Ők a profilárváknak álcázott adatminimalisták, akik szemérmetlenül visszautasítják a kollektív transzparencia iránti társadalmi igényt. Képtelenség? Az, a szó összes értelmében.
Hanem mit csinálnak ehelyett? Csak úgy élnek, bele a világba. Csendben. Anonim módon. Már-már erkölcstelenül. Hiszen ki vagy te, ha nincs rólad legalább három AI-generált profilkép, egy kirakat-múlt és egy stratégiailag összevágott nyaralásvideó? Nem vagy. Pontosabban: nincs bizonyítékod arra, hogy vagy.
Szerencsére vannak jó példák is. Színészek, akik minden premier előtt és után posztolnak – sminkben, smink nélkül, díjjal, díj nélkül. Politikusok, akik a szavazófülkében is szelfiznek (rosszabb esetben élőben közvetítenek). Influenszerek, akik a tengerparti naplementét négy különböző szögből is megörökítik, nehogy adatveszteség történjen. Az ő életük kifejezhető adatban: követőkben, like-okban, engagement rate-ben. Kedves Olvasóm, EZ a halhatatlanság új formája!
És persze vannak a negatív példák. Mint az az országos pártvezető, aki három hétig nem osztott meg semmit – a szervezet tagsága elbizonytalanodott, a sajtó pánikolt, az algoritmus pedig büntetett. Vagy a tehetséges színésznő, aki nem vállalta a szponzorált tartalmat – ma már egy vidéki művházban konferál hűtőszekrény-akciót. A rendszer helyesen működik – ha elfelejtesz posztolni, ő elfelejt téged.
Persze mi, haladók tudjuk: nincs rosszabb, mint az adatszégyen. Amikor valaki nem meri megosztani, hol volt, mit evett, kivel volt, és mit gondolt róla. Az adatnélküliek – ezek a néma szabotőrök! – valójában a bizalom pusztítói. Mert miben bízhatok, ha nem a megosztott történeteidben?
Én például azonnal megosztom ezt az írást.
Ne feledd: akit nem látnak, azt elfelejtik.
Nyitókép: Pixabay