Izrael éppen azért jött létre, hogy a határain belül soha többé ne fordulhasson elő, hogy zsidók üldözést szenvedjenek, hogy menedéket nyújtson az üldözött zsidók számára. Több mint két évvel ezelőtt mégis szabályos, jól kitervelt pogromot hajtottak végre tulajdon területén, nemegyszer éppen az izraeli–palesztin megbékélést szorgalmazó személyek, közösségek ellen. A hatások messzemenőek voltak, alapvetően változtatták meg a Közel-Kelet geopolitikai arculatát. Izrael – amerikai háttérrel és támogatással – pedig megteremtette azt a Közel-Keletet, amely egyre inkább hasonlít arra, amelyről csak álmodni merészelt. Számos régi tervet valósítottak meg, illetve hajtottak végre, köztük olyanokat is, amelyektől korábban még Netanjahu miniszterelnök maga is ódzkodott: így 2012-ben nem akarta megtámadni a libanoni Hezbollahot, mert túl erősnek gondolta. A félelem elmúlt, a folyamatos sikerérzés már-már győzelmi mámorba ment át, és újabb katonai akciókat eredményezett. Az izraeli hadifölény következtében az ellenségek jó része mára romokban hever, az elrettentő funkciót az állam a legintenzívebbre fokozta, Irán voltaképpen elveszítette regionális özéphatalmi státuszát, a Hezbollah visszaszorult, a jemeni húszikat – mivel a világkereskedelmi útvonalakat támadják – a nyugati hatalmak is bombázzák, a polgárháborúban meggyengült Szíria egykori ISIS-es elnöke az Egyesült Államok kegyét keresi. Szinte csodaszámba megy, hogy – mindezzel párhuzamosan – a Donald Trump elnök első ciklusa alatt tető alá hozott Ábrahám-egyezmények (Izrael és egyes arab államok közötti szövetségkötések) rendszere nem omlott össze, sőt, újabban más államok is szeretnének csatlakozni hozzá.
A valóságot nem tartóztathatta föl
Ami ebbe a képletbe nem illik bele, az a Gázai övezet sorsa. Izrael, amely történelme legnagyobb civil véráldozatát szenvedte el két éve, a válaszul indított háborúba majdnem belefulladt, ha az amerikai elnök nem siet a segítségére. Az évek óta az utcákon lévő – alapvetően Netanjahu-ellenes tömeg – Trumpot és a kiszabadított élőket és holtakat ünnepelte. Csakhogy egyúttal a Gázai övezet és Ciszjordánia kérdése, a palesztin-ügy a Hamász véres terrorja következtében ismét utat tört magának. Hiába igyekezett az izraeli jobboldal nem létezőnek beállítani, mellőzni. Ki is hagyták a kérdéskört az Ábrahám-egyezményekből, mondván, az nem befolyásolja az izraeli–arab bilaterális állami kapcsolatokat. Az egyezmények megalkotóit az is mozgatta, hogy mivel a palesztin kérdést képtelen volt a nemzetközi diplomácia évtizedeken át a megoldáshoz közelíteni, az arab–izraeli megbékélés kihúzza a konfliktus méregfogát, hiszen részben a palesztin ügy szponzoraival kötött Izrael szerződést, akik nem támasztották előfeltételül azt, hogy Izrael „rendezze” a viszonyát a palesztinokkal. A hírek szerint éppen Szaúd-Arábia volt soron, de pogromjával a Hamász éppen ennek a kimenetelnek szándékozta brutálisan elejét venni. Sikerrel – ha lehet ezt mondani. Izraelben Netanjahu miniszterelnök és a közvélemény jelentős része pedig úgy gondolta, hogy Gáza katonai ellenőrzésével, körülzárásával, a ciszjordániai állapotok konzerválásával fenn tudja tartani a status quót. Csakhogy az ezúttal kíméletlenül véres valóságot nem tartóztathatta föl a megrögzött izraeli meggyőződés, amelybe már-már a Nyugat is beletörődött.
