Kadri Liik ruszista írása az Internationale Politik című német folyóirat 2021/2. számában

Összefoglaló

Mindenki tud a tavalyi nagy habarovszki és idei Navalnij-tüntetésekről, kevesen figyeltek fel azonban 2020 júliusától arra a maroknyi emberre, aki szinte magányosan tiltakozott az államtitkok elárulásával vádolt Ivan Szafronov újságíró letartóztatása ellen. A legérdekesebb, mondja az észt politológusnő, hogy ki és miért jelent meg ezeken.
A tiltakozók ugyanis nem a rendszer esküdt ellenzői vagy elidegenedett lelkek, hanem a Kreml-holdudvar tagjai, átvilágított újságírók, akik írhatnak Putyinról. Vagyis korántsem felforgatók. Az egyik letartóztatott tüntető, Jelena Csernyenkó, a Kommerszanty újságírója bejáratos az orosz Külügyminisztériumba, ő mondta el, hogy éveken át együtt dolgozott Szafronovval, számos cikket írt vele közösen, és el nem tudta képzelni róla, hogy ügynök volna. Úgyhogy fogta magát, plakátot rajzolt, és kivonult a titkosszolgálat központja elé. Mindjárt bíróság előtt is találta magát.
Nem nagy ügy, nem sok vizet zavar, mondhatnánk: Szafronov továbbra is előzetesben van, a vádiratot máig nem kapta meg, csak azt tudja, húsz évet is sózhatnak a nyakába. Hanem amikor 2019-ben úgy tartóztatták le Ivan Golunov újságírót, hogy a rendőrök kábítószert csempésztek a holmijába, valamelyest talán nagyobb tüntetésekre került sor, de a dolog furcsamód az eljáró rendőrök ellen hozott ítélettel végződött. Ám nem ez a fontos, fejtegeti a Oroszország-szakértő. Még az is bekövetkezhet, hogy a Kreml rövidebbre fogja a pórázt. Ezek a kis létszámú vagy egyéni tüntetések azonban a jéghegy csúcsát teszik: egyre növekszik azon befolyásos orosz szakemberek száma, akik szabályokat, törvényeket és erkölcsi normákat követelnek, és ezeknek maguk is meg kívánnak felelni, miközben nem akarják megdönteni a rendszert, együttműködnek a hatalommal, és korántsem szemlélik kritikátlanul a Nyugatot vagy a nyugati demokráciát. Ezekben a többnyire pályájuk delelőjén járó értelmiségiekben szakmai és személyes etikai elvárásaik nyomán fogalmazódik meg a törvényesség követelése. Szociológiai vizsgálat nem foglalkozik velük, de a figyelmes ruszista lépten-nyomon összefut velük.
Többségük az újságírók közül kerül ki. Az orosz törvények kemények és homályosak, a tényfeltáró könnyen kerülhet rács mögé – nemzetbiztonsági oknál fogva. Így választhat, elhagyja a pályát, átírja a szakmai követelményeket, vagy megpróbál törvényesebb környezetet követelni – ez utóbbi nem feltétlenül jelent egyet a tüntetéseken való részvétellel.
Hasonló felfogás a külügyéreknél is megjelenik, akik gyakran élesen bírálják hazájuk politikai berendezkedését, de ebből nem azt szűrik le, hogy a Nyugattal kellene rokonszenvezniük, vagy azt tisztelniük, mi több, eszük ágában sincs emigrálni, vagy Oroszországot a Nyugat részének tartani. A legmeglepőbb, hogy ez a magatartás rendvédelmi körökben sem ritka: sokan a törvény betűjének, nem pedig a napi politikai parancsnak tesznek eleget. A hatalomnak egyre inkább le kell szerelnie a praetorianusok ellenkezését, idézi Liik Mark Galeotti angol kutatót.
