A háborúk sajnos emberemlékezet óta végigkísérik a történelmet, de valamennyi előbb-utóbb véget ért. Az elhúzódó háborúk nemcsak a hadviselő feleket merítik ki, hanem a tágabb környezetüket is, még akkor is, ha némelyek hasznot húznak belőlük. Ilyenkor a környező államok érdekeltté válhatnak a konfliktus leállításában. Erre rendszerint akkor kerül sor, amikor egyik fél sem képes egyértelmű győzelmet aratni.

„A közvetlen tárgyalás a legegyszerűbb és leggyakoribb elintézési mód, a felek akaratmegegyezésén nyugvó megoldást jelent, lebonyolítási módjára nincs semmiféle nemzetközi jogszabály” – írja tankönyvében Nagy Károly hajdanvolt szegedi nemzetközi jogászprofesszor. Elmérgesedő konfliktus esetében azonban nem könnyű elkezdeni ilyen tárgyalást, ilyenkor értékelődik föl a harmadik felek szerepe.

A nemzetközi diplomáciai gyakorlatban a békéltető szándékú közreműködésnek több fajtája létezik. A hagyományosnak is tekinthető jószolgálat és a közvetítés mellett a modern világban újdonságként megjelent a bírói út lehetősége is, de ez már kifinomultabb forma, a harcoló felek nagyobb együttműködését és belátását igényli. A békéltető szándékú külső közreműködés formái nem formalizáltak, bár a közvetlen tárgyalások meneténél mégis több szó esik róluk az írott nemzetközi jogban. Az Amerikai Államok Szervezetének Alapokmányában, a Bogotai Chartában (1948) így fogalmazták meg a jószolgálatot: „A jószolgálati eljárás egy vagy több amerikai kormány vagy a vitában kívülálló államok egy vagy több kiváló polgárának abból a célból való fellépése, hogy összehozza a feleket, lehetőséget kínálva nekik, hogy közvetlenül találjanak megfelelő megoldást.” Bár ez csak regionális jellegű nemzetközi dokumentum, a hatása mégis tágabb. A jószolgálat viszont a közreműködésnek csupán visszafogott formája.
A közvetítő ilyenkor csak a tárgyalóasztalhoz ülteti a hadviselő feleket, utána háttérbe vonul, és hagyja őket érvényesülni. Végzése és elfogadása egyaránt önkéntes. Az 1907. évi első hágai egyezmény 3. cikke szerint azonban a jószolgálatot sohasem lehet barátságtalan aktusnak tekinteni.

Jószolgálati tevékenységet végzett 1957-ben az USA a Ciprus miatt kirobbant brit–görög vitában. Az algériai háború során több észak-afrikai állam ajánlotta fel jószolgálati kapacitásait Franciaországnak. A 2014-ben kezdődött Ukrajna elleni orosz háborúban Belarusz jószolgálati kezdeményezéssel lépett fel, sikerült elérnie, hogy a felek Minszkben tárgyalóasztalhoz üljenek, ami a minszki megállapodásokhoz vezetett (2014, 2015).

A folyamatban ugyan a beloruszok voltak a jószolgálattevők, de közvetítőként az úgynevezett normandiai formációban inkább a franciák és németek léptek fel. Oroszország is ilyennek próbálta pozicionálni magát, jóllehet valójában érintett fél volt. Sajnos a megállapodás a felek rosszhiszemű magatartása miatt nem hozott megnyugvást, a két nyugati állam garantáló szerepe pedig elégtelennek bizonyult.

A közvetítő szerepkör sokkal aktívabb magatartást igényel, hiszen a közvetítő maga is oda szokott ülni a tárgyalóasztalhoz, hogy javaslataival elősegítse a folyamatot. A már idézett 1907. évi első hágai egyezmény 4. cikke szerint a közvetítő szerepe azt jelenti, hogy „kiegyenlíti azokat az ellentétes követeléseket és elenyésztesse azokat a nehezteléseket, amelyek a viszálykodó államok között támadhattak”. A közvetítő akár egyik, akár mindkét fél felkérésére járhat el, az első esetben viszont szükséges a másik fél belegyezése. Az egyezmény 6. cikkének értelmében a közvetítés csak tanácsjelleggel bír, és sosincs kötelező ereje.

