Heinz Alfred Kissinger 1923-ban született Németországban, ahonnan családjával együtt 1938-ban vándorolt ki az Egyesült Államokba a zsidóüldözés és a diktatúra elől. Amerikai katonaként harcolt a háborúban, majd a Harvard Egyetemre került, amelyet csupa jelessel végzett el – a legenda szerint ő volt az utolsó ilyen diák. Ez utóbbi nem teljesen igaz, még úgy sem, hogy már a Harvard sem azt jelenti, amit valaha, de kétségkívül hatalmas teljesítmény valakitől, akinek még az anyanyelve sem volt angol. 1954-ben írt disszertációja, A helyreállított világ: Metternich,
Castlereagh és a béke kérdései, 1812–1822 címmel jelent meg 1957-ben. Az ötvenes évek légkörében azonban, amikor éppen matematikai formulákkal próbálták kiszámítani a két szuperhatalom közötti erőegyensúly aktuális állapotát, ez nem számított különösebben divatos témának. Konzulense, munkát keresve fiatal növendékének, megkérdezett egy tanszékvezetőt, van-e szüksége egy Metternichhel foglalkozó kutatóra, és lakonikus választ kapott: „A nagy fenét!” Végül egy Arthur Schlesinger Jr.-ral való sorsszerű találkozás repítette ismertségbe Kissingert. Schlesinger ugyanis megkérte, hogy írjon esszét az eisenhoweri nukleáris elrettentés politikájáról, s az írás annyira megnyerte mindenki tetszését a környezetében, hogy végül a Foreign Affairs hasábjain is megjelent. Innentől kezdve az USA nukleáris politikájának elismert kutatója cím, még két évtizednyi sikeres harvardi karrier, majd a nemzetbiztonsági tanácsadói és külügyminiszteri tisztségek vártak rá.

Sokan le fogják írni ennek a hosszú és gazdag életútnak a gyorsítóit és kanyarjait, úgyhogy most talán érdemes egyetlen pontra, egy állandó gondolatra koncentrálni. Kissinger elméleti munkássága ugyanis az egyensúly-politika fontosságának elismerése körül forgott.

A hidegháború ideológiailag terhelt korszakában és a morális politizálást alapvetőnek tartó amerikai társadalomban ő azzal tűnt ki, hogy a XVIII–XIX. századi erőegyensúlyt tette meg a külpolitika legfőbb elvévé. Ez magyarázza legtöbbet kutatott gyakorlati lépésének bravúrját is: elkötelezett konzervatívként azért tudott kiegyezést tető alá hozni Kínával, mert abban nem elsősorban a „másik oldalon álló” kommunista országot látta, hanem egy olyan országot, amely elég nagy, potenciálisan erős, és földrajzilag a Szovjetunió hátában van. Ezzel nemcsak megváltoztatta a hidegháború erőegyensúlyát, de lényegében visszahozta a földrajzi, geopolitikai szemléletet az amerikai külpolitika egészébe is. Így lehetett Kínához közeledni, és így lehetett kijjebb húzódni a vietnámi konfliktusból is. Sokan számos konfliktussal kapcsolatban erkölcstelennek mondták, hiszen az erőegyensúly elve alapján bárkivel össze tud fogni. Számára azonban a moralitás legvégső érve a béke és a rend volt, nem pedig belpolitikai elvek külföldi terjesztése. Sőt, úgy vélte, egy olyan nemzetközi rendszerben, ahol a játékszabályok világosan le vannak fektetve, és a nagyhatalmak kölcsönösen megállapodnak azok betartásáról, ott nemcsak a békének és a személyes biztonságnak, hanem az emberi szabadságjogoknak is nagyobb tere nyílik, mert a diktatórikus hatalmak nem fogják a saját társadalmaik kontroll alatt tartását is a nemzetközi képletben tartani. Ebben a kissingeri felfogásban
az erkölcs fontos – de semmi sem erkölcsösebb, mint a nemzetközi rend és a béke fenntartása.

