Világszerte nagyon sokan gondolták az elmúlt időszakban, hogy Orbán Viktor és kormánya, illetve pártja csak szavakban nemzeti, valójában azonban orosz érdekeket érvényesít. Akik így voltak vele, azok kissé meglepődhettek, amikor július 2-án reggel a magyar kormányfő váratlanul megjelent Kijevben, és ott barátnak kijáró fogadtatásban részesült. Pedig mindez nem aznap kezdődött. Még csak nem is előző nap, ami a magyar EU-elnökség első napja volt, és amikor Volodimir Zelenszkij ukrán elnök a nyilvánosság előtt azt a jókívánságot üzente Orbán Viktornak, hogy legyen minél sikeresebb „közös európai értékeink” (az ő szavai!) megvalósításában.  

Komoly segítséget nyújtottunk Ukrajnának

Ha a magyar kormány külpolitikája az elmúlt hónapokban tényleg orosz érdekeket szolgált volna, akkor például legutóbb a NATO főtitkára nem azzal távozott volna Budapestről, hogy a magyarok szabad utat adtak a NATO-nak az Ukrajna számára nyújtandó biztonsági képzés és támogatás lebonyolítására és összehangolására, illetve a katonai támogatáshoz szükséges hosszú távú pénzügyi kötelezettség vállalására, még ha ők nem vesznek is részt ezekben a NATO-erőfeszítésekben.

A folyamatban lévő, történelmi léptékű magyar haderőfejlesztés ambiciózussága és eddigi eredményei ellenére is hazánk képességeinek túlbecsülése lenne azt gondolni, hogy távolmaradásunk megkönnyebbülést jelentett Moszkva számára. Orosz részről aligha tartották ezt érdemi gesztusnak. Azért maradunk távol, mert bár a NATO tervezett szerepvállalása nem terjed ki a harcokba való bekapcsolódásra, a benne részt vevőket az orosz agresszor már előre legitim célpontnak nyilvánította. A részvétel ezért – nem harctéri jellege ellenére is – kockázattal jár. Ennek szintjét a magyar kormány a rendelkezésére álló információk alapján úgy ítélte meg, hogy meghaladja az ország és a nemzet jelenlegi biztonsági helyzetében felelősséggel vállalható mértéket. Ennek a mindenkori mérlegelése a kormány joga is, kötelessége is.

Ugyanakkor orosz részről nem véletlenül fenyegetőztek: azt mutatta ez, hogy megítélésük szerint az előkészületben lévő NATO-támogatás összességében érdemi segítség Ukrajna számára, azaz – mivel a háború zéró összegű játszma – érdemi akadályát képezheti annak, hogy az orosz fél elérje, amiért megtámadta Ukrajnát. Ebben valószínűleg nem is tévednek. Ezért, miközben távolmaradásunkkal nem tettünk érdemi gesztust Moszkvának, a NATO-művelet jóváhagyásával nagyon is komoly segítséget nyújtottunk Kijevnek.

A magyar érdekek szerint jártunk el

Pár nappal ezután hazánk külügyminisztere aláírta a svájci „békekonferencia” záródokumentumát is, amely többek között azt tartalmazza, hogy az ukrajnai béke csak Ukrajna területi integritásának helyreállításával képzelhető el. Látszólag nem történt semmi, hiszen Magyarország eddig is számtalanszor deklarálta, hogy kiáll Ukrajna szuverenitása és területi sérthetetlensége mellett. Mi több, a svájci rendezvény nem volt valóságos békekonferencia, hiszen nem vett rajta részt Oroszország, már csak azért sem, mert nem hívták meg. Tévedés azonban azt képzelni, hogy a mintegy száz ország képviselői pusztán szabadidős programra sereglettek össze. A svájci találkozó lényege az volt, hogy az ukránok önvédelmi jogát elismerő országok egyeztessék és rögzítsék álláspontjukat egy majdani tényleges békekonferencia előtt: ne lehessen őket kijátszani egymás ellen. Ez az, amiért a svájci zárónyilatkozat akkor is tehertétel Oroszország számára, ha megpróbálja bagatellizálni az ügyet. Az Ukrajna elleni agresszióból eredő orosz érdek ugyanis az lenne, hogy megtalálva a nyugati hatalmak gyenge pontjait, megoszthassák és kijátszhassák őket egymás és főként Ukrajna ellen.