Az 1699. évi karlócai béke létrejöttében is meghatározó szerepet játszott az angol és a holland diplomácia, amely a tárgyalások helyszínén külön sátortáborral rendelkezett: itt került sor az oszmán és a keresztény delegációk találkozójára. Az amerikai függetlenségi háború közben 1783-ban a cári Oroszország próbált közvetíteni. 1966-ban pedig a Szovjetunió közvetített az indiai–pakisztáni háború során, és a békemegállapodást emiatt a szovjet-üzbég Taskentben kötötték meg. Az USA egyik leghíresebb – sikeres – közvetítése nyomán 1978-ban kötötték meg az egyiptomi–izraeli békemegállapodást az amerikai elnök hivatalos vidéki rezidenciáján, Camp Davidben, Jimmy Carter jelenlétében.

A XX. században a nemzetközi szervezetek is igyekeztek közvetíteni. A Nemzetek Szövetsége például az 1930-as években közvetített Kolumbia és Peru között a Leticia város körül kirobbant fegyveres konfliktusban, és egy ideig igazgatta is a vitatott területet. Az ENSZ és az EK/EU többször igyekezett közvetíteni az 1991-ben kirobbant délszláv háborúban, de nem jártak sikerrel. Emiatt az USA vezette nagyhatalmi összekötő csoport magához ragadta a kezdeményezést, és erélyes fellépésével először kikényszerítette a fegyverszünetet, majd az ohiobeli Dayton katonai támaszpontján 1995-ben tető alá hozták a békemegállapodást.

A harmadik felek békéltető szándékú
közreműködése lehet önzetlen is,
az államokat azonban többnyire
konkrét érdekek vezérlik,

ami akár növelheti is a motiváltságukat. A Karlócában közvetítő angol és holland diplomácia például a közép-
európai Habsburg–oszmán béke megteremtésével csökkenteni akarta a rájuk nehezedő francia nyomás súlyát. A keleti katonai lekötöttségtől megszabaduló Habsburgok ugyanis markánsabban jelenhettek meg Dél-Németországban, lekötve a francia külpolitika figyelmét. Camp Davidben az amerikaiak nemcsak régi szövetségesükön akartak segíteni, hanem Egyiptomot is igyekeztek eltávolítani a számukra egyre terhesebb szovjetbarátságtól.

Ha a háborúzó felek között olyan rossz a viszony, hogy szóba sem állnak egymással, a nemzetközi jog és gyakorlat azt is lehetővé teszi, hogy a feleket megbízott közvetítő képviselje a tárgyalásokon. Ez a megoldás talán a régi párbajsegédek intézményét idézi. 1963-ban például az Algéria és Marokkó közötti vitában Etiópia és Mali próbált ilyen módon segíteni.

A békéltetésnek léteznek ennél jobban intézményesített formái is, mint például a döntőbíráskodás vagy a különböző vizsgáló és egyeztető bizottságok. Az első világháború után Hágában már az Állandó Nemzetközi Bíróság is rendelkezésre állt. Ezen formák konkrét szabályait több regionális nemzetközi dokumentum rögzíti. A már említett Bogotai Chartán kívül például ilyen a Nemzetek Szövetsége égisze alatt 1928-ban létrehozott általános akta vagy az 1957. évi európai egyezmény a viták békés rendezéséről. Kötelező jellegű egyeztetési eljárásokat ír elő bizonyos vonatkozásokban az 1982. évi tengerjogi egyezmény is.

Az intézményesítés ugyanakkor nem csak előnyökkel jár. A túlzottan formalizált eljárás csökkentheti a békéltetés hatékonyságát, és néha presztízsveszteséget is okozhat, ami főleg a nagy tekintélyű államok és szervezetek esetében lehet kínos. Az ENSZ tekintélye komoly csorbát szenvedett a délszláv háborúk során.
A középkorban pedig a döntőbíráskodásra felkért római pápák ezért nem rajongtak a hatalmi súlyukat egyébként növelő szerepkörért. Máskor az őket felkérő felek voltak óvatosak. 1298-ban például az angol–francia konfliktusban a felek VIII. Bonifác pápát kérték fel közvetítésre. A franciák az utolsó percben viszont azt akarták, hogy a pápa ne Krisztus földi helytartójaként, hanem inkább csak mint közvetítő magánember, jóbarát (azaz Benedetto Gaetani) állítsa helyre a békét és egyetértést a viszálykodó uralkodók között. Ez ugyan némileg csökkentette a pápa tekintélyét, a jövőre nézve viszont megnövelte a pápák közvetítői mozgásterét.