Raison d’étre és véralgebra
Hihetetlennek látszott, de Trump elnök egy csapással érte el azt, amiért izraeliek tömegei tüntettek évek óta: az élő és halott túszokat átadták. Ügyük nagy fekete felhőként tornyosult Izrael égboltján. Aki csak járt az országban, láthatta arcképeiket hidakon, buszmegállókban, falakon, oszlopokon, mindenütt. Izrael ebben a túszpszichózisban élt az utóbbi két hosszú évben, érthető módon teljesen erre fókuszált. A holokauszt óta nem öltek meg ennyi idő alatt ennyi zsidót, éspedig éppen Izraelben: az ország raison d’étre-jét magát hazudtolva meg. Ennek társadalompszichológiai következményeként az izraeli közvélemény a maga veszteségeit annyira azonosította a zsidóság legnagyobb, XX. századi történelmi kataklizmájával, hogy nem volt képes szembenézni azzal, hogy katonai fellépésük Gázában jóval túlment a megtorláson vagy a hagyományos elrettentés alkalmazásán. Az örök áldozatiság önképe elhomályosította azt, hogy tettesként is viselkedhet. A világ egyik legszerencsétlenebb területének sorsa – szerencsétlenségét nagyrészt az uralkodó Hamász iszlamista, az EU által is terroristának minősített szervezet okozta – még kilátástalanabbá vált: területének jó része az elkerülhetetlen izraeli támadás következtében romokban hever. Lehet méricskélni az áldozatok számát, azt is, hogy a világ más konfliktuszónájához, házról házra folyó harcához képest hány százzal több vagy kevesebb ember halt meg. Csakhogy ez a fajta „véralgebra” lealjasít, mélyen embertelen, ellentmond nyugati civilizációs értékeinknek.
Egyféle válasz helyett
A gázai iszlamista világképben persze ugyancsak nincsenek egyéni áldozatok, mindenki csupán a nagy eszkatologikus harc, a palesztinai iszlám államért folytatott küzdelem egyik katonája. Ám mégis sok egyén esett áldozatául a gázai harcoknak, a sok terrorista mellett megannyi civil – mi legalább tegyünk különbséget. Hogy ebből a nyomorúságból hogyan fog kilábalni Gáza, senki sem tudja. Az arab világ láthatóan nem képes kezelni a helyzetet, nem akarja importálni az Egyiptomból exportált iszlamizmust, hiszen a Hamász az Egyiptomban azóta betiltott Iszlám Testvériség helyi leágazása. Noha nagyon sok próbálkozás történt, nagyon sok nem: Izraelnek az egész konfliktusra egyféle válasza van, a katonai, amely nem igazán vezetett és vezet eredményre. Más utakkal kell próbálkozni, az arab államok bevonásával az oktatást kellene erősíteni, megpróbálni a gyűlöletet csírájában elfojtani és egyben gazdasági prosperitást teremteni éppen azért, hogy az átlagember horizontján más is megjelenjen, ne csak a terrorizmus.
Az elnyomó/elnyomott logikája
A nyugati baloldal a Gázai övezet problémájából általános Izrael- és Amerika-ellenes ideológiát gyártott. Bár a jelenség jórészt nem az izraeli valóságról szól, azt nem szabad elfelejteni, hogy az izraeli kormány egyrészt konok önfejűséggel vívta ezt a háborút, fittyet hányva sok mindenre, főleg a várható nemzetközi hatásaira, másrészt olyan szélsőjobboldali pártok vannak ebben a kormányban, amelyeknek tagjai nyíltan fantáziálnak a gázai lakosság „önkéntes” kitelepüléséről és gázai izraeli települések építéséről. Az Izrael-ellenes propagandát egyértelműen táplálják ezek a vállalhatatlan megszólalások. Ráadásul a nyugati világban élő muszlim hátterű bevándorlók ebben az ideológiában találják meg Nyugat-ellenes identitásuk kifejeződését, a mindig új tematikus-ideológiai „tárgyakat” kereső baloldali szervezetek és csoportok pedig az elnyomó/elnyomott logikája alapján fejezik ki szolidaritásukat Gáza mellett. Látni való, az antiszemita és Izrael-ellenes gondolatok és cselekmények világszerte megsokasodtak, Izrael pedig elszigetelődött a nemzetközi porondon.
De mi lesz Izrael jövője?
