A XX. század végének egyik legbotrányosabb műalkotása esetében tagadhatatlan, hogy végtelenül megbotránkoztató Krisztus keresztjét vizeletbe mártva ábrázolni, ahogyan Andrés Serrano tette hírhedt Immersion (Piss Christ) (Megmerítkezés [Húgyos Krisztus]) című fotóján. Ha azonban mélyebben elgondolkodunk a jelenségről, rádöbbenünk, a dolog nem ennyire egyszerű.
Először is nem olyan könnyű definiálni az istenkáromlás fogalmát. Úgy tűnik, hosszú története során maga az egyház sem tudott örök érvényű meghatározással szolgálni. Koronként és társadalmanként mindig is változott az, hogy mi számít istenkáromlásnak, mi az, amire felfigyel az „inkvizítorok” árgus szeme. Nem egyszerűen vallási vagy teológiai kérdésről van szó, még ha szeretnénk is ezt gondolni. A blaszfémia elleni fellépés még egy szekularizált korban is szorosan összefügg a társadalom érdekeivel, amennyiben olyan hagyományos értékeket von kétségbe, amelyek hiánya veszélyezteti a társadalmi, intézményi stabilitást. Istenkáromlással megvádolt ügyfele védelmében kérdezte egy híres ügyvéd a XIX. században, vajon miért van az, hogy
Jupitert ma már mindenki büntetlenül gyalázhatja, holott Jupiter éppen olyan nagy hatalmú, mint bármikor régebben.
Csupán azért, mert nem áll mögötte a római nép. A társadalom és így a törvényhozás valóban hajlamos a legmélyebben beágyazódott, legtöbb tagot számláló egyházat kitüntetett védelemben részesíteni – a társadalmi béke érdekében.
Bár hagyományosan a blaszfémia Isten és az egyház elleni véteknek számított, a modern kor érzékenysége fokozatosan áthelyezi a hangsúlyt a társadalom, illetve az egyén ellen elkövetett sérelmekre. A reformáció nyilvánvalóvá teszi a hangsúlyváltást: a reformátorok az istenkáromlás vádját a katolikus egyház lejáratására használják, és így megváltoztatják a tartalmát: főképpen az általuk elmarasztalt képi ábrázolásra vonatkoztatják. Ettől kezdve a blaszfémia fogalma végképp elbizonytalanodik, és felekezetek, vallási irányzatok egymás közti villongásait, határsértéseit jelzi. A vallási hovatartozás fontos identitásjelölővé válik, s így elsősorban az minősül istenkáromló megnyilatkozásnak, ami a hívő közösség, illetve a hívő egyén vallásos érzéseit sérti. Ebből következik az az abszurditás, hogy a blaszfémia udvariassági vagy stilisztikai vétséggé szelídül, s csupán az egyre szűkebb körben vallott konzervatív társadalmi ízlést és érzésvilágot sérti. Jó példa erre, hogy a Szent Officium 1921-ben Albert Servaes belga festő keresztút-sorozatát betiltotta, viszont 1963-ban VI. Pál pápa Lello Scorzelli olasz szobrásztól hasonló művészi szemléletű keresztet rendelt, amit azóta is használnak a pápák. Mindkét műre jellemző, hogy istenségével szemben Krisztus testi kiszolgáltatottságát, totális megtörtségét hangsúlyozza.
A reformáció utáni egyház különösen kiszolgáltatottnak érezhette magát, hiszen a nép kezébe adta a Bibliát. Az Írás értelmezése immár nem tartozott az elit kiváltságai közé, többé nem lehetett intézményi szinten kontrollálni – a szellem kiszabadult a palackból. Nem véletlen, hogy a blaszfém határsértések a XVII. századtól kezdve egészen a huszadik század második feléig a társadalmi osztálytagozódást célozták, és a vulgáris humor volt a fő fegyverük. Tűrhetetlen vétségnek számított Jézus Krisztus letaszítása az alsóbb néposztályba: 1729-ben istenkáromlás vádjával pénzbüntetésre ítélték Thomas Woolston munkás származású bibliatudóst, aki szerint Jézus bizonyos megnyilvánulásai a kánai menyegzőn félreérthetetlenül ittasságra utalnak, a fügefa elátkozása pedig körülbelül azon a szinten van, mint amikor a hazatérő férj székeket vagdos a földhöz, mert nincsen kész a vacsora. Az alkoholista tróger Messiásnál azonban jóval jellegzetesebb és a humornak nagyobb teret adó vétség Jézus vásári vagy cirkuszi bohócként való ábrázolása, amelynek egyik leghíresebb példája az 1979-ben blaszfémiával vádolt Brian élete című film, amelyben a Brian nevű bohóc és Jézus felcserélhetővé válik.
