Recenziómat illik a tudományos tanulmányokban érvényes szerzői normák szerint annak felfedésével kezdenem, hogy magam is írtam egy könyvet a pandémiával kapcsolatos döntéshozatal visszásságairól. Fergusonhoz hasonlóan én is „politikai katasztrófaként” értelmeztem a történteket (COVID-19: Az egészségtelen politikák ragálya, Noran Libro, Budapest, 2021, 120 oldal). Konkrét elképzelésem van arról, mit gondolok érdemesnek a témában elmondani, de az alábbiakban igyekszem ettől valamelyest elrugaszkodni.

Ferguson könyve nagy lélegzetű, merengő gondolatmenet. Meanderezik korokon és fejezeteken át, mitológiai utalásoktól a közelmúlt eseményeiig – kisebb kalamajkák és óriás kataklizmák részletgazdag áttekintésében sorakoznak itt a különféle katasztrófáknak szentelt strófák. Miközben a Kanári-szigeteken történt légi szerencsétlenségről vagy éppen a csernobili reaktorbalesetről olvas az ember, a szöveg önálló rendszerezésre és megoldáskeresésre inspirál. Eszünkbe juthat, hogy katasztrófákat a saját regionális környezetünkben is bőven van okunk tanulmányozni, többek között a 2000-ben történt tiszai ciánszennyezéstől a 2010-es vörösiszap-áradatig.

Az esszészerű munka a szerző szaktörténészi erényeit is mutatja. Ferguson tisztában van a specialistatudás, a feltételesen érvényes tématerületi törvényszerűségek ismeretének fontosságával. Használja például a hálózatkutatás koncepcióit, a „kisvilághatástól” a klaszterközi „gyenge kötelékek” jelentőségének felismeréséig. Az idiografikus (esetleíró) és a nomotetikus (általános szabályokat megfogalmazó) megközelítés hamis dichotómiája helyett az eseményeket értelmező szintézist keres.

Hogy miben több ez a könyv elmés fecsegésnél, mely elsődlegesen mások által alkotott fogalmakat, más kutatók által kitermelt vizsgálati eredményeket használ? Ferguson szintézisre törekvő következtetéseiből diszkrét módon formálódik a könyv üzenete. Politikai katasztrófák (értsd: legalább részben egyes politikai döntések, valamint társadalmi és szervezeti interakciók által előidézett vagy ezek által súlyosbított katasztrófák) nemcsak autokráciákban képzelhetők el. Túlcentralizált és túlfragmentálódott bürokráciák egyaránt képesek folyamatok félrekezelésére.

Minden katasztrófa politikai jellegű valamilyen mértékben:egy földrengés története a törésvonal mentén végbement urbanizáció története is egyben. Az azonosítható hibákért mindig többen felelősek, a döntéshozatal és a gyakorlat különböző szintjein tévedés kizárólag a legfelső vezetőket (állam- és kormányfőket), vagy éppen egyes kritikus pozíciók betöltőit, például káros következmények kockázatával járó technológiák végfelhasználóit (egy markológép kezelőjét vagy egy pilótát) okolni értük. Egy katasztrófa attól válik igazi tragédiává, hogy vannak, akik a lehetőségükre időben figyelmeztetnek („Kasszandrák”), de vagy nincsenek a megfelelő pozícióban – például a társadalmi hálózatokban elfoglalt pozíciójuk tekintetében –, vagy maguk a döntéshozók alkalmatlanok az előrejelzéseik megértésére. Már ha nem egyenesen ellenérdekeltek ebben.

A tömeges, idő előtti halálozást hozó események között természetesen kiemelt figyelmet kapnak Ferguson részéről a járványok, melyekről korszerű epidemiológiai alapok birtokában számol be, számos jó meglátással, a jelenség egyenlőtlen társadalmi hatásaira érzékenyen.

Meglepő (részleges) kisiklása így a könyvnek a hetedik fejezet, ahol Ferguson az 1957-es influenzajárványéval hasonló súlyosságúnak nyilvánítja a COVID-pandémiát, ami durva tévedés. A 2020 augusztusában írt szövegben ez alapján jut arra a következtetésre, hogy a járványügyi korlátozások több kárt tehettek, mint amilyen haszonnal az ezek szerint nem is annyira súlyos járvány megfékezése járhatott.

Persze 2020 nyarán még sokan gondolták úgy, hogy a járvány kifulladóban van. Ferguson csak egy a csúnyán tévedők közül, és ezt azóta be is látta. A Bloomberg.com számára 2021. június 27-én írt cikkében visszatekintve már sokkal megértőbb a lezárások szükségességét illetően, és elsősorban azt rója fel a kormányzatoknak, hogy nem fektettek energiát a korlátozások időtartamát csökkenteni, az újabb lezárásokat pedig elkerülhetővé tenni képes kontaktkutatásba. De hát ki róhatja fel ezt Fergusonnak, hogy 2020 augusztusában nem látott előre mindent, ami azután következett…?