A felszínes nyugati megfigyelő mindebből könnyen juthat arra a következtetésre, hogy az oroszok végre le akarják rázni magukról a putyini igát, és visszatérnek a demokrácia útjára, amelyről az 1990-es években letértek. Ez az azonban félreértés lenne. A mostani törvényességkövetelés több mozzanatában is eltér az 1980-as–1990-es évek demokratizálódási törekvéseitől.
A szovjet idők demokratái nem ismerték a Nyugatot, és feltétel nélkül tisztelték azt. A mostaniak ismerik, idegenkednek tőle, nem tekintik mintának, és a maguk hazai, mindennapi valóságát tartják fontosabbnak. Nem a liberális ideológia, hanem személyes lelkiismeretük és szakmai értékrendjük vezérli őket. Álláspontjukat első körben nem tiltakozás révén juttatják kifejezésre. Gyanakodnak minden ideológiára és mozgalomra, haszonélvezőket sejtenek mögöttük, viszont tükörbe akarnak nézni, és ha kicsit is, javítani hazájuk sorsán.
A Párizsban élő Tatjána Sztanovája „Nyugat-ellenes liberálisoknak” nevezte ezeket a demokratákat. Oroszországban ugyanis bajjal jár, ha valaki liberálisan gondolkodik, mert az a Nyugattal, az ellenséggel való paktálásnak számít. Közrejátszik ebben a hatalomhoz való alkalmazkodás is, de a Nyugattól való elidegenedés is, a kölcsönös meg nem értés, az, hogy a Nyugat a szemükben már nem a liberalizmus példájaként, hanem annak romlásaként jelenik meg.
A magát állandósítani igyekvő putyini rendszer azonban magához is akarja láncolni a szakértelmiségi réteget: a hű hatalombirtokosokon kívül nem nélkülözheti a technokratákat. Ugyanakkor Robert Musil-i „tulajdonságok nélküli embereket” kíván, akiknek a szaktudását csak a hűségük múlja felül. A szakmai kiteljesedés így politikai hűséget feltételez. Innen nézve a szakmai igényesség aligha fordul át értelmes politikai követelésbe.
Az orosz jövő, mondja az észt kutató, azon múlik, hogy a szakértelmiség személyes és szakmai igényessége rábírja-e a rendszert a reformra, vagy pedig a rendszer képes elegendő kiszolgálót toborozni és a politikai követeléseket figyelmen kívül hagyni. Minél nagyobb elnyomással lép fel, annál vékonyabb szakértelmiségi rétegre támaszkodhat, és annál törékenyebbé válik.
Minderről Oroszországban komoly viták folynak, és a Nyugat nem teheti meg, hogy ne vegyen tudomást róluk. Tanulságul azonban azt kell leszűrnünk, hogy Oroszországot egykönnyen nem tudjuk demokratizálni; ha pedig demokratizálódik, nem aszerint fog, ahogyan Közép-Európa az 1990-es években tette. Vagyis nem állíthatjuk vissza az orosz órát 1991-re: kezdje újra az átalakulást, immár „rendes demokratákkal”. Orosz összefüggésben ne is használjuk a „Nyugat-barát”, a „demokrata” vagy „liberális” jelzőt egymás szinonimáiként, mert nem minden orosz demokrata szükségképpen liberális vagy Nyugat-barát. Inkább nyitott szemmel figyeljük, milyen demokrata csíra hajt ki a mostani hitvány orosz talajból.
Oroszországban minden értelmes demokratizálás vagy liberalizálás felülről indult el, és utóbb támaszkodott az alulról jövő nyomásra. Ha Navalnij számottevő politikaformáló akar lenni, a Kreml belső változásigényére is támaszkodnia kell. A Nyugatnak pedig nem az a dolga, hogy mikroszinten próbálja igazgatni az orosz demokratizálódást, miként, gondolják sokan, az 1990-es években elmulasztotta megtenni, hanem az, hogy távolból támogassa a rendszeren belüli és kívüli liberálisokat – vonja le a következtetést az észt kutató.