Ezért, ha a magyar külpolitika orosz érdekeket szolgált volna, akkor Magyarország vagy nem vett volna részt a tanácskozáson, vagy, ha mégis, akkor nem csatlakozott volna a nyilatkozathoz. Így cselekedve azonban nemcsak saját eddigi érvelésével került volna szembe, hanem kimaradt volna azoknak az országoknak a köréből is, amelyek az ukrajnai háború kapcsán egyértelműen kiállnak a nemzetközi jog érvényesülése mellett. Ebből való kimaradásunk lenullázta volna nemzetközi és főként nyugati érdekérvényesítő képességünket a magyar EU-elnökség kapujában. Külpolitikánk tehát ebben az esetben sem az orosz, hanem a magyar érdekeknek megfelelően döntött.

Miért kell ezt hangsúlyozni? Nem természetes ez?

Akkor is, ha – amint az előbb említett néhány esemény is mutatta – tévedés azt gondolni, hogy a magyar külpolitika akarva-akaratlanul az orosz érdekek szolgálatában állt eddig, a valóságnak jelenleg kérlelhetetlenül a része, hogy nagyon-nagyon sokan mégis ezt gondolják rólunk. Nemcsak arról van szó (bár van ilyen jelenség is), hogy rossz szándékúan ezt terjesztik rólunk, hanem őszintén ezt gondolják: szilárd meggyőződésük. Számos, kontextusából kiragadott tényt tudnak érvként felsorolni ennek alátámasztására: például a finn és a svéd NATO-csatlakozás hosszan tartó hátráltatását, állami vezetőink oroszországi, fehéroroszországi és iráni látogatásait, Magyarország kitartását az orosz energiahordozók mellett, vagy a kárpátaljai magyarság védelme érdekében tett következetes – ám számukra, mivel nekik nincs Trianonjuk, érthetetlen – erőfeszítéseinket, amelyekkel szerintük szintén csak az ukránok önvédelmi harcát próbáltuk akadályozni, stb.

Ez a közvélekedés ma hazánk külpolitikai helyzetének az egyik jelentős összetevője, amivel, ha sikeres külpolitikát akarunk folytatni, muszáj számolnunk – pontosabban: leszámolnunk. Amikor az idei év első félévében többször elmondtuk magyar részről, hogy „békepolitikánk elérte a céljait” (ami alatt persze egyelőre mindössze annyi értendő, hogy katonáinkat nem vitték és nem is fogják Ukrajnába vinni harcolni – de tegyük hozzá: az alapvető cél, hogy legnagyobb szomszédunk békében élhessen, egyelőre a jövő ködébe burkolódzik), egyszersmind azzal is számot kellett vetnünk, hogy amit elértünk, az nem volt ingyen. Oroszbérencnek és ezért gyanúsnak, vagy akár kvázi ellenségnek tartanak minket nemcsak sok helyen Amerikában, hanem Lengyelországban, a Baltikumban, Skandináviában és – ami a mindenkori magyar külpolitikai ráció szempontjából talán a legérzékenyebb – legnagyobb szomszédunknál, Ukrajnában is, illetve ott csak igazán.