Neki, az ő álláspontjának is köszönhető, hogy a hidegháborúból nem lett forró háború, hogy nem húzódtak el jobban a helyettesítőháborúk, vagy hogy végül ki lehetett keveredni az állandó feszültségből.

Kissinger számára az etalont az 1815-ös bécsi kongresszus jelentette, amikor a nagyhatalmak mindenki érdekeit beszámították, egyensúlyt állítottak fel Európában, és megállapodtak abban, hogy a jövőben hogyan fogják kezelni egymást. Írt egy sor külpolitikai könyvet, megírta többkötetes politikai önéletrajzát, és például a Diplomáciát, amelyből elvileg ma is tanul minden történész vagy nemzetközi kapcsolatok szakos hallgató Magyarországon. Legutóbbi könyve, Az állam vezetéséről idén jelent meg magyarul, és bár kissé más műfaj, nem marad el a korábbiaktól. Műveinek az a mögöttes tartalma, hogy a nagyhatalmak kiegyezésének csak egyetlen alternatívája van, a militarizált nemzetközi környezet – vagy esetleg valami még rosszabb. Ebből az utolsó könyvéből is látjuk, hogy sosem a nagy hadvezéreket tartotta sokra, hanem azokat, akik békét tudtak teremteni az egyensúlyi állapot felismerésével, elsőre meglepő szövetségeket vagy békeszerződéseket kötve. Sőt, Kissinger ebben a szellemben nyilatkozott meg napjaink jelentős konfliktusairól. Kínáról című könyvében is azt sugallja, hogy Kína felemelkedése elkerülhetetlen, a konfliktus viszont nem, ha a nemzetközi rendszer két óriása képes lesz egymás érdekeit körülhatárolni és tiszteletben tartani. A legutóbbi időben egyre inkább elismerte, hogy az amerikai politika morális tartalmától nehéz elvonatkoztatni, és ezek az elvárások világszinten is kiterjedtek, így nem lehet puszta nagyhatalmi megegyezés mindennek az alapja. Viszont, nagyon finoman mintha arra utalt volna, hogy bár a megegyezés még mindig elsődleges cél önmagában, megegyezés lehet az is, ami biztosíthatja, de legalábbis megkönnyítheti többek között azokat a morális célokat, melyek fontosak a nyugati társadalom – és talán a többi társadalom számára is. Ebben a szellemben nyilatkozott az ukrajnai háború kapcsán: meg kell állapodni, és tiszteletben kell tartani egymás érdekeit, de közben sem az ukrán nép aspirációit, sem az általános biztonsági alapelveket nem szabad figyelmen kívül hagyni. Hogy ezzel a kiegészítéssel az előbbi mennyire kivitelezhető cél, az vitatható, de Kissinger volt az egyetlen, aki 2022-ben az orosz agressziót egységesen elítélő nemzetközi kórusban
a saját elképzelésének hangot tudott adni.

Kissinger negyven éve töltött be utoljára felelős külpolitikai pozíciót, úgyhogy felmerülhet a kérdés, miért érdekel még mindig ennyi embert, hogy egy „korábbi nagy ember” mikor mit mond, és miről mi
a véleménye. Azt hiszem, azért, mert Kissinger sosem csak külpolitikai szakértő volt, hanem egyebek mellett tanár és igazi sztár is. Úgy vette ki a részét a tudományos életből, ahogy a hetvenes évek New York-i diszkóforgatagából is, és ahogy az ötvenes években mert zsidó bevándorlóként könyvmoly lenni a matematikai képletek hidegháborús világában, úgy mert a kilencvenes évek optimizmusában pesszimista és
a sok politológus között végig történész lenni.

Talán az egyes korszakoknak mindig megvannak a jellegzetes külpolitikai szakértői, és ahogy a kilenc-
venes évek globalista optimizmusában a közgazdászokból lettek sztárszakértők, úgy a nagyhatalmi versengés és a komplikáltabb szövetségesi rendszerek korában a gyökