„A legutóbbi lisszaboni és párizsi látogatásaim során számos beszélgetésnek voltam fültanúja az amerikai vezetésről. Eszembe jutott, amit Mahátma Gandhi állítólag mondott, amikor megkérdezték tőle, mit gondol a nyugati civilizációról: »Az nagyon jó ötlet lenne.« Ugyanígy érzek az amerikai vezetéssel kapcsolatban: nagyon jó ötlet volna” – írja az ismert történész a Bloombergen megjelent legújabb véleménycikkében, amelyben az USA világhatalmi szerepét és az előtte álló kihívásokat vizsgálja. A legnagyobb kérdés a történész szerint az, hogy rendelkezik-e az Egyesült Államok valami elképzeléssel arról, hogy miképpen szeretné vezetni a világot az elkövetkező években? Ferguson az amerikai Nemzeti Hírszerzési Tanács jelentésére hivatkozik, amelynek készítői öt lehetséges forgatókönyvet vázoltak fel a világ sorsának várható alakulásáról 2040-ig:

  1. „A demokráciák reneszánsza”: az USA vezetésével az úgynevezett szabad világ újra felemelkedik.
  2. „Sodródó világ”: Kína a vezető hatalom, de globálisan nem egyeduralkodó állam.
  3. „Versengő együttélés”: az USA és Kína egy kétosztatú világban fejlődik és verseng.
  4. „Elkülönült silók”: a globalizáció megtorpan, gazdasági és biztonsági blokkok keletkeznek az államok védelmére.
  5. „Tragédia és mozgósítás”: alulról feltörő forradalmi változások a katasztrofális klímaválság miatt.

Miközben a kívánatos forgatókönyv nyilvánvalóan az első – írja Ferguson –, aközben véleménye szerint már inkább a negyedik pontban jelzett eseményekhez vagyunk közelebb.

A kínai–amerikai rivalizálás immáron komoly gazdasági és geopolitikai versenybe torkollt, ahol a legfőbb kihívás az, hogy miként lehetne meggátolni, hogy a globális gazdasági kapcsolatok jelentős kárt szenvedjenek. A klímaválság egyre súlyosabb fenyegetést jelent a hosszú távú stabilitásra, várható hatásait a fontos szereplők nagyobbrészt továbbra is ignorálják. Eközben az európaiak aggodalommal szemlélik az új hidegháborút, és noha tudják, hogy ezért részben Kína a felelős, az USA-t is hibáztatják érte (Ferguson a Külkapcsolatok Európai Tanácsa által készített felmérésre hivatkozik, lásd itt).

Látszólag persze az USA vezette transzatlanti szövetség sokkal jobban teljesít az ukrán–orosz konfliktusban, mint korábban sokan várták. Ám a probléma az, hogy az Ukrajnának nyújtott támogatások legnagyobb részét továbbra is az USA állja. A legfrissebb adatok szerint az amerikai támogatások dollárban kifejezett értéke hétszerese a második legelkötelezettebb támogató, az Egyesült Királyság által nyújtott segélyeknek. Ez azért jelenthet problémát, mert így az USA által vezetett nemzetközi erőfeszítések nagymértékben függenek az amerikai választói hangulattól. Az amerikai közvélemény – teszi hozzá Ferguson – egyelőre továbbra is támogatja az ukrajnai kötelezettségvállalást, ám közelegnek a választások, és akkor sok minden megváltozhat. Az amerikaiak joggal érezhetik úgy, hogy Európa biztonságáért a legtöbbet ők fizetnek, amit Kissinger már hatvan éve is szóvá tett.

Ami az Egyesült Államok gazdasági vezető szerepét illeti, látszólag ezen a téren is jól állnak a dolgok. Ferguson a The Economistot idézi, amely szerint

az „USA szárnyal”, miközben a kínai gazdaság „tetőzése” várható a közeljövőben.