A tévedéseknek következményük van

Az, hogy ezt gondolják rólunk, nemcsak büszkeségünket sérti, bár kétségtelenül azt is, de emellett elemi érdekeinket is. Amint például a közlekedési csúcstechnológiát előállító Talgo cégben tervezett magyar stratégiai beruházás elleni spanyol kormányzati hisztéria és áskálódás mutatta: kulcsfontosságú gazdasági érdekeink kerülhetnek kockára a velünk kapcsolatos tévképzet miatt. Politikai téren pedig jelzésértékűek az olyan események, mint az, hogy az Európai Konzervatívok és Reformerek (ECR) pártcsaládba azért nem vették fel a Fideszt, mert azt gondolták róla, hogy az oroszoknak dolgozik. Mi több, a Fidesz kénytelen volt saját maga kihátrálni az ECR-be való belépési szándékából, mert a pártcsalád a Fidesz helyett befogadott egy soviniszta, kisebbségellenes, egyszersmind irredenta (merthogy Moldova függetlenségének véget vetni szándékozó) román pártot, a Románok Egyesüléséért Szövetséget, amellyel a kisebbségvédelem és egyidejűleg a határok sérthetetlensége iránt elkötelezett Fidesz nyilvánvalóan nem tartozhat egy politikai klubhoz. Ebből ugyanakkor látható, hogy milyen messzemenő következményei vannak a Fidesz külpolitikáját és Európa-politikáját övező tévedéseknek.

Az ECR magatartása miatt magyar részről kénytelenek voltunk az európai konzervatív egység megteremtésének eredeti – még az ECR-re épülő – elképzeléshez képest valamivel kacskaringósabb, de így is sikerrel kecsegtető útjára lépni. Osztrák és cseh szövetségeseinkkel közösen megfogalmaztuk a Patrióta kiáltványt az európai jövőért, amelyhez azóta több európai konzervatív párt is csatlakozott. Az új kezdeményezésnek vezető szerepet kellene játszania az európai konzervatív összefogás megteremtésében. Ezért egész Európa jövője szempontjából sorskérdés azt elkerülni, hogy a kialakulóban lévő, új tömörülésre sikerrel lehessen rásütni az oroszpártiság bélyegét.

Ebből a szempontból problémaként kell számolni azzal, hogy a nemzetközi baloldal által szélsőjobbnak bélyegzett, migráció- és LGBT-propaganda-ellenes, családbarát, szuverenista konzervatívok körében is sokan gondolják békepolitikánkat oroszbarát törekvésnek. Köztük nemcsak kicsi és ezért könnyen, de tévesen jelentéktelennek minősíthető pártok, hanem – amint az ECR vezető ereje, az Olaszország Testvérei példáján is láthattuk – rendkívüli befolyású politikai erők is. Ugyanakkor a mi térfelünkön is kissé elhamarkodott volt egyes politikai elemzők részéről a jobboldal előretöréséről úgy vélekedni az európai parlamenti választások nyomán, hogy győzött az európai „béketábor”, értve ezen  a fegyverszállítások helyett tárgyalásokat és mielőbbi fegyverszünetet szorgalmazókat.

Tényleges közös nevezőkre lehet egységet építeni

Látni kell: az európai jobboldalnak a közös nevezője nem az ukrajnai fegyverszállítások elutasítása, hanem EU tagállamai fölé emelkedő brüsszeli szuperállam koncepciójával és a woke-ideológiára épülő társadalompolitikai diktátummal szembeni védekezés. A békéhez vezető utat illetően az európai konzervatívok körében kétféle meggyőződés él, amiből csak az egyik azonos a miénkkel. A másik szerint olyan mértékben kell felfegyverezni Ukrajnát, hogy annak elrettentő ereje tárgyalásokra kényszerítse Oroszországot. Fontos azonban tudatosítani, hogy a kétféle megközelítés között taktikai és nem stratégiai a különbség. Stratégiai céljuk: a béke és a nemzetközi jog érvényesülésének (más szóval: Ukrajna szuverenitásának és területi épségének) a helyreállítása tekintetében nem térnek el egymástól. Ezért egymásnak egyszerre szövetségesei és vitapartnerei – de semmiképpen sem ellenségei.

