Bizonyos szempontból az Egyesült Államok eddig teljesítette mindazt, amire a túlnyomóan Izrael-párti közvélemény számított: Biden maga azonnal ellátogatott Izraelbe, vezető tisztviselői (Antony Blinken külügyminiszter és Lloyd Austin védelmi miniszter) pedig a környező országokat is felkeresték, és mindannyian hangsúlyozták a zsidó állam önvédelemhez való jogát. A kormányzat felgyorsította az amerikai–izraeli fegyverszállításokat, továbbá 14,3 milliárd dollár értékű katonai és közel 9 milliárd dollár értékű humanitárius támogatást kezdeményezett a Kongresszusban, valamint igyekezett elrettenteni a többi regionális szereplőt (elsősorban Iránt és a Hezbollahot) a konfliktusba való belépéstől.
Mindazonáltal Biden elnök Izrael-barát politikája korlátok közé szorul, melyeket elsősorban hazai támogatói húznak meg. Kis egyszerűsítéssel ugyanaz a problémahalmaz, amellyel republikánus oldalon Ukrajnát szokás társítani, a demokrata térfélen is fennáll Izraellel szemben. Ahogy a Republikánus Párt trumpi-populista szárnya ellenzi az amerikai katonai és különösen gazdasági források nyakló nélküli átadását a kelet-európai országnak, úgy a Demokrata Párt baloldali és progresszív szárnya sem lelkesedik a zsidó állam katonai támogatásáért, kiváltképp a Gázára irányuló műveletek tükrében.
„Legyen vége minden Izraelnek szánt amerikai segélynek” - tüntetés San Franciscóban 2017-benPolitikai elemzők körében nincs egyetértés, hogy pontosan milyen jelzővel is illethető a bideni társadalom-, gazdaság- és külpolitika. Egyfelől Biden maga mérsékelt szereplőnek számít abban a Demokrata Pártban, amely nem tud más, szélesebb körben megválasztható embert indítani a következő elnökválasztáson. Másfelől ez utóbbi tényhez tartozik, hogy a Demokrata Párt az elmúlt években balra tolódott, és bár a progresszív erők korlátozott befolyással vannak a Fehér Házra, az elnök végül átvette egy-egy programpontjukat (többek közt a méltányosság által vezérelt kisebbségpolitika, a zöld átállásra hangolt energiapolitika, az egészségügyi támogatások, a bevándorláspolitika és a szövetségi állam méretezése terén). A bideni külpolitikai csapat azonban javarészt az Obama-időszakból átvett tisztviselőkből áll, akik inkább a főáramlatú liberális, semmint a baloldali vagy progresszív internacionalizmus követői. Biden külpolitikáját ezért időnként a progresszívek is kritizálják, amire Izrael kapcsán már a Biden-adminisztráció első hónapjaiban sor került: 2021 májusában a Hamász több ezer rakétával támadta a zsidó államot, amely a Fehér Ház politikai és katonai támogatását élvezte, ám Jake Sullivan nemzeti biztonsági főtanácsadó elmondása szerint a „megingathatatlan” amerikai kiállás már nem tudta elfedni a progresszív demokrata érdekcsoportok tiltakozását.
Miközben az amerikai politikai elit és társadalom összességében Izrael-barátnak mondható, a Demokrata Párt tagjaira és szavazóira ez egyre kevésbé jellemző. Az elmúlt két évtizedben Izrael markáns törésvonalat képzett a republikánusok és a demokraták között: a Pew Research Center 2018-as felmérése szerint 2001 és 2018 között a republikánusok Izrael melletti állásfoglalása 50-ről 79 százalékra nőtt (a palesztinokkal való szimpátiájuk pedig 15-ről 6 százalékra csökkent), míg a demokratáknál az Izrael melletti szimpátia 38-ról 27 százalékra csökkent (a palesztinokkal szemben pedig 21-ről 25 százalékra nőtt). Az Izrael-barát megnyilvánulások főleg a fehér evangéliumi keresztények és az 50 év feletti korosztályban voltak erősek, míg a palesztinokkal leginkább szimpatizáló csoportok a magukat egyik vallási felekezethez sem soroló szavazók, illetve a 18–29 év közötti fiatalok és egyetemisták voltak (jóllehet e két csoport körében Izrael támogatottsága összességében erősebb volt). A Pew Research Center 2022-ben megerősítette ezeket a trendeket: az Izraellel szembeni általános vélekedés a konzervatívok és 65 év felettiek körében volt a legkedvezőbb (rendre 75 és 69 százalék), míg a liberálisok és a 18–29 év közöttiek körében volt a legrosszabb (rendre 62 és 56 százalék).