Ám mind az éves államháztartási hiány – amelyet 2033-ra a GDP 7,3 százalékára prognosztizálnak – mind pedig az infláció mértéke aggodalomra adhat okot. Az ország adósságszolgálata 2029-re meg fogja haladni a védelmi kiadásokat. A Biden-adminisztráció állami gazdaságélénkítő programjainak köszönhetően valóban beindult a gazdaság, csakhogy Ferguson szerint ennek később komoly ára lehet. Az amerikai kereskedelmi és iparpolitikáról szólva a történész Jake Sullivan nemzetbiztonsági tanácsadót idézi, aki szerint ez a politika nem jelent fenyegetést a szövetségesek számára. Azok – főként az Európai Unió államai – azonban ezt másként érzékelik (a mesterségesintelligencia-versenyben például legfeljebb szabályozó hatóságként tudnak miatta részt venni). A legfontosabb talán, hogy Kína technológiai feltartóztatásának amerikai programja komoly hatással van az európai érdekekre. A Kínával való kereskedelmi kapcsolatok lazítása ugyanis nagyon nehezen kivitelezhető terv például az európai autógyártók számára.

Ferguson szerint fel kell tennünk az amerikai vezető szerep kapcsán azt a fontos kérdést is, hogy melyek azok az országok, amelyek követnék az Egyesült Államokat. Ha rápillantunk a térképen az Ukrajnát támogató országokra, akkor a kép elég egyértelmű: Észak-Amerika, Nyugat-Európa és Japán, velük szemben pedig az ellenlábasok. A múlt századi geopolitika nyelvén ez a peremterület, amely az eurázsiai magterülettel, vagyis Oroszországgal, Kínával, Észak-Koreával és Iránnal áll szemben. Amíg a 2002-es „gonosz tengelye” (Irán, Irak, Észak-Korea) beszédírói képzelgésben létezett csak, addig 2023-ra a „rosszakarat tengelye” (Kína, Oroszország és Irán) kemény valóság.

Jared Cohen esszéjére hivatkozva állítja Ferguson, hogy

az USA-nak egyre több olyan országgal is számolnia kell, amelyek nincsenek egyértelműen elköteleződve, s meglepő módon ez a kiszámíthatatlanság egyes nyugat-európai országokra is érvényes lehet.

Ferguson a saját élményeire hivatkozik, amikor Párizsban francia elnöki tanácsadóknak tette fel a kérdést, hogy szerintük egy Tajvan miatt eszkalálódó konfliktusban mely országokra számíthatna az USA, akkor a válasz az volt, hogy Japánra, az Egyesült Királyságra, Ausztráliára és talán Kanadára, ám másra nem. Az ukrajnai helyzetről pedig – Ferguson talán még nagyobb megrökönyödésére – úgy vélekedtek, hogy Ukrajna nem fog eljutni a Fekete-tengerig, a háborúnak tulajdonképpen vége, és Putyin a győztes.

A történész szerint az ilyen beszélgetések jól rávilágítanak arra, hogy bár a nyugat-európai országoknak fontos az amerikai biztonsági garancia, a gazdasági érdekeik alig fedik egymást. Továbbá ezt nemcsak a francia tanácsadókkal folytatott eszmecsere tanúsíthatja, hanem például a német közvélemény-kutatások is, amelyek alapján a német közvélemény inkább semleges az USA geopolitikai stratégiai céljait illetően. Ferguson úgy véli, hogy a látszattal ellentétben a klímaváltozás ügyében sem mutatkozik valódi elköteleződés az európai polgárok részéről. Vagyis szerinte: „Az amerikai vezetés valóban jó ötlet lenne. Ám ha ellátogatunk Európába, hamar megdőlhet az ebbe vetett hitünk. Főleg akkor – teszi még hozzá – hogy ha azt látják az ottaniak, hogy a »mintaországban« a korábbi elnöknek azért kell magát megválasztatnia, hogy elkerülhesse a börtönbüntetést.”

Mindenesetre az 1950-es évekhez hasonlóan ma is kétségtelenül az Egyesült Államok a „peremterület” vezetője a „magterülettel” szemben.

Ám felettébb aggasztó – zárja fejtegetéseit Ferguson – hogy a „peremterület” az 50-es évektől eltérően „egyre kevésbé szilárd”.

 

A szerző eszmetörténész

 

Nyitókép: A magterület és a peremterület Halford Mackinder és Nicholas J. Spykman elgondolásában. Az utóbbi ismert mondása: ,,Aki a peremterületet uralja, Eurázsiát uralja; aki pedig Eurázsiát uralja, az határozza meg a világ sorsát."