Nem kell ahhoz fociőrültnek lenni, hogy a közép-európai polgár felkapja a fejét az európai Szuperliga üstökösnek is kurta történetéről hallva. A pénz diktálta európai gazdasági életben páratlan módon egy befolyásos érdekcsoport kénytelen volt rövid úton meghátrálni, s lemondani gondosan felépített üzleti terve végrehajtásáról, pusztán azért, mert az nem nyerte el a nagyérdemű fogyasztó tetszését.

Történt ugyanis, hogy a tizenkét leggazdagabb, ennél fogva a legjobb játékosok és leghíresebb edzők összevásárlására képes európai (angol, olasz és spanyol) labdarúgó klub vezetése kartellbe lépett, hogy a szórakoztatóipar foci üzletágában forgó pénzek még nagyobb részét szerezze meg magának. A legeredményesebb csapatok zárt elitklubjaként elképzelt Szuperligát kitervelő befektetői kör megtöbbszörözte a tétet: minden résztvevőnek évi 150-200 millió eurót ígér, miközben a mai rendszerben a Bajnokok Ligájának győztese is „csak” 70-80 millió eurót tud keresni az egész szezon alatt.

A terv azonmód egységfrontba tömörített minden ellenérdekelt felet, a bizniszből kihagyott klubokat, a labdarúgó-szövetségeket és utolsósorban ugyan, de mégiscsak számított valamelyest a szurkolók elemi erejű felhördülése is. Az európai és a világszövetség (az UEFA, illetve a FIFA) választás elé állította a kezdeményező klubokat: aki részt vesz a Szuperligában, le kell mondania minden más „aprópénz”-ről; a nemzeti bajnokságokon és kupákon, valamint a nemzetközi tornákon való részvételről. Ettől talán még nem feltétlenül remegett volna meg a tizenkettők keze, ha némileg körültekintőbben szervezik meg a dolgot, példának okáért kikérik a közvetlenül érdekeltek véleményét. De nem tették. A szervezők ugyanis csupán az edzőket, a játékosokat és a szurkolókat felejtették el megkérdezni. Mint Jürgen Klopp, a Liverpool edzője elárulta, sem ő, sem a játékosai nem tudtak a tervről.

A nagy ívű koncepció kiagyalói bizonyára mindent alaposan elterveztek, csupán „az emberi tényezőt” hagyták figyelmen kívül. Szép, szép a pénz, de ezeket a fiatalembereket, akik az arénákban százmilliókat keresnek a befektetőknek, többnyire (még) fűti az ambíció, hogy nemzetük válogatott csapatában is megmutathassák magukat, nem utolsósorban összemérve erejüket a hétköznapi robotban társaikkal. Megszólaltak a sportág nagy öregjei is, akiknek a foci a szenvedélyük, s nem puszta pénzkereset, akik csapatukhoz érzelmileg is kötődnek, továbbörökítve az évszázados hagyományokat, őrizve azt a szurkolókban apáról fiúra szálló közösségi érzést, amelyről tízezrek mámorító lelátói énekét hallva nézők milliói is benyomást szerezhettek.

 
 

Gary Neville, a Manchester United egykori legendás csapatkapitánya arra emlékeztet, hogy a MU százéves klub, amelyet munkások alapítottak. „És ezek akarnak kiszállni a Premier League-ből, átmenni egy olyan bajnokságba, amelyből nem lehet kiesni? Ez abszolút szégyen.” Hasonlóképpen vélekedik Josep Guardiola, a Manchester City vezetőedzője: „Nem sport az, ahol nem lehet veszíteni.”

A Szuperligára szövetkezett egyesületek közösségi oldalain a szurkolók felháborodottan tiltakoztak, amiért a klubok a játék helyett a pénzt választották. Angliában a Premier League mérkőzései előtt a stadionokon kívül szurkolók tömegei tüntettek, s akciójukhoz a játékosok is csatlakoztak. A Brighton játékosai „A Futball a szurkolóké!” feliratú pólóban mentek melegíteni. Fritz Keller, a német szövetség elnöke szerint „a tizenkét klub önző magatartásának már semmi köze nincs ahhoz a játékhoz, amelybe gyerekként beleszerettünk. A labdarúgás nyitott és mindenki számára elérhető. Egy ilyen zárt Szuperliga viszont csak a szupergazdagoknak és szuperszívteleneknek szól.” A nyugati közvéleménnyel egybehangzóan, külön fricskaként az orosz első liga is közleményben nyilvánította ki, hogy az ötlet „szembemegy a labdarúgás alapértékeivel, nem veszi számításba a klubok elsöprő többségének érdekeit, és szakadáshoz vezet az európai futballban”.

Henry Winter, a Times szakírója az „amerikai szerencselovagokat” teszi felelőssé a történtekért, akik „vadnyugattá változtatták” az angol futballt: Joel Glazert, a Manchester United, John W. Henryt, a Liverpool, Stan Kroenket, az Arsenal és Joe Lewist, a Tottenham Hotspur arrogáns, a „drukkereket csendes megvetéssel illető” tulajdonosait. Novák Miklós a futball elüzletiesítésének folyamatát áttekintve feleleveníti, hogy 2005-ben az Arsenal elsőként csupa külföldi játékossal lépett pályára. Noha még a szabad munkaerőáramlás mellett elkötelezett Európai Unió beleegyezését is sikerült megszerezni hozzá, végül lekerült a napirendről Joseph Blätter volt FIFA-elnök terve, hogy minden klub pályán lévő csapatában legalább eggyel több saját nemzetbeli futballista legyen, mint külföldi. „A globális érdekek minden fronton a nemzetiek fölé kerekedtek” – vonja le a következtetést Novák.

A nem várt viharos ellenállást látva az angolokon kezdve egymás után hátráltak ki a klubok a kezdeményezésből, végül csak az FC Barcelona és a Real Madrid maradt. A szakíró azonban pesszimista; Novák szerint ne legyenek kétségeink, lesz Szuperliga. „Lehet, hogy néhány évig kompromisszumos feltételekkel, de hosszú távon a pénz győzedelmeskedik (…) A globalizáció verhetetlen ellenfél.” Hátha mégsem…