A fiatal és progresszív demokraták kritikája mögött három tényező áll. Egyrészt a 2014-es palesztin–zsidó konfliktus óta a lakosság egyre inkább az online közösségi médiából tájékozódik, a gyakran hiányos és megtévesztő információk pedig a fiatalok körében inkább a palesztin olvasatot erősítik: az áldozati „számháború” például megdöbbentő aránytalanságot mutat a civilek erőszakos halálát illetően anélkül, hogy tekintettel lenne az izraeli haderő légicsapások előtt intézett figyelmeztetéseire vagy a Hamász palesztin lakosság mögé történő rejtőzködésére, amelyet a genfi egyezmények tiltanak. Másrészt a palesztin narratíva egybecseng a faji elnyomás narratívájával. Izraelnek az 1967-es és 1973-as háborúban elért sikerei után az amerikai baloldal szemében a zsidó állam egy katonailag erős országgá lépett elő, az „áldozat” szerepe pedig jobban illett a palesztinokra, akiknek ügyét össze lehetett kötni az afroamerikaiak egyenlőségért vívott harcával. A két kisebbség mozgalma közötti kapcsolat különösen az elmúlt évtizedben erősödött: 2012-ben a tizenhét éves Trayvon Martin fegyveres erőszak halálos áldozata lett Floridában, ami elindította a Black Lives Matter mozgalmat, melynek követői 2016-ban nyilatkozatban követelték az afroamerikaiakkal szembeni erőszak és igazságtalanság megszüntetését, valamint elítélték az „izraeli telepes kolónia szívében rejlő rendszerszintű erőszakot” és annak amerikai támogatását. A két mozgalom kölcsönös rokonszenve több alkalommal megmutatkozott, így például 2020-ban a BLM-tüntetéseken palesztin zászlókat, Gázában pedig George Floyd-megemlékezéseket lehetett látni. Végül az ideológiai szimpátiának lendületet adott a belpolitikai realitás, ugyanis a radikális progresszív erők képezik a nacionalista-populista erők ellenpólusát. Az előbbieket zavarja Benjamin Netanjahu néhány belpolitikai intézkedése, de kiváltképp irritálja Donald J. Trumppal kötött politikai szövetsége. Emellett a volt amerikai elnök a palesztin érdekvédelem számára is kitűnő célpont, mivel a Trump-adminisztráció látványos Izrael-barát politikát folytatott többek közt a Golán-fennsík feletti izraeli ellenőrzés elismerésével, az amerikai nagykövetség Jeruzsálembe helyezésével és a Gázába irányuló amerikai segélyek megszüntetésével. Mindennek megfelelően a progresszív demokraták világképében Izrael amerikai támogatása nehezen vagy csak bizonyos feltételek mellett képzelhető el.
