Alig két éve és három hónapja, hogy Boris Johnson és a Covid találkozásáról leírtam az alábbi sorokat:
„Egyetlen különös hét alatt történt. Boris Johnsont kórházba szállították Coviddal, másnap súlyosbodott az állapota, átvitték az intenzív osztályra, közel került a halálhoz, majd jobban lett, és a hírek szerint hat nap múlva már »sétálgatott«, másnap hazaengedték, hogy Chequersben lábadozzon, útközben megállt, szívhez szóló beszédben köszönetet mondott a Nemzeti Egészségügyi Szolgálatnak, különösen az őt kezelő orvosoknak és ápolóknak, többüket meg is nevezte, és felszólította a nemzetet, hogy a vírus legyőzése érdekében maradjon mindenki otthon, biztonságban. A dráma lebilincselő volt, A legsötétebb óra és a 3. számú sürgősségi kórterem ötvözete, a megkönnyebbüléstől kábult emberek csak most, Johnson megpróbáltatásai után döbbentek rá, hogy mennyire szeretik miniszterelnöküket.” [Kiemelés utólag.]
Mindez nem volt túlzás, ám Johnson hamar lecsúszott a népszerűség csúcsáról, ennek oka pedig a dőlt betűs részben található. Johnson kezdetben kételkedett abban, hogy Nagy-Britanniát le kell zárni. Viszont hamarosan belátta, hogy ez politikailag nem életszerű,
egyszerű politikusok nem állhatnak ellen a kormányzatokat tanácsokkal ellátó tudósoknak és orvosoknak, akik szerint a lezárások, a maszkok, a távolságtartás és az idősebb családtagok elkerülése csupa-csupa elengedhetetlen intézkedés több millió haláleset megelőzésére.
Neki mint politikusnak be kellett adnia a derekát. Sőt, mivel Covid-szkepticizmussal gyanúsították, Boris más országoknál is drákóibb korlátozásokat hagyott jóvá. Az angol nyelvű világ nagy részéhez hasonlóan Nagy-Britannia is a pitiáner önkény poklába zuhant: a kórházakban nem engedték oda a gyereket a haldokló szülőkhöz, az esküvőket öt személyre korlátozták, és a rendőr mondta meg az autósnak, hogy útja indokolt-e vagy sem. Az emberek panaszaira pedig a miniszterek annyit mondtak: azért van minderre szükség, „hogy legyőzzük a vírust".
Johnson ugyanakkor folytatta a munkát, a szabályok pedig (bár nem voltak egyértelműek) lehetővé tették a munkahelyi kikapcsolódást és poharazást. Johnson korántsem partiarc – sőt, munkamániás –, és egyebek közt folyamatosan azon dolgozott, hogy a tudományos bizottságok, néhány miniszter és a tekintélyelvű média ellenállása dacára tavaly márciustól júliusig fokozatosan feloldja a lezárást. De részt vett egy-két munkahelyi eseményen, amelyek röpke bulikká fajultak, például egy szülinapi meglepetésbulin, ahol italokat szolgáltak fel. Az erről szóló híreket és fotókat bennfentesek szivárogtatták ki, fokozatosan, hogy a sztori a címlapokon maradjon. Ez a szerény botrány lehetővé tette, hogy Boris ellenségei a médiában, az ellenzékben és a toryk padsoraiban azt hangoztassák, hogy „ezek", különösen Boris, semmibe veszik a többi emberre rákényszerített durva korlátozásokat. És minden újabb leleplezéssel, minden újabb nyomozással, amelyek közül soknak egyáltalán nem volt köze Borishoz, az általa 2020 áprilisában még élvezett rokonszenv fokozatosan bizalmatlanságba ment át.
