Az ország népessége immáron a második éve zsugorodik: 2023-ban 2,1 millió fővel csökkent a lakosság száma.

Az ENSZ előrejelzései szerint Kína népessége a mostani 1,41 milliárd főről 2050-re 1,31 milliárdra, 2100-ra pedig mintegy 800 millióra csökken.

Mindenekelőtt a születések száma esett vissza jelentősen: míg 2016-ban 17,8 millió gyermek született, 2023-ban már csupán 9 millió (11,1 milló fős éves halálozás mellett!). Még tragikusabbnak tűnik a helyzet, ha a termékenységi rátát tekintjük. Kínában az egy nőre jutó születések átlagos száma 1991 és 2017 között az egykepolitika alatt is meglehetősen stabilan 1,6 fő körül alakult. Ezt követően azonban 2020-ra 1,28-ra, 2023-ra 1 körüli szintre mérséklődött, ami jóval a népesség fenntartásához szükségesnek tartott 2,1-es szint alatt van. Bár a Kommunista Párt feloldotta a gyermekvállaláshoz kapcsolódó korábbi szigorú szabályozást, sőt egyre több ösztönzőt tervez bevezetni, az intézkedések nem hozták meg a várt eredményt. A társadalom következésképpen drámai léptékben öregszik. Míg a 60 évnél idősebb korosztály aránya 2000-ben csupán 10 százalék volt, ez az arány mára meghaladja a teljes népesség 20 százalékát. A becslések szerint 2040-re a lakosságnak már csaknem harmada lesz ebbe a kategóriába sorolható. Ennek tükrében érthető, hogy miért lehet gyakran találkozni azzal a véleménnyel, hogy Kína hamarabb fog megöregedni, mint meggazdagodni.   

Az, hogy Kína a világgazdaság második számú központjává válhatott, a növekvő tőkeráfordítás és az oktatás kiszélesítése mellett nagyban a folyamatos népességnövekedésnek és a lakosság városokba áramlásának volt köszönhető. A népességnövekedés egyfelől értelemszerűen jótékonyan hat a gazdasági növekedésre, mert nő a munkaerő, bővül a belső fogyasztás.

Ennek a Kommunista Párt képességeit sokáig feszegető időszaknak a csúcsát 1987 jelentette, amikor több mint 19 millió fővel nőtt Kína lakossága.

Az urbanizáció folyamata legalább ennyire fontos tényező volt. Kínában a városodási szint 1980-ban nem érte el a 20 százalékot, mára meghaladja a 65 százalékot. Történt mindez úgy, hogy közben ugyanezen idő alatt Kína népessége 950 millió főről 1,4 milliárd főre növekedett. Kínában az urbanizáció így évente tízmilliós bevándorlást jelentett a városokba, biztosítva a vállalatok számára az olcsó munkaerőt, míg a növekvő városi népesség a fogyasztáson keresztül tovább húzta magával a gazdaságot. Másfelől az urbanizáció magasan tartotta a keresletet az új otthonok, szolgáltatások és infrastruktúra iránt. A népesség növekedése és a gazdasági növekedés közötti kapcsolat nem egyedi, az azonban biztos, hogy ilyen léptékben és ilyen rövid idő alatt egyetlen más nemzetgazdaság sem volt képes ezt megtenni, és mindez nagyban szerepet játszott abban, hogy Kína a világ műhelyévé vált. 

Ezek az évtizedek azonban elmúltak. A munkaképes korú lakosság csökkenése miatt egyre kevesebb lakásra, iskolára, kórházra vagy útra lesz szükség, ami negatívan hat a gazdasági növekedésre. Ezzel párhuzamosan viszont egyre többet kell a nyugdíjakra és az idősek ellátására költeni. A csökkenő népesség okozta szűkülő munkaerő-kínálat miatt a bérek növekedni kezdtek, aminek következtében

megindult a termelési folyamatok áthelyeződése Délkelet-Ázsiába és Afrikába.

Az átmenetileg ellensúlyozza ezt a folyamatot, hogy Kína urbanizációs szintje továbbra sem éri el a fejlett országok 80 százalék körüli értékét, így várhatóan még mintegy 150–200 millió ember fog a következő két évtizedben is a városokba költözni. A valódi megoldást azonban az jelentené, ha a mennyiségi alapú gazdasági növekedés helyett Kínának sikerülne áttérnie a hatékonyságot szem előtt tartó intenzív növekedésre. Ez utóbbi húzóereje a magas színvonalú szolgáltatásokra épülő fogyasztás és a tudásintenzív feldolgozóipar. Az elmúlt évtizedben ennek érdekében jelentős reformokat vezetett be a gazdasági sikerességet fontos legitimációs forrásnak tekintő Kommunista Párt.

A tét nem kicsi: ha sikerül, Kína felzárkózik a fejlett centrumgazdaságok közé. Ha nem, az ország tényleg megöregszik, mielőtt gazdaggá válhatna.

Az amúgy is rögös utat ráadásul tovább nehezíti, hogy Kínának az egyre inkább elöregedő társdalommal kellene előretörni a legújabb technológiák létrehozásában.

A külvilág számára legalább olyan fontos kérdés, hogy miként hat ez a világgazdaságra és ezen keresztül ránk? Az elmúlt évtizedekben megszokhattuk, hogy Kína a világgazdaság növekedésének a harmadát adja, és nemritkán a gazdasági válságok elkerülésének egyik módja más országok számára a Kínával ápolt egyre intenzívebb kapcsolat volt. Ez a jövőben biztosan nem így lesz: a demográfiai okok és a modellváltásból fakadó törekvések is lényegesen lassabb növekedési pályát vetítenek előre. Mindenekelőtt várhatóan csökkenni fog Kínában a kereslet az importcikkek iránt. Ez a kínai feldolgozóipart kiszolgáló nyersanyagtermelőktől kezdve a luxuscikkeket árusító vállalatokon át mindenkit érint. A gazdaság részben kényszerű átalakulása viszont azt is jelenti, hogy Kína egyre inkább versenytársává válik a fejlett országoknak mind a legmagasabb hozzáadott értékű iparcikkek, mind a globális szolgáltatások tekintetében, míg kiviteli termékei is egyre drágábbak lesznek. Amennyiben pedig nem sikerül a világ műhelyének tevékenységeit olcsón termelő országokba kiszervezni, lehet, hogy a jövőben mérsékeltebb fogyasztásra kell berendezkednünk.

A szerző történész, az NKE John Lukacs Intézetének munkatársa

Nyitókép: Idősödő kínaiak