„Szabad Palesztinát!” - tüntetés Berkeleyben a Californiai Egyetemen Koncepcionális külpolitikai viták
Izrael támogatásának kérdése a következő évek amerikai külpolitikájának lakmusztesztje lehet, mivel az internacionalizmus konzervatív és progresszív variánsának küzdelmét élezheti ki. Az amerikai külpolitika (minden realista vonásával együtt) évtizedekig a liberális internacionalizmus logikáját követte, ragaszkodott a világháborúk után kialakított nemzetközi intézményrendszerhez és a szabadkereskedelemhez, ami egyúttal az amerikai hegemóniát is biztosította. A Trump-adminisztráció ízelítőt adott a konzervatív internacionalizmusból, amit a nemzetközi intézmények és kereskedelem amerikai nemzeti érdekek mentén történő reformja és az amerikai katonai erő hangsúlyos, ám területileg jól fókuszált alkalmazása jellemez. Izrael szempontjából ez két dolgot jelent: egyrészt Washington változatlanul kitüntetett szövetségeseként tekint a zsidó államra, mert úgy gondolja, a keresztény Nyugat a vészkorszak miatt tartozik ezzel a zsidóságnak, másrészt a demokratikus országok közösségének e hídfőállására szüksége van a Közel-Keleten, ahol nem politikai-ideológiai értékek terjesztését, hanem stabilitást kell megvalósítani, és ez utóbbi érdekében Washington geopolitikai megfontolások alapján védelmi együttműködésekkel alátámasztott politikai szövetségeket köt a régióban. Mindez a Trump-adminisztráció konfrontatív Irán-politikájához, valamint Izrael és a szunnita arab világ kapcsolatait normalizáló megállapodások kötéséhez (Ábrahám-egyezményekhez) vezetett, a palesztin kérdés tudatos kizárásával.
Ezzel szemben az amerikai progresszív internacionalizmus egyik alapvetése, hogy az amerikai kormányzatnak a szabadkereskedelem helyett a gazdasági igazságosságot és a szociális demokráciát kell fő prioritásává tennie, a nemzetközi konfliktusokat pedig nem katonai eszközökkel, hanem (a hazai problémákhoz hasonlóan) a helyi gazdasági-társadalmi problémák megoldásával kell rendeznie. A hazai és nemzetközi szféra tehát nem szétválasztható: a szabadság és egyenlőség értékei egyetemes érvényességgel bírnak, ezért az Egyesült Államoknak a nemzeti önérdekkövetés helyett a nemzetközi szervezeteken keresztüli inkluzív külpolitikát kell folytatnia, különös tekintettel a gazdasági és társadalmi elnyomásban szenvedő csoportok támogatása végett. Izrael szempontjából ez egy nemcsak aktivitásában, hanem politikai jóindulatában is visszafogott Washingtont jelent, amellyel külön alku nehezen köthető. Ellentétben konzervatív párjával, a progresszív internacionalizmus nem rendelkezik számottevő történelmi hagyománnyal az Egyesült Államokban, politikai hatását mégsem szabad alábecsülni: a progresszívek olyan belpolitikai (gazdasági és társadalmi) ügyekben szereztek befolyást, melyeknek komoly külpolitikai vonzatai vannak, ez pedig már Obama elnök külpolitikájában (például az iráni atomalku megkötésében) is tetten érhető volt. Jelenleg szinte minden elnökjelölt-aspiráns egyértelműen Izraelt támogatja, ez alól pedig Biden elnök sem kivétel, ám vetélytársaival szemben az ő mozgástere korlátozott: a progresszív kisebbség az Ábrahám-megállapodások konzervatív elgondolását elveti, az Iránnal való újbóli kiegyezést és a palesztinoknak teendő gesztusokat szorgalmaz. Az amerikai belpolitika realitása, hogy a két nagy gyűjtőpárt széles koalíciók építésére kényszerül, ezért 2024-ben Biden elnöknek szüksége lehet a fiatal és progresszív szavazókra, akik támogatásukért cserébe előbb-utóbb külügyi portfóliót kérhetnek. Eddig ez utóbbi képezte a főáramlatú liberális vonal védőbástyáját: a kül- és biztonságpolitikáért felelős tisztviselők továbbra is a liberális internacionalizmus szakmai és politikai műhelyeiből kerülnek ki, és ellensúlyozzák az alternatív irányzatok képviselőit a kormányzatban, ahogy azt Trump elnök nemzetbiztonsági tanácsának belharcai is bizonyították. Mivel itt a progresszív irányzat is ellenállásba ütközik, a Demokrata Párt radikális vonalának befolyásával végül senki sem nyer: baloldali külpolitikai forradalomhoz kevés, az elnök mindennapjainak megkeserítéséhez viszont elég, amit most Biden elnök is tanúsíthat.
A szerző az NKE Amerika Kutatóintézetének munkatársa
Nyitókép: „Ez a kis disznó imádja a népirtást” – tüntetés a texasi Austinban november 12-én