Mindez kevés volt ahhoz, hogy megbukjon, de megteremtette a bukás lehetőségét. Nem teljesen jogtalanul. Egyes kommentátorok a bukást a jellemnek tulajdonították, mint egy görög vagy egy Shakespeare-tragédiában. Általában a megbízhatatlanságot és a szervezetlenséget értik ezen, mind irodájában, mind szerelmi életében. Igaz, hogy Boris jelleme, mint legtöbbünké, ellentmondásos. Vannak hibái, de figyelemre méltó érdemei is. Daniel Hannan szavaival élve: „Nagylelkű, intelligens, szellemes, rosszindulatra képtelen, fertőzően optimista, haragtartásra alkalmatlan volt." Amennyire meg tudom ítélni, ez mind igaz. A jellem tündöklésében és bukásában egyaránt szerepet játszott.
Vezetői tevékenységének egy másik eleme azonban jobban megmagyarázza csalódást keltő távozását. Ez pedig a politikai számítás. A Brexit kivételével – amely olyan kérdés volt, amelyben vagy sikerrel jár, vagy politikailag teljesen elbukik – Johnson minden volt, csak nem vakmerő.
Mint egy XVIII. századi tábornok, aki megnézte a két oldal erőviszonyait, és ha úgy ítélte meg, nem kedveznek neki, vagy alkut kötött, vagy elhagyta a csatamezőt.
Ez teszi érthetővé, hogy annyi kérdésben miért is nem igyekezett jobban érvényesíteni közismert meggyőződéseit, és sokszor miért szállt síkra olyan politikák mellett, amelyeket korábban ellenzett. A mintát az említett lezárás adta.
Szenvedélyes kiállása az üvegházhatású gázok kibocsátásának nullára csökkentéséért még inkább szembeszökő fordulat volt, egyrészt mert korábban klímaszkeptikus volt, másrészt mert elképesztő mértékű állami beavatkozást és költségeket igényelt. Ám a kormány, a hivatalos tudomány, minden politikai párt, a média, az összes kulturális intézmény és maga a Parlament is teljes mértékben elkötelezte magát az éghajlat-politika mellett, méghozzá olyan dogmatikusan, hogy Johnson valószínűleg másodszorra is arra a következtetésre jutott, hogy az ellenállás értelmetlen. Jobb, ha azért dicsérik, mert minden nehézség dacára küzd az éghajlatváltozás ellen, mint ha az éghajlat-politika kudarcáért hibáztatják.
Általános tekintélyét alátámasztandó egyszeri engedményként ebben akár láthatnánk is logikát, ám mindez aláásta elkötelezettségét saját politikai identitása (így a szilárd, hagyományos libertarianizmus) mellett, megsemmisítette szkepticizmusát a nagy állami kiadások iránt, rövid időn belül adóemeléshez vezetett, és azt a látszatot keltette, hogy kulturális kérdésekben és a woke-szemlélet ellen nem hajlandó fellépni.
Mindez együtt azt jelentette, hogy Boris kormányzása alatt a konzervatív szavazók szemükben elfogadhatatlan intézkedéseket és olyan csapnivaló gazdasági eredményeket – életszínvonal-válság, áramkimaradások fenyegetése stb. – lettek kénytelenek elviselni, amelyek minden választót taszítanak. Népszerűsége a közvélemény-kutatások szerint meredeken zuhant. Minden feltétel adva volt egy sikeres lázadáshoz. Egy kisebb szexbotrányt követően ez annak rendje s módja szerint be is következett: „Tory frakcióvezető fogdos egy londoni klubban, de nem sok a sértett". A miniszterek koreografált felháborodással adták be lemondásukat, miután a miniszterelnököt, úgymond, hidegen hagyják a „szexuális kártevők".
Boris úgy zuhant a mélybe, akár Lucifer.
Zűrzavaros állapotban hagyja maga után a Konzervatív Pártot. Választási stratégiájával többé-kevésbé egyesítette a tagságot, miután kétségtelenül sikerült elérnie, hogy a hagyományos munkáspárti kerületek, a „vörös fal" szavazóit a konzervatív táborba terelve hatalmas, minden társadalmi osztályt és etnikumot felölelő nemzeti koalíciót hozzon létre, amely képes lehet arra, hogy „a kormány természetes pártja" legyen. A toryk többsége meg akarja őrizni ezt a vívmányt, és a vezetőválasztástól várják az ezt szolgáló programot és vezetőt. De Boris, aki saját programjától eltérve vadul szerteszáguldott mindenfelé, ahová a kedve éppen vitte, meggyengítette az őket a Brexiten túl összekötő széles körű konszenzust. A konzervatív képviselők mindinkább eltérő politikai irányba húzó érdekcsoportokra szakadnak. Már két érdekcsoport is ellentétes álláspontot képvisel a nettó nullás kibocsátással kapcsolatban. Boris példája szinte minden tory képviselő számára azt jelenti, hogy ha van saját politikája, azzal akár be is lovagolhat a Downing Streetre.