Az Izraellel szimpatizáló glóbusz eközben kizárólag 2023. október 7-ét tartotta szem előtt, arról az útról pedig, amely ide vezetett, nem akart tudomást venni. Miközben a zsidó államot évek óta óriási politikai-legitimitási problémák feszítik, amelyeken az ország nemigen tud felülkerekedni: elkeseredett harcot vív Izrael lelkéért a jobb- és a baloldal részben a parlamentben, részben az utcán. Hallatlanul veszélyes helyzet alakul ki, mert egyrészt – komoly belpolitikai instabilitás mellett – Izrael erős középhatalommá vált, és teljesen nyíltan hajt végre akciókat az egész világon, hogyha úgy érzi, veszélyben van. Másrészt a társadalom és a politikai élet erősen jobbra tolódott, az október 7-i traumatizáció okán pedig csökkent az empátiája, ami persze részben érthető is: ilyen tragédia után nehéz önmérsékletet, az ellenfél civil áldozatai iránti megértést tanúsítania az egyébként katonailag erősebb, mégis súlyos veszteségeket elszenvedő félnek. Márpedig ebben a társadalompszichológiai és politikai együttállásban a megnövekedett katonai-gazdasági erővel (atomhatalommal is) rendelkező kormányszövetség egyes elemeinek messianizmusa és szupremáciatudata maga is kikezdheti Izrael raison d’étre-jét. Lerombolhatja a virágzó izraeli demokráciát, ahogy sokak félelmének hangot adva figyelmeztetett Yuval Noah Harari. Olyan országról beszélünk, melynek politikai legitimációját és erkölcsi alapállását a vészkorszakban meggyilkolt zsidók „teremtették” meg. Mi történik, ha a nyugati világ (vagy inkább több, döntő befolyással bíró országa) egyre jobban eltávolodik ennek emlékezetétől, és nem érzi azt, hogy a holokauszt miatt mindig kompenzálnia, minden konfliktusában támogatnia kell Izraelt? Már most is repedeznek ennek a konszenzusnak a külső burkai, több ország – részben jelentős Izrael-ellenes választócsoportjai miatt – erősen kritizálja a gázai háborút vagy az izraeli politikát, ráadásul az amerikai jobboldalon is megjelentek erősen Izrael-kritikus hangok. Minden bizonnyal Izraelnek is érdeke lenne, ha nem várná meg, amíg bekövetkezik a fordulat, hanem minden erővel azon lenne, hogy addig, amíg lehet, rendezett viszonyokat hozzon létre a Közel-Keleten, beleértve azt is, hogy ráébred arra, hogy a palesztinok nem mennek sehova sem, és valamilyen észszerű, az állam biztonsági igényeit is kielégítő megoldást kell találnia problémájukra.
Európai szerep
Ám a Közel-Kelet problematikája nem csak az izraelieké vagy Izraelé és a közel-keletieké. A mostani új helyzet globális, mindenkit érintő kérdéssé vált. Mit tehet az Európai Unió (benne Magyarország), amikor a fő döntéshozó az Egyesült Államok? Az EU-nak ebben a kérdésben alárendelt szerep jut, sem Izrael, sem az arab államok nem tőle várják a helyzet menedzselését, hanem a szintén szolipszista pályára lépett Egyesült Államoktól. Brüsszel az „agyonülésezők” képzetét kelti a politikai-állami aktorokban, szemben a tettre kész és agresszívan hatékony Washingtonnal. Ma a világ nem a megegyezések korszakát éli, a konfliktusokat nem szerződésekkel, a bilaterális kapcsolatok megalapozásával, jobbá tételével próbálják lezárni vagy éppen kezelni, hanem a nyers katonai és gazdasági erő kombinációjával, hirtelen bombázásokkal vagy éppen rekordidő alatt kikényszerített tűzszüneti megállapodásokkal. Ezek az eszközök rövid távon sikerre vezethetnek, de hosszabb távú alkalmazásuk maguk is újabb konfliktusoknak ágyazhatnak meg, ugyanis a vesztes(ek) szemében folyamatosan az erőszakos revans lehetőségét jelenítik meg, hiszen ezekkel a módszerekkel bántak el velük. Az erősebb mindig rákényszeríti az akaratát a gyengébbre, de az utóbbi időben látványosan eltűnt az emberjogi-humanisztikus frazeológia a döntések és indoklásuk mögül. Maradt a nyers erő, az ezzel való fenyegetőzés és a pőre félelem. Noha az arab-muszlim világot az erőszak mélyen áthatja, és ez a bánásmód átmenetileg mindenkivel elhitetheti az erőszak mindenhatóságát, a nyugati civilizáció értékei mégis mást követelnek meg. Azt, hogy a nyugati nagyhatalmak (nem Kína és Oroszország) az emberi méltóság védelmében, az áldozatok megsegítéséért, a konfliktusok békés rendezése mellett, hosszabb távú célok érdekében lépjenek fel. Ne kövezzék ki az utat olyan világ felé, ahol a (határok nélküli) erőszak jogosultságának kritizálása kisebbségi vagy éppen a diszkriminált helyzetébe hozza az ezzel tudatosan nem élő állami és más szereplőket.
Nyitókép: Izrael térképe a túszok képeivel – installáció a tel-avivi Elraboltak terén 2024 januárjában (fotó: Chenspec, CCCC BY-SASA 4.0/
Wikimédia)
