A hidegháborús korszak a Közel-Keletet is megosztotta: az egyes országok – szinte sakktáblaként – igazodtak az egyik, illetve a másik szuperhatalomhoz, gyakran elfedve azt a tényt, hogy a térség saját dinamikája egy-egy „szövetségen” belül is komoly ellentéteket eredményezett (lásd Irak és Szíria ellentétét vagy az arab–izraeli háborúkat). Így amikor a „szocialista” arab államok igazodási pontja, a Szovjetunió felbomlott, a térség belső folyamatai is érvényre jutottak. A másik ilyen lökést az „unipoláris pillanatát” élvező Egyesült Államok adta, amikor 2001-ben a térség határán, Afganisztánban, majd – a Közel-Kelet szempontjából jelentőségteljesebben – 2003-ban háborút indított, és „rendszert változtatott” Irakban.

Ahogy történelmileg a gyarmatosító országok, a hidegháborúban az Egyesült Államok és a Szovjetunió, a mai posztamerikai rendben az Egyesült Államok, bizonyos mértékig Oroszország, Kína és az Európai Unió avatkozik be céljai érdekében ebbe az úgynevezett „penetrated” (áthatolt) térségbe, gyakran mintegy ottani ország lépve fel. Míg a Közel-Kelet az Európai Unió számára kiemelt fontossággal bír, sem az Egyesült Államoknak, sem Oroszországnak, sem Kínának nem jelent prioritást, habár mindegyiknek megvannak az ottani sajátos érdekeik.

Az Egyesült Államok figyelme Ázsia felé fordult. A Közel-Kelet végeláthatatlan háborúi, az állam- és nemzetépítés kudarcai, a biztonsági garanciák nyújtásával járó felelősség és költségek lekötötték az erőit, miközben a globális kihívást jelentő Kínára kell összpontosítania. Már az „arab tavasz” egyetlen NATO-műveletében (Líbia) is csak a „háttérből vezetés” pozícióját foglalta el, majd Obama, Trump és Biden is a térség különböző színtereiről való kivonulást kezdeményezte és/vagy hajtotta végre (Irak, Szíria, Afganisztán). Csakhogy a Közel-Kelet nem ereszti el: az Egyesült Államok nem hátrálhat ki Izrael, illetve – kissé paradox módon – az arab monarchiák mögül, valamint gondoskodnia kell az olajlelőhelyek és olajszállítási útvonalak biztonságáról.

Oroszország a visszatérésével korántsem a korábbi szovjet befolyást éleszti fel, de itt tud globális hatalomként fellépni: a térség minden államával „beszélő viszonyban” van. Viszonylag „olcsó” befektetései, korlátozott, de folyamatos jelenléte Szíriában és Líbiában megkerülhetetlenné teszik akkor, amikor Ukrajna és a Krím-félsziget miatt szankciókat hirdettek ellene. Gazdasági érdekeit (fegyvereladás, például Törökországnak rakétavédelmi rendszer; nukleáris ipar, atomerőművek) gyakorlatilag háborítatlanul tudja a térségben érvényesíteni, akár a NATO rovására is. (Nem mellékes, hogy Oroszország és Törökország Szíriában együttműködik, míg Líbiában egymással szemben áll.)

Kína rohamosan növekvő gazdasági jelenléte tény. Az „Egy övezet, egy út” kezdeményezés szárazföldi és tengeri útvonalai a Közel-Keleten haladnak át. Kína különböző időszakokban különböző politikai és gazdasági szempontok szerint válogatta partnereit a térségben, de szövetségre senkivel sem lépett. Átfogó stratégiai partnerségi megállapodást öt állammal (Algéria, Egyiptom, Szaúd-Arábia, az Egyesült Arab Emírségek és Irán), átfogó együttműködési partnerséget Törökországgal, és átfogó innovációs partnerséget Izraellel kötött. Hogy ezt az Egyesült Államok szövetségeseivel is egyre erősebben teszi, felvet bizonyos problémákat, de a nagy kérdés az, hogy Kína mikor és hogyan fog fellépni gazdasági érdekei védelmében. Ám jelenleg Kínának láthatólag megfelel, hogy a térség biztonságát az Egyesült Államok „felügyeli”, hiszen ez bizonyos fokig leköti annak energiáit. Ugyanekkor

az „Egy övezet, egy út” egyfelől sikeresnek látszik: egyre több ország csatlakozik hozzá, másfelől egyre több nehézségbe ütközik a végrehajtása.