A blaszfémiával kapcsolatos modern szorongást sűrítve jeleníti meg az a 2009-es glasgow-i kortárs művészeti kiállítás, amelyen a Biblia mellé tollakat elhelyező lelkésznő a következő felhívást intézte a látogatókhoz:
„Ha úgy érzed, hogy kizártak a Bibliából, most visszaírhatod magad bele.”
A hatalmas társadalmi felháborodás – amelyben hívők és nem hívők egyaránt osztoztak – eredményeképpen a meggyalázott, „összefirkált” Bibliát végül üvegbura alá helyezték. A múzeum beperlése is szóba jött.
Blaszfémia a Bibliában
A kérdést azonban teljesen más oldalról is meg lehet közelíteni, és ehhez, meglepő módon, éppenséggel a Biblia és a keresztény teológia ad támpontot. A Szentírásban az istenkáromlás számos esetével találkozunk. Hívő emberek, sőt maga Isten is elköveti. Az Istennel perlekedő, dühöngő Jób egyik kirohanását (9. fejezet) a nagy protestáns teológus Karl Barth például istenkáromló beszédnek nevezte. Még ennél is zavarba ejtőbbek az ószövetségi próféták. Az még hagyján, hogy ellentétben a legtöbb bibliafordítás stilizált nyelvével, az eredeti héberben a próféták dörgedelmeiben nem ritka a trágár nyelvezet és a korhatáros tartalom. Visszatérő kép, hogy Izrael népét, vagy valamelyik pogány népet – amelyek női testként jelennek meg – az Úr megszégyeníti, szoknyáját felhajtja, meztelen nemi szervét a népeknek mutogatja, és ürülékkel (stilizálva „szeméttel”) dobálja meg (Jeremiás 13,22–26; Hóseás 2,10; Náhum 3,5–6; Malakiás 2,3). Ennél is meglepőbb azonban, amikor Isten többszörösen törvényszegő parancsot ad prófétájának, például emberi ganéjon süssön kenyeret, kevert magokból (Ezékiel 4,12), vagy vegyen feleségül egy prostituáltat (Hóseás 1,2) – tegyük hozzá, a parázna nő a megtévedt népet jelképezi.
Isten modortalan, botrányos, sőt törvényszegő tettei végső soron arra mutatnak rá, hogy a szentség misztérium, amely nem szorítható korlátok közé. A végtelenül szent Isten birtokba vétele, megszelídítése, saját törvényei által való körülhatárolása mindig is kísértése volt az egyháznak, de leginkább a vallásosságnak. Mihelyt Isten kockáztatja önmagát, váratlan és példátlan módon nyilatkozik meg, mi védekező gesztussal üvegbura alá helyezzük. Nyugtalanító ugyanis, hogy a szent Isten, aki végtelen magasságban lakozik, akit nem lehet kisajátítani, mégis „alászáll”, és kiszolgáltatja magát az embernek és a történelemnek. Isten alászállásának ezt a történetét mondja el a Biblia. A történet Jézus Krisztussal, a megtestesüléssel éri el tetőpontját, de Isten már kezdettől fogva népe körében lakik, meghitt viszonyt ápol az emberrel. Őszintén ki lehet neki fejezni dühünket, elkeseredésünket, akár hitetlenségünket is, ahogyan Jób könyve és a zsoltárok teszik. Különös módon, az őszinte istenkáromló közelebb van hozzá, mint az illedelmes vallásos ember. Luther szerint a hamis optimizmus eltávolít Istentől, míg az elkeseredés, sőt a káromlás közelebb vihet hozzá: „Mondok még valamit a magam szabad és vakmerő módján – írta. – Nincs senki ebben az életben, aki közelebb lenne Istenhez, mint azok, akik gyűlölik és káromolják őt, sőt, nincsenek oly fiai, akiket az ilyeneknél jobban kedvelne és szeretne! Ezen állapotodban egyetlen szempillantás alatt nagyobb elégtételt tehetsz a bűnért, mint ha évekig kenyéren és vízen vezekelnél.”