A recenzió írójaként kénytelen vagyok megjegyezni itt, hogy én például egészen nyugodtan felróhatom ezt neki, mert a Külügyi és Külgazdasági Intézet számára készített, nyilvános tanácsadó elemzésemben 2020 márciusában kiemelten írtam le, hogy a korlátozó intézkedések „csak a járvány felszámolásáért tett aktív lépésekkel együtt nyernek értelmet: kiterjedt tesztelésre és kapcsolatkövetésre van szükség. (…) Ez teheti lehetővé a korlátozó intézkedések időtartamának minimalizálását, illetve azon keresztül a kritikus léptékű gazdasági költségek csökkentését, melyek önmagukban is súlyos hatásokkal járnak”. Ugyanitt a vakcinák elérhetősége mellett is évekig elhúzódó járványt prognosztizáltam, egyébként nem egyedül széles e világban.

A fentiekből következően

Ferguson sajnos maga is a politikai katasztrófaépítés részévé vált,

hiszen 2020 folyamán olyan szemléletet terjesztett privilegizált társadalmi hálózati pozíciójából a kézirat összeállításával párhuzamosan
megjelent cikkeiben – a nyilvánvalót előrejelző valódi Kasszandrák ellenében –, mely az újabb járványhullámok kialakulásához kedvező feltételeket teremtett. Maga is a „többségükben idős, krónikus betegekről” szóló világméretű veszteségminimalizáló diskurzus csapdájába esett. Leírta, hogy a COVID nem öl meg „értékelhető” (sic!) számban fiatalabbakat (216. oldal). Ez a kijelentés már 2020 augusztusában is elég hajmeresztően hatott volna; 2021 őszén pedig nehéz bármiféle megértéssel kezelni az ilyen mértékű érzéketlenséget és tévedést. Ferguson éppen azt nem ismerte fel ennek kapcsán, amit máshol, máskülönben maga is nagyon helyesen hangsúlyoz: hogy egy katasztrófát végeredményben mi teszünk azzá, ami. Részint az értelmezéseink révén, melyek cselekvésünk vagy éppen nem cselekvésünk alapját képezik.

A könyv utolsó részében Ferguson érdeklődése a külpolitika tanulmányozása felé fordul. Itt elsősorban a gondolatmenet iránya az érdekes. Politikai katasztrófák boncolása nyomán eljutni a sokak várakozása szerint kölcsönös gazdasági megsemmisítéssel fenyegető amerikai–kínai konfliktuskilátásokig – ez egy nagyon fontos problémaegyüttesre irányíthatja a figyelmet.
A szerző áttekintése itt is sok helytálló vagy jelenleg annak tűnő megállapítást tartalmaz; 2021-re nincs okunk kételkedni abban, hogy a szembenálló technológiai hegemóniák közötti választást kényszeríthet ki harmadik felek esetében a kialakulófélben lévő „új hidegháború”, vagy hogy Tajvan körül viharfellegek gyülekeznek. Amiatt siklik félre a könyvnek ez a része, hogy éppen a legjobb kínálkozó alkalmat hagyja ki: a lehetőséget annak megfogalmazására, hogy a politikai katasztrófák és a kínai–amerikai katonai konfrontáció tematikája hogyan fonódik össze a lehető legmélyebb értelemben.

Miközben katonai kérdéseket próbál elemezni, Ferguson nem látja a fától az erdőt. A valódi probléma lényege ugyanis nem a Ferguson által meglehetősen hiányosan ismert Dong Feng DF–21-es hajó elleni ballisztikus rakéták tulajdonságaiban – tágabban: a tényleges kínai katonai képességekben – keresendő, hanem a döntéshozatali folyamatokban. Egy legújabb kori, hasonló súlycsoportban versenyző hatalmak közötti katonai konfliktusban hiperszonikus rakéták és mesterséges intelligenciák interakciójára kerülhet sor pillanatok alatt. Ilyen körülmények között egy döntéshozó nem állhat le azzal foglalkozni, hogy a fókuszcsoportokban a potenciális választók mit mondanak, vagy hogy a Twitteren milyen szavakkal és emódzsikkal célszerű véleményt nyilvánítani a történtekről. Semmit nem lehet elérni azzal, ha egy elsüllyedt hajóról kijelentjük, hogy már öreg volt, és előbb-utóbb mi is elsüllyesztettük volna, két hónappal később pedig beharangozzuk a hajó elsüllyedésének „legyőzését”. Márpedig a demokráciák vezetői alighanem ilyen irányban teszik első botladozó lépéseiket egy éles válság kirobbanását követően.

Világszerte elmondható, hogy a mai politikusgeneráció nemigen szerzett tapasztalatokat az ilyen, húsba vágóan valódi válságokban, és félő, hogy a COVID-pandémia kríziséből eddig nem azokat a tanulságokat vonták le, amelyeket igazán érdemes lett volna. Ferguson könyvének jelentőségét is többek között ez adja meg.