Kizárólag ennek a mindenki által osztott stratégiai célnak az értelmében tekinthető konzervatív közös nevezőnek a békepártiság. A taktikai kérdéseket pedig higgadtan és racionálisan meg kell egymással vitatni, ahogy az július 2-án Kijevben magyar–ukrán relációban is történt, amikor határozott idejű tűzszünet célkitűzésének megfontolását javasolta a magyar miniszterelnök ukrán partnerének.

Hiba lenne azonban azt gondolni, hogy miniszterelnökünk kijevi látogatásával le is tudtuk a feladatot. Olyan mélyen gyökerező sztereotípiák alakultak ki rólunk számos külföldi ország közvéleményében – s ami még rosszabb: döntéshozó köreiben –, hogy azokat csak nagyon szívós, konzekvens munkával lehet megváltoztatni. Ha sikeres integratív szerepet akarunk játszani az európai konzervatív táborban, akkor következetesen tovább kell haladnunk az Oroszországtól való függetlenségünk tényeit és imázsát jól láthatóvá tevő politika útján. Ez immáron egy ígéretes európai pártcsalád elemi érdeke is.

Nem a NATO miatt van háború

Vigyázni kell, nehogy megtévesszenek az olyan megközelítések, mint például Nigel Farage brit konzervatív politikus legutóbbi nyilatkozata, amely szerint a NATO és az EU provokálták ki az ukrajnai háborút. Az orosz fél háborús felelősségét relativizálók, ha egyáltalán táborrá szerveződnek, esélytelenek arra, hogy meghatározó tényezővé váljanak a nyugati világban. Nekünk, magyaroknak az eddigieknél sokkal határozottabban, jobban hallhatóan és mindenki számára egyértelműen kell kommunikálnunk azt az egyébként két és fél éve vallott magyar hivatalos álláspontot, amely szerint az ukrajnai vérontásért kizárólag az agresszor a felelős.

Arról persze lehet is és kell is gondolkodni, hogy a NATO és az EU mennyire kezelte bölcsen és hatékonyan az orosz fenyegetettség problémáját, és hogyan kezelhetné az eddigieknél bölcsebben. Donald Trump például jól teszi, hogy elősegíti az amerikaiak gondolkodását erről saját vonatkozásukban. Ez a fajta kritikai szemlélet nélkülözhetetlen egy működőképes, stabil világrend felállításához az ukrajnai háború után. Az azonban vitathatatlan, hogy ezt a háborút nem a NATO, nem az EU, nem a Nyugat és nem Amerika, hanem az orosz agresszió robbantotta ki. Legyen világos a magyar álláspont: miközben értékrendünkből fakadóan minden felet békére biztatunk, mert a béke a nemzetközi jogban mindenek felett álló érték, aközben elsősorban az agresszortól, tehát Oroszországtól várjuk el a harci cselekmények azonnali beszüntetését. Ez a legrövidebb út a tűzszünet és a béke irányában.

Tekintélyünk visszaszerzése

Úgy kell visszaszereznünk Magyarország tekintélyét a nyugati világban, hogy közben továbbra is kiállunk nemzeti érdekeink mellett. Nem mindegy azonban, hogy hogyan állunk ki. Úgy kell fellépni nemzeti érdekeinkért, hogy érdekérvényesítésünk stílusával, imázsával minél kevésbé akadályozzuk tekintélyünk újjáépülését. S ezen belül különösen közép-európai tekintélyünkét, mert továbbra is csak a térség népeivel közösen tudjuk megvédeni elemi érdekeinket.

 

A szerző az Országgyűlés Külügyi Bizottságának elnöke

 

Nyitókép: Orbán Viktor és Volodimir Zelenszkij kezet fog Kijevben 2024. július 2-án (Fischer Zoltán/MTI/Miniszterelnöki Sajtóiroda)