A térség változásainak leginkább kitett Európai Unió a hidegháború után átfogó, politikai-biztonságpolitikai, gazdasági és társadalmi-kulturális kapcsolatrendszert igyekezett kialakítani a földközi-tengeri partvidék (azaz a Közel-Kelet jelentős részének) országaival. Az Euro-Mediterrán Partnerség, a barcelonai folyamat 1995-ben intézményesült. 2003–2004-ben az Unió bővítése, az így keletre és délre kitolódott határ kapcsán kidolgozott európai szomszédságpolitika ezt a térséget is magába foglalja. Végül az Unió a Mediterráneumért a már létező kapcsolatrendszert bővítette ki nagy projektekkel (a Földközi-tenger mentesítése a szennyezésektől, tengeri és szárazföldi útvonalak, természeti és ember által előidézett katasztrófák elleni védelem stb.). A 2015–2016-os migrációs hullám hatására megjelent az EU Globális Stratégiája, mely a térségen túlra tolta ki az Unió biztonságpolitikai határait.

A Közel-Kelet hatalmi egyensúlya folyamatosan változik. A térség három nem arab erőközpontja – Izrael, Törökország és Irán – a maga eszközeivel igyekszik saját biztonságáról és érdekeiről gondoskodni. Izrael, mely a biztonságát illetően az amerikai védőernyő ellenére is csak a saját erejében bízik, 2020-ban – ugyan amerikai támogatással – elérkezettnek látta a pillanatot, hogy Egyiptom (1979) és Jordánia (1984) után újabb arab országokkal létesítsen nyilvánosan kapcsolatokat. Az Egyesült Arab Emírségekkel, Bahreinnel, Marokkóval és Szudánnal kötött Ábrahám-megállapodásokkal egyrészt az Irán felől észlelt fenyegetés ellen kívánt közösen fellépni, másrészt megbontotta a palesztin ügy mögött még mindig felsorakozó arab „egységet”. Törökország – a köztársaság kikiáltása (1922) óta először – kész érdekeit fegyverrel is, határain túl is érvényesíteni. Míg Szíriában leginkább a határmenti sávban lép fel a terrorizmus és a kurdok ellen, líbiai katonai beavatkozásával az egész kelet-mediterrán gázvitát is befolyásolni akarja. Irán a térség nem állami fegyveres szervezeteiből hozott létre olyan egyedülálló kapcsolati hálót, melyen keresztül a térség helyettesítő (proxy) háborúiban, ha közvetve is, de szerepet játszik.

Az arab országok, melyek egysége többnyire csak a politikai retorika szintjén érvényesült, mára markánsan különböző politikai szereplőkké váltak, saját érdekekkel, saját biztonsági fenyegetésekkel, és a területi államokhoz fűződő saját lojalitással.

Az összarab ügyek (Izrael-ellenesség, izraeli nukleáris képesség, palesztinok) képviselete nem járt sikerrel, az Izraellel kötött békék és az Ábrahám-megállapodások, úgy tűnik, végleg megpecsételik az arab országok politikai „egységét”.

A történelmi Levante, a Földközi-tenger keleti partvidéke számára máig az arab–izraeli konfliktus, a palesztin kérdés megoldatlansága az egyik fő probléma, beleértve az izraeli katonai fölényt és nukleáris arzenált. A Netanjahu vezette Izrael az iráni nukleáris fenyegetést emelte a napirend élére, az Ábrahám-megállapodásokkal azonban új korszakba lépett, melyben a palesztin kérdés megoldatlansága állandósulhat (Izrael lakosságában az arabok aránya húszról huszonegy százalékra nőtt az utóbbi évtizeden belül, amiért az állam létét fenyegető „demográfiai bombáról” beszél az izraeli politika). Ráadásul mivel közvetlen szomszédságában az erős arab (nacionalista) államok – Egyiptom, Szíria, Irak – meggyengültek, Izrael olyan regionális együttműködést tud szorgalmazni, mint a kelet-mediterrán gázmezők kitermelése és gázvezeték építése. A migráció – mely Izraelt elkerüli – a Levante egészének történelmi léptékű és modern problémája: a palesztin, iraki és szíriai menekülthullámok elsősorban a közvetlen szomszédságban csapódtak le, még akkor is, ha a 2015-ös Európát elérő migránshullám jelentős része szíriai volt. A térség szempontjából legalább ilyen jelentős volt a belső menekülthullám(ok) kezelése, illetve a visszatelepülők fogadása. A levantei vízellátás kérdése szintén arab–izraeli színben tűnik fel, különösen, ami az izraeli és a palesztin lakosság vízhez való hozzáférésének aránytalanságát illeti.

