Hazudunk mindannyian menthetetlenül, de vajon képesek vagyunk-e arra, hogy az idő kitüntetett pillanataiban az önreflexió tárgyává tegyük hazugságaink legalább egy-egy szeletét?

Amíg a költőknek tilos hazudniuk, addig a politikusoknak néha szabad, magyarázza Platón az Államban. A hazugság, folytatja, bizonyos körülmények között az ember hasznára válhat, és az uralkodónak meg kell engednie némely hazugságot a közjóért. Ezért megkülönbözteti a nemest az alantas hazugságtól. Az alantas hazugságot az önérdek vezérli, ha a politikus elköveti, nem az állam érdekét, hanem önnön hatalmát szolgálja. A félrevezetés szándéka a döntő benne, ami egyúttal ellentétben áll az igazság szeretetével, a filozófiával is.

A politikus, fejti ki később Aquinói Szent Tamás, nem gyakorolhatja hatalmát erőszakkal és az igazságosság figyelmen kívül hagyásával. Vétkezik tehát, ha az igazságos társadalmi berendezkedés megteremtése helyett a saját érdekeit érvényesíti. De ez az alapvető bűn még nem hazugság; hazugsággá csak akkor válik, amikor összekapcsolódik uralma legitimációjával, amikor úgy tesz, mintha a közösségi életet szervezné, miközben csak a maga személyes érdekeit tartja szem előtt.

A politikus tehát nemcsak egyedi hazugságokat követhet el, hanem a politika egészét is hazuggá tudja tenni. A politika és a hazugság kapcsolatában azonban még egy további lépés hátravan: bizonyos körülmények között a politika maga nem egyszerűen hazuggá válik, hanem a hazugságot teszi a tárgyává. Ettől kezdve már nem annyira az uralkodás módjáról, hanem inkább a hazugságok adásvételéről és igazgatásáról szól.

Vagyis a hazuggá vált politika minden mást hazugsággá alakít át.

Ezzel ellentétben Aquinói a közjó szolgálatát az igazságossággal azonosítja, de nem határozza meg közelebbről, csak a végcélja felől írja le: az igazságos társadalmi rend a békét biztosítja. Ekkor, mint mondja, „a tájak és a városok (…) örvendeznek, és felvirágoznak, mert igazságosság uralkodik, és életük boldog bőségben telik”. Az igazságosság így nem más, mint az a mód, ahogy az uralkodó összeilleszti a társadalom egyes részeit. Vagyis, ha a társadalmat a vezetője a közjó felé irányítja, kormányzása helyes és igazságos lesz.

A hazugság egy másik alakváltozatát taglalja újabban A hantáról című esszéjében Harry G. Frankfurt. A hantás szerinte azért állít valamit, hogy saját magáról sugalljon különleges képet, a tartalom helyébe a maga személyét állítja, és az elbeszélése egyre inkább performatívvá válik. A tényekre vonatkozó állításokat gondosan kerüli, nehogy szembesíteni lehessen velük. A hantázó politikus, amikor vitatkozik, meg se próbál érvelni. Beszédmódját jellemzően olyan környezetben használja, ahol számíthat közönsége kritikátlan vagy igenlő hozzáállására, hiszen nem az értelmükre akar hatni, hanem érzelmi felindultságukat kívánja fokozni.

Hol a hazugság van, ott hazugság van, mondhatjuk Illyést átfogalmazva, és valóban a hazugság és a zsarnokság összetartozik. A hazugság végső formájában a zsarnokban testesül meg.

Miért oly veszedelmes a masszív hazugságból táplálkozó politika a társadalom számára? Hannah Arendt német-amerikai filozófusnő ezen tűnődve az önmegtévesztéstől tartott a legjobban. Minél sikeresebben hazudik ugyanis valaki, annál valószínűbb, hogy önmagát is súlyosan megtéveszti, hazugsággyártása saját magára is visszahat. „Az önmagát megtévesztő hazug – írja – nemcsak a közönségével veszíti el a kapcsolatát, hanem a valósággal is, amely ugyanakkor utolérheti: gondolatban kiszakíthatja magát a valóságból, de a testét nem.”

Az igaz és a hamis közötti különbség így elmosódik. Ha valaki mégis igazat mond, nem azért mondja, mert úgy van, mert szereti az igazságot, és igazat mondania mindenkor kötelessége, hanem azért, mert ez szolgálja legjobban az önmegtévesztés-hazugság stratégiáját, a normává tett hazugságspirálokat.

Fel lehet ugyan áldozni az igazmondást, de idővel megroppan a bizalom. Nincs az a politika, amely újabb hazugságokkal helyreállíthatná.

A szerző irodalomtörténész.