Egészen addig a pillanatig, amíg az első forduló jelölései lezárultak, a jelöltek száma folyamatosan változott. Összesen mintegy harmincan ingadoztak.
Ez egyrészt enyhén vicces volt, másrészt a párt életerejének meglepő jelét adta. Gondoljunk csak bele, milyen figyelemre méltó a konzervatív „sokszínűség" felívelése. A nem sokkal a jelölések lezárása előtt induló tizenegy jelölt közül hatan etnikai kisebbségekhez tartoztak (heten, ha egy zsidó származású katolikust is beleszámítunk, amit Angliában nem tennék meg), négyen nők voltak, és közülük ketten etnikai kisebbséghez tartozó nők.
A lapzártánk előtti huszonnégy órában [azaz július 13-án – a szerk.] két szempontból is tisztábbá vált a kép.
Először is a választás szervezői által meghatározott szabályok szerint egy jelöltnek húsz másik képviselő jelölésére van szüksége az első fordulóhoz, harmincra a második fordulóhoz, és minden további fordulóban a legalacsonyabb helyen álló képviselő kiesik, egészen addig, amikor már csak két jelölt marad. Ez a két jelölt a továbbiakban egy sor vitán ismerteti érveit a tory szövetségek tagjai előtt országszerte. Ezt követően az alapszervezeti tagság titkos szavazáson szavaz, és az eredmény szeptember 5-re várhatóan kiderül. Boris ezután lemond, az új vezető miniszterelnök lesz, majd egy hónappal később beszédet mond a konzervatívok éves konferenciáján.
Bár a szavazás menete egyszerű, a képviselők ármánykodása a saját szavazatuk leadását illetően zavaros és titkolózó. Mindannyiukat két indíték vezérli a szavazás során. Az első az, hogy az általa kedvelt jelölt a döntőbe kerüljön; a második viszont az, hogy a másik jelölt, aki a döntőbe jut, olyan legyen, akinek esélye sincs arra, hogy a konzervatív aktivisták többségét megnyerje. Ez azt is jelentheti, hogy a végső szavazáson a képviselő olyan jelöltre szavazhat, akit utál. Ez bizony nyakatekert manőver, és előfordult már a múltban, hogy a végén olyanokat sikerült megválasztaniuk, akiket álmukban sem akartak volna megválasztani.
Mivel megbízható felmérések szerint a tory képviselők nem gazdasági kérdésekben jelentősen balra állnak a konzervatív szavazóktól, ami nekik rémálom, az a tory aktivisták és a szavazók számára valóra vált álom lehet. Margaret Thatcher 1975-ben szinte biztosan az ilyen tévedések haszonélvezője volt (bevallottan olyan választási rendszerben, amely a parlamenti képviselőkre korlátozódott).
Másodszor most már tudjuk, kik (és hányan) kerültek az első szavazólapra: Rishi Sunak, Liz Truss, Tom Tugendhat, Penny Mordaunt, Kemi Badenoch, Nadhim Zahawi, Jeremy Hunt és Suella Braverman. Ha az általam kitalált önkényes kategóriákba soroljuk őket: intézményes mérsékelt, intézményes jobboldali, lázadó mérsékelt, lázadó jobboldali, akkor Hunt és Sunak kerül az első kategóriába, Truss és Zahawi a másodikba, Mordaunt és Tugendhat a harmadikba, Badenoch és Braverman pedig a negyedikbe.
