Természetesen nem a minőségről volt szó, hanem a levelek politikai tartalmáról. Esetleg arról, küldtek-e valakinek „nemkívánatos” sajtóterméket?

A kommunista diktatúra levélcenzúrájáról többé-kevésbé mindenki tudott, de a vezető postás beosztásban dolgozó, szigorúan titkos belügyi tiszteken és más „megbízható” embereken kívül a legtöbb postás sem ismerte a módszereiket.

A hazai postaforgalmi rendszernek megfelelően a beérkező és kimenő levelek mind átmentek a Keleti pályaudvar épületének I. emeletén lévő Levélfeldolgozó Üzemen. Innen irányították a címzés szerint külföldre és a belföldi elosztó helyekre az anyagot. Közben azonban a három műszakban dolgozó mintegy nyolcvanfőnyi cenzúrázó személyzet (többségükben belügyis feleségek) vizsgálhatták át.

Különösen 1956 után, amikor a nyugati magyar emigráció, következésképp a külföldi postaforgalom is jelentősen megnövekedett, vált az addigiaknál is fontosabbá a rendszer számára ennek a forgalomnak az ellenőrzése.

Nyugat-Németországból beszerzett vegyszerrel nyitották fel a gyanúsnak vélt borítékokat, és a kiszűrt leveleket naponta vitte postásnak látszó furgon a kőbányai Harmat utca 6–8. alá, ahol a szükségesnek ítélt anyagot átnézték, ha kellett, fotózták, és politikai céljuknak megfelelően feldolgozták.

Az anyag kisebbik, budapesti címzésű részét a Nyugati pályaudvarnál lévő Budapest 62-es postahivatal első emeletéhez kapcsolódó „Minell” dolgozta fel.

Listát vezettek azokról a személyekről, akiknek állandó megfigyelését szükségesnek tartották. Az ezen a listán szereplő személyek leveleit mindenképp kiemelték, akár címzett, akár feladó volt az illető.

Másfél évvel börtönből szabadulásom után egyik sógoromat felkereste egy belügyér, hogy megkérdezze, én miért nem levelezek Bécsben élő bátyámmal? Így adták tudtomra, hogy figyelik a postámat.

Kiemeltek minden olyan légipostalevelet, amire írógéppel írták a címet, bármely cím is volt az. Ezenkívül – tessék jól figyelni – minden fehér borítékot felnyitottak, és minden borítékot, amelyre géppel írták a címet. Továbbá minden olyan levelet, amelyen a feladó gyanúsnak tűnt, kitalált címnek látszott, vagy teljes név helyett monogramot írtak rá. A belül is gyanús levelek laboratóriumba kerültek, ahol titkosírást kerestek.

Egy Toshiba-gépet úgy lehetett programozni, hogy dobjon ki minden olyan borítékot, amelyben ugyanaz a nyomtatvány van. A külföldi sajtóanyag nem a Harmat utcába, hanem az Országház földszintjére került, ahol Kádár János feleségének vezetésével válogatták ki a számukra érdekesebb újságokat, folyóiratokat. Ha nekik nem kellett, de nem kívánták kézbesíteni, iratmegsemmisítés várt rájuk. Felvágták, és visszaküldték a Keletihez, ahonnan zúzdába került. Jellemző, hogy a hitbuzgalmi lapokat mind megsemmisítették.

1989 második felében egyre világosabbá vált a közvélemény számára nemcsak az, hogy volt, hanem az is, hogy még mindig van belügyis SZT-tisztek által vezetett levélcenzúra. Pedig akkoriban egyre több nyilatkozat hangzott el arról, hogy a telefonlehallgatással együtt a levélcenzúra is megszűnt. A Szabad Európa Rádió mégis szinte külön rovatot indított „hallgatók fóruma” címmel, amely ezt a diktatúrák sajátosságaként megjelenő törvénytelenséget pellengérezte ki. A lapokban is feszegették a kérdést.

Jellemző, hogy a szabad választás után Németh Miklós, a leköszönő kormány feje azt nyilatkozta: legnagyobb tévedései közé tartozik, hogy nem kezdeményezett a Belügyminisztériumban is ugyanolyan tisztogatást, mint a Honvédelmi Minisztériumban.

Amikor Antall József miniszterelnök jelenlétében Horváth Balázs belügyminiszternek elmondhattam, ami tudomásomra jutott a még mindig serényen dolgozó cenzúráról, a pár hete kinevezett miniszternek el kellett magyaráznom, kik is azok az SZT-tisztek. Bevallotta: ezekről nem is tudott.

Csak azt nem értettem sem akkor, sem azóta, hogy az idegen levelek olvasásában oly szorgos cenzorok a rendszerváltástól vajon kinek akartak adatokat gyűjteni. Mert Antall József kormánya biztosan nem tartott igényt a szolgálatukra. A titokzatos vasajtók kinyíltak. A Belügyminisztérium többé nem volt rendőrminisztérium.

A szerző levéltáros, újságíró