Kodolányi Gyula Antall Józseffel a világszínpadon című könyve érdekes, izgalmas és igen tanulságos olvasmány; azzal a szemmel nézve, hogy – a szerzőhöz hasonlatosan – jómagam is a magyar miniszterelnök munkáját igyekszem legjobb tudásom szerint segíteni. A könyv olvastával megerősödött bennem az érzés: a politika történelem jelen időben.
A szerző, Kodolányi Gyula amerikanista, Kossuth-díjas költő és esszéista, aki a nyolcvanas évektől kezdve Antall József miniszterelnök bizalmasai közé tartozott, és
első számú külpolitikai főtanácsadójaként segítette a rendszerváltó országvezető külpolitikai elképzeléseinek megvalósítását.
A könyv időrendben felépítve, egyúttal tematikus sorrendben mutatja be, milyen rögös út is vezetett az ellenzéki konzervatív mozgalmaktól a szuverén és demokratikus Magyarország kormányrúdjáig.
A frissen megválasztott, demokratikus magyar kormány törekvéseit ugyanis nemcsak a kommunista pártállam külügyminisztériumba beépült utóvédjei nehezítették, de a magyar tömegekben negyvenévnyi kemény, majd puha kommunista diktatúra alatt kialakult azon érzés is, miszerint a politika és a politikusok mindent meg tudnak oldani; a politikának sui generis kell vállalnia a felelősséget mindenért, ha jó, ha rossz. A paternalista állam ezen modellje nemcsak az egypárti állam vezetőiben honosodott meg, de a magyar néplélekben is. Ami nem csoda, hiszen a marxizmus a polgári világot – annak minden jótékony hatásával együtt – tőből tépte ki. Ezért volt majdnem végzetes a szabadság és felelősség egymást feltételező kettősségére épülő és építő konzervatív politikai gondolkodásra.
Az a vezető réteg, amely kormányt alakított 1990 májusában, kétségkívül
nagyon jól képzett, sok nyelven beszélő, világlátott és mélyen hazafias értelmiségiekből
állt össze, akik a nemzetnek többnyire abból a részéből érkeztek, akiket a kommunizmus évtizedeken keresztül elnyomott: a magyar középosztályból. Antalltól Jeszenszky Gézán, Tar Pálon, Szávai Jánoson és Granasztói Györgyön keresztül Kodolányiig. Szó sem lehetett az SZDSZ – mond valakinek ez a név valamit? – által sulykolt mucsaiságról.
Rendkívül nehéz időszakban vállalta a kormányzás terhét az MDF koalíciós kormánya: hivatalba lépésekor a Magyar Nemzeti Bankban mindössze nyolcszázmillió dolláros tartalék volt, s amikor 1994-ben visszatértek a posztkommunisták, akkor ez tízmilliárdra hízott. Bár rendkívüli gazdasági nehézségek gyötörték Magyarországot – éppúgy, mint 2010-ben –,
a legtöbb külföldi befektetés Közép-Kelet-Európában mégis hazánkba érkezett.
A nemzetközi térben is egymást érték a kihívások: Ceauşescu Romániájának véres összeomlása, a délszláv háborúk előszele, a kuvaiti háború, a baltikumi függetlenségi mozgalmak, de ne felejtsük azt sem, hogy 1991 júniusáig Magyarországon állomásoztak a Vörös Hadsereg szoldátjai.
A legnagyobb tanulság egészen triviálisnak, sőt talán profánnak is tűnhet: támogató sajtó nélkül nem lehet egy demokratikus rendszerben választást nyerni. Ezzel küszködött a rendszerváltó Antall-kabinet.
Ugyanakkor – 2024-ből nézve – számomra igencsak furcsának tűnik, hogy a budapesti amerikai nagykövet érkezése miatt megszakítják a kormányülést, vagy hogy a magyar miniszterelnök többoldalas hivatalos levelet küld egy-egy nagyhatalom (Nagy-Britannia, Németország, Egyesült Államok) vezetőinek.
Kétségkívül nagy siker volt – és Antall József elkötelezettsége és bátorsága szükséges volt hozzá – a Varsói Szerződés és a KGST jogutód nélküli megszüntetése, mint ahogyan a Duna Televízió létrejötte is.
Az Antall-kormány legnagyobb vállalása és sikere az volt, hogy a keleti blokk országából egy Európához visszacsatlakozott országot adtak át az utódaiknak.
Még ha Nyugatról sokan Magyarországra zsákmányállatként is tekintettek.
Ma az Antall József-i konzervatív politika szellemi utódjaiként szerényen, de határozottan elmondhatjuk: Magyarország, ha nem is a legjobb vadász, de legalábbis a transzatlanti vadásztársaság teljes jogú tagja lett. Ezt a tiszteletet joggal várhatjuk el a világ valamennyi országától és nemzetközi szervezetétől.
És bár a választást 1994-ben elvesztették, Antall József és munkatársai teljesítették kötelezettségüket. Tiszteletet vívtak ki Magyarország számára úgy Keleten, mint Nyugaton.
Visszavezették az európai civilizációba Magyarországot.
És ez még akkor is igaz, ha a mai Európára tekintve keserűen idézhetjük föl Csoóri Sándor szavait: „Nem akarunk hasonulni ahhoz, ami már önmagához sem hasonlít.”