A blaszfémia vétségéről az egyházi hatalmasságok szoktak dönteni, csakhogy a Biblia legfőbb istenkáromlója maga Jézus Krisztus. Ám Jézus nemcsak azzal botránkoztat meg, hogy ember létére Istenné teszi magát (János 10,33) – „Hallottátok az istenkáromlást” – mondja a főpap (Máté 26,65) –, hanem még inkább azzal, hogy Isten létére emberré teszi magát, kiszolgáltatja magát az emberi létnek. Ez a keresztény hit olyan mélyen nyugtalanító misztériuma, hogy a „vallás” újra és újra megkísérli megvédeni, megmenteni Istent ettől a kiszolgáltatottságtól. „Isten érdekében beszéltek álnokságot? – szegezi a kérdést barátainak Jób. – Az ő érdekében beszéltek hamisságot? Neki akarjátok pártját fogni, vagy Isten mellett perbe szállni?” (Jób 13,8) Távoli visszhangját találjuk ennek az evangéliumokban, amikor Jézus eljövendő szenvedéséről és kínhaláláról prófétál, és Péter megfeddi ezért: „Isten mentsen, Uram, ez nem történhet meg veled!” (Máté 16,22) Paradox módon, Péter itt közvetlenül a testet öltött Istennel száll szembe Isten védelmében. És az Úr nyomatékosan azt marasztalja el, Jób barátai és Péter esetében egyaránt, akik az Úr védelmében lépnek fel. „Távozz tőlem, Sátán, kísértesz engem, mert nem Isten akaratára ügyelsz, hanem az emberekére.” (Máté 23) Itt mintha a kegyes ember elvárása, blaszfémiától való félelme fordulna át blaszfémiába. Sámuel második könyvében Uzzának halállal kell lakolnia, amiért Isten ládája után kapott, amikor az majdnem leesett a szekérről. Megpróbálta megvédeni a megszentségtelenítéstől, és éppen ez által szentségtelenítette meg (2Sámuel 6,2–11).
Hiszen Isten megmentése – figyelmeztet Visky András kolozsvári költő – nem a mi feladatunk. A megmentés Isten munkaköri leírásában szerepel.
Az istenkáromló művészi megnyilvánulások jó része Isten e riasztó kiszolgáltatottságára irányítja a figyelmet. Van valami mélységesen nyugtalanító abban, hogy Isten emberré lett, hogy testben élt, hogy volt anyagcseréje és ezért nemi vágyai is. Ebből a szemszögből a huszadik század második felének legjellegzetesebb blaszfémiaügye a Martin Scorsese Krisztus utolsó megkísértése című filmje ellen intézett nagyszabású támadás volt, pedig a katolikus rendezőt komoly istenkereső szándék vezette, amikor megkísérelte az ember Krisztus vívódásait és (többek között) szexuális kísértéseit ábrázolni. Hiába nyilatkozta Scorsese, hogy a film alapjául szolgáló regényt (Níkosz Kazantzakisz művét) papneveldében olvastatják a szeminaristákkal, hogy vitát és eszmecserét provokáljon. De még ha puszta provokációnak tűnik is egy-egy műalkotás, viszontgyalázkodás helyett miért is nem párbeszéd-kezdeményezéssel válaszol a hívő közösség? Amikor Jézust a főpap egyik őre felpofozta, ő szóba állt az erőszaktevővel, és megkérdezte: „Ha rosszat mondtam, bizonyítsd be, hogy rossz volt, ha pedig jót mondtam, miért ütsz engem?” (Jn 18,23)
Tehát akár karneváli bohócként jelenik meg Jézus, mint a Brian élete című filmben, akár szexuális kísértésekkel küzdő emberként, mint a Krisztus utolsó megkísértésében – ha a művészet az isteni önkiüresítés (kenózis) bármely radikális következményét felmutatja, az görcsös idegességet vált ki a vallási többség képviselőiből. A késő középkor képromboló és előreformációs eretnekségeit a hatalom többek között azért tartotta veszélyesnek, mert Krisztus szegénységének utánzását a fennálló hatalmi formák és hitgyakorlatok ellen intézett támadásként lehetett értelmezni. Az ószövetségi törvény értelmében az istenkáromlókat ki kellett vinni „a táboron kívülre”, és ott megkövezni (3Mózes 24,14). És valóban, Jézust a táboron kívül, egy szemétdombon végezték ki. „Menjünk ki tehát őhozzá a táboron kívülre”, olvassuk a Zsidókhoz írt levélben (13,13) Kellemetlen szembesülni a „bentlétet” – gyakran „fentlétet” – élvező vallásos embernek, és az ezt szolgáltató intézményes kereszténységnek azzal az alapvető ellentmondással, hogy egy radikálisan kintlévő, outsider, sőt lent lévő, önmagát a legmélyebb pontig megalázó Istent kellene követnie, vele azonosulnia. De ha ez az ellentmondás már el sem éri az ingerküszöbét, akkor a blaszfém provokációknak – még ha eredetileg semmi egyéb céljuk nem volt, csak a provokáció – prófétai jelentősége lehet.
A szerző bölcsész, publicista, a KRE oktatója
Nyitókép: Krisztus levétele a keresztfáról. Matthias Grünewald: Issenheimi oltár (részlet), 1512–1516. A műlkotás a Szent Antalról nevezett ispotályos rend issenheimi kórháza számára készült, ahol a Szent Antal tüze nevű betegségben szenvedőket ápolták. Krisztus az ő sebeiket viseli a képen.