A Conservative Home weboldal által konzervatív aktivisták, köztük parlamenti képviselők körében végzett felmérés szerint a négy lázadó jelölt közül három – Mordaunt, Badenoch és Braverman, mindannyian nők – nagy fölénnyel verte az establishment jelöltjeit. (A negyedik felkelőt, Tugendhatot le is győzték.) Trusst két másik nő verte meg, holtversenyben Bravermannel, ő viszont az összes férfit legyőzte, kivéve Zahawit, aki az összes nőtől kikapott, és az összes férfit legyőzte. Sunak pedig, az állítólagos éllovas, mindenkitől kikapott, kivéve Huntot.
De mind Braverman, a főügyész, mind Badenoch, az államminiszter lelkes hazafiak, és hálájukat fejezik ki Nagy-Britanniának a lehetőségekért, amelyeket ők és bevándorló szüleik kaptak. Braverman még dicsérte is a Brit Birodalmat mint összességében jótékony erőt a világban, amitől a legtöbb bágyadt, sápadt és hímnemű tory visszariadna. Mindketten ellenzik a kritikai fajelméletet. Az ő felemelkedésük átalakítaná a brit kultúrharcot.
Egyes jelöltek Borishoz hasonlóan inkább elkerülnék a kultúrharcot, és a gazdaságpolitikára koncentrálnának, ahol azonban mély ellentétek vannak közöttük. A gazdasági vitában az összes jelölt számára nehézséget jelent – és Sunak különösen gyenge pontja –, hogy az Egyesült Királyság gazdasága, mint a legtöbb gazdaság, a következő két évben visszaesik (márpedig a toryknak legkésőbb 2025 januárjában választásokkal kell szembenézniük).
Így a toryk gazdaságilag védekező helyzetbe kerülnek. Nem fognak tudni nagyképűen felülemelkedni a kultúrharcon, hiszen ez a legfőbb választási ütőkártyájuk. Ez Mordaunt számára viszont komoly akadályt jelent majd a versenyben. Minden mellette szól, még a Királyi Haditengerészetnél szerzett katonai múltja is, ám van egy kis gond: a gendervita egy korábbi szakaszában egyértelműen elköteleződött amellett, hogy márpedig „a transznők nők", ami úgy bukkant most a felszínre, mint valami ellenséges tengeralattjáró, Mordauntra irányzott ágyúval.
Ilyen kínos helyzetekkel mindegyik jelöltnek szembe kell majd néznie a július 17-én kezdődő televíziós viták során. Mindannyian nemcsak arra fognak törekedni, hogy zavarba hozzák ellenfeleiket, hanem arra is, hogy ennek eredményeképpen változtassanak a politikán. Mindannyian bírálni fogják például Sunak adóemeléseit, de talán utalni fognak arra is, hogy ellenzik a Biden-kormány globális minimumadó-szerződését, amely Európában sokfelé népszerűtlen, de sehol sem annyira, mint a tory adószakértők körében, hiszen szemben áll az adóverseny konzervatív elvével. Dettó nettó nulla. Dettó az Egyesült Királyság tagsága az Emberi Jogok Európai Bíróságában.
E viták lesznek London legjobb showműsora.
A verseny szokatlanul izgalmas, ami a jelöltek sokszínűségéből és lendületéből fakad. Ez hátrányos helyzetbe hozza az „intézményesebb" jelölteket, és teret ad a frissebb arcoknak – Mordauntnak, Badenochnak, Bravermannek. Ha valamelyikük bejut a két döntős közé, szerintem jó esélye lesz arra, hogy ő legyen a Konzervatív és Unionista Párt következő vezetője.
Azt hittem, hogy Boris távozása súlyosan meggyengíti a torykat. És ez még meg is történhet. Ám egyelőre úgy gondolom, kapnak egy löketet – méghozzá nem váliumot.
Fordította: Boros Attila Botond
Az eredeti írás itt, a National Review online változatában olvasható.
[A fordítás lezárásakor, 2022. július 20-án délben a tory képviselők arról készültek londoni idő szerint 16 órakor szavazni, hogy Liz Truss vagy Penny Mordaunt legyen a kihívója Rishi Sunaknak – a szerk.]