Az iszlám világ a két szent hely, Mekka és Medína okán különös jelentőséget tulajdonít a Perzsa-öbölnek. Az ottani szénhidrogénkészleteknek a folyamatos és biztonságos világtengerekre való kijuttatásához pedig számos ország érdeke fűződik, melyet a helyi politikai viszonyok évtizedek óta veszélyeztetnek. Az iraki–iráni (1980–1988), a kuvaiti–iraki (1991) és az iraki háború (2003) súlyos változásokat idézett elő az Öböl rendjében és a térség három meghatározó országának viszonyában. Irak, mint potenciális agresszor hosszú időre kiiktatódott, ami Irán relatív megerősödéséhez és Szaúd-Arábia külpolitikai aktivizálódásához vezetett. Az Irak és Irán távoltartására szerveződött Öböl-menti Együttműködés Tanácsán belül – nem függetlenül az arab országok saját identitásának erősödésétől – olyan ellentétek erősödtek fel, melyek Katar kiközösítését váltották ki. Ugyan az al-úlai találkozó 2021 januárjában, úgy tűnik, helyreállította az együttműködést, Katar egyetlen pontban sem hátrált meg. Ráadásul a török katonai jelenlét Katarban is fennmaradt.

A szaúdi (iráni szunnita) - síita szembenállás sem területi követeléssel, sem vallásháborúval nem fenyeget, de a térségben számos helyettesítőháborút idézett elő. A szaúdi érvelés az iráni nukleáris programra összpontosul, ami szerepet játszott az emirátusi– és a bahreini–izraeli Ábrahám megállapodásban, még ha Szaúd-Arábia ilyen kapcsolatot nyíltan nem tud is felvállalni.

A Maghreb évszázadok óta külön úton jár, amit az arab összetartozás és a hidegháború ugyan felülírni látszott, de a 2000-es években ismét egyre nyilvánvalóbban. Annak ellenére, hogy 1981-ben Marokkó, Algéria, Tunézia, Líbia és Mauritánia létrehozta az Arab Maghreb Uniót, a Nyugat-Szaharán vitázó Marokkó és Algéria, illetve Kaddáfi Líbiája folyton szakítással fenyegetett. A délről, a szubszaharai térségből érkező migráció és terrorizmus azonban a Maghrebet a Száhel-övezet országaival való szorosabb együttműködésre kényszerítette. Az Európai Uniót is éppen ezek az okok késztették globális stratégiájának megfogalmazására, ami kiterjed az EU és a Maghreb–Száhel közötti együttműködésre is.

Egyiptom, mely ugyan része az észak-afrikai arab sávnak, de a Levantéval együtt alkotja az arab keletet, a Masreket, az „arab tavasz” idején végleg elveszíteni látszott regionális vezető szerepét, noha a teljes arab népesség negyedének otthonaként mindig igazodási pont volt és marad. Tíz évvel később láthatólag vissza is nyeri kezdeményezőkészségét, és sikereket is felmutatott a 2021. májusi gázai háborúban, a kelet-mediterrán gázvitákban, Líbia ügyében, illetve – bizonyos katonai fenyegetés mellett – a Nílus vízmegosztásáról folyó vitában.

A Közel-Keleten a nem állami és/vagy félállami szervezetek, mozgalmak is fontos szerepet visznek. A libanoni Hezbollah („Allah Pártja”) a fegyveres tevékenysége mellett képviselőin keresztül a libanoni kormány tagja. A palesztin Hamász (Iszlám Ellenállási Mozgalom) de facto kormányozza a Gázai övezetet. A Muszlim Testvérek több országban párttá alakult, és részt vett vagy vesz az adott ország politikai életében – ha épp nem szorul illegalitásba..

A Közel-Kelet tehát továbbra is folyamatos átalakulásban van: regionális és külső, állami és nem állami tényező interakciója zajlik lokális, regionális és globális szinten, gyakran egyes esetekre korlátozva, aminek a következményei hosszabb távon beláthatatlanok.