A 2022 februárjától csaknem totálissá terebélyesedő orosz–ukrán háború félelmes pusztító potenciállal rendelkezik. Formálisan még mindig „csak” regionális konfliktusnak számít, de könnyűszerrel átcsaphat harmadik világháborúba. Világháború akkor áll fenn, ha abba a globális világ meghatározó szereplőinek többsége tevőlegesen bekapcsolódik. Erre például akkor kerülne sor, ha a Tajvan körüli amerikai–kínai hidegháborús vita „felforrósodik”. Önmagában az a tény, hogy egy-egy nagy állam kimarad a konfliktusból még nem jelenti azt, hogy nem világháborúról van szó, hiszen Latin-Amerika nagy államai nem vettek részt a második világháborúban, mégsem vonja senki kétségbe annak globális mivoltát. Óriási kockázatokkal jár az atomfegyverek lehetséges bevetése az ukrajnai konfliktusban, amely egyre inkább a demokratikus Nyugat és a revizionista-autokrata Oroszország közötti ellenségességként jelenik meg. Az ugyanis nemcsak

a mi európai, az egész északi
féltekét magában foglaló (úgyszólván
Vancouvertől Vlagyivosztokig terjedő)
világunkra jelentene végzetes csapást,

hanem valószínűleg automatikusan kirobbantaná a harmadik világháborút is. Emiatt különösen fontosak a békéltető és közvetítő próbálkozások.

2022 telén először a Vatikán kínálta fel szolgálatait. Megható volt, amikor a háború első óráiban az idős Ferenc pápa személyesen felkereste az orosz nagykövetséget. Jelenleg pedig szóba került a római katolikus pápa és az orosz ortodox pátriárka jeruzsálemi találkozója. Érdekes, hogy ennek előkészítése során egyfajta közvetítőként az oroszországi székhelyű ortodox Óhitűek Világszövetségének elnöke jár el.

Tavaly tavasszal a mindkét hadviselő féllel kapcsolatban álló Törökország közvetített, a gabonaszállításokat illetően nem is eredménytelenül. A Közel-Kelet és Afrika élelmezése számára nélkülözhetetlen folyamatba az ENSZ is bekapcsolódott. Az idén februárban pedig napvilágra került a kínai béketerv, amely eddig a legkomplexebb ilyen típusú békekezdeményezésnek tekinthető. Kína valószínűleg nem érdekelt sem a helyzet további eszkalálódásában, sem a gazdasági globalizáció visszafordításában. Ugyanakkor a „történelmi Nyugat” és a nemzetközi világrend szempontjából jelentős destruktív potenciállal rendelkező Oroszország párviadalában „nevető harmadikként” sokat nyerhet, főleg ha a Nyugat úgymond „rátolja” a gyengülő Oroszországot. Nem volt tehát meglepő a kínai terv bizonyos egyoldalúsága. Nem is talált különösebb visszhangra a nyugati világban, de Peking folytatja erőfeszítéseit, és a legtöbb érintett szereplővel (Kijev, Moszkva, Washington) igyekszik közvetlenül felvenni a kapcsolatot.

Ha a kínai terv kudarcot vall, ki más lehetne esetleges közvetítő? Erre a szerepre sajnos minden jó szándéka ellenére csak nehezen vállalkozhat a Szentszék, a Vatikán, amely az orosz imperialista és tradicionalista világ szemében sokszor a Nyugatot szimbolizálta. Olyan kis államok, mint Ausztria, Ciprus és Magyarország nemigen jöhetnének szóba. Törökország további szerepe még nyitott, de most egy ideig a figyelmét biztosan a tragikus földrengés köti le.

Így India jöhetne számításba közvetítőként. Gazdaságilag sokat nyerhet a régi „Nagy-Európa” – a klasszikus „európai koncert” nagyhatalmai (Egyesült Királyság, Franciaország, Németország és Oroszország), illetve az USA – esztelen és önpusztító belső konfliktusán, de a háború eszkalálódása révén sokat veszíthet is. Eddig sikerült megőriznie semlegességét, hiszen történelmileg és gazdaságilag ezer szállal kötődik mind a Nyugathoz, mind Oroszországhoz. A legfontosabb mégiscsak az, hogy egy esetleg kiszélesedő, Iránt és főleg Kínát magába szippantó harmadik világháborús konfliktus esetén – a távoli Argentínával vagy Brazíliával ellentétben – India nem tudna semleges maradni. Ehhez elég csak ránézni a térképre és a mostani konfliktusok fő helyszínére: a tágan értelmezett eurázsiai szuperkontinensre. Most viszont legalább még van remény, sokkal rosszabb lesz a helyzet akkor, amikor ezek a lehetőségek is kifogynak. Odáig azonban nem lenne szabad eljutni.

 

A szerző az NKE tanára