Cseh Tamás a képviselőjelöltként induló író-barát választási nagygyűlésén, Csengey örökre megsértődött. Az „örökre” jó egy évig tartott. Akkor Csengey Dénes elment az Új dalok előadására. A színház után a megszokott baráti társasággal beültek a Pilvaxba, ahol politikusként már nem fogadták kitörő örömmel a rendszerdöntő írót… 1991 februárját írták ekkor.
Csengey Dénes feleségétől, kamasz fiaitól távol, fővárosi bérelt lakásában, az íróasztalára borulva halt meg. A sokak által kedvelt közéleti ember, az országot járó politikus, a Parlament üléstermében, bizottságában szenvedélyesen érvelő, a liberális véleményformálókkal is bármikor vitába szálló, meggyőzésüket a rádióműsorokban, tévéstúdiókban is szívesen folytató, kikerülhetetlen személyiség egyedül maradt. Örökre lehunyta világító, messzire tekintő szemét. A hivatalos orvosi vélemény szerint megállt a szíve.
Sokan még ma is azt gondolják, hogy nem véletlenül, mert mennyi minden másként történhetett volna az elmúlt évtizedekben, ha Dénes köztünk marad…
Tamás Gáspár Miklós szerint még, akik nem szerették, azok is láthatták, hogy itt van egy ember, aki halálosan komolyan veszi azt, amit mond, és bizonyos értelemben az életével kezeskedik érte. És hogyha nem megy, akkor belehal.
Az április végi napfény beragyogta Szekszárd Alsóvárosi temetőjét. Csak álltunk bénultan itt is, mint ahogyan álltunk korábban a Farkasréti temető Makovecz-ravatalozója előtt. Fülünkbe csengtek Szabad György házelnök és Csurka István búcsúszavai, miközben a halottaskocsi a sírkert déli kapuja felé, Szekszárd irányába fordult.
Lassan elhomályosult a fölirat: Csengey Dénes, élt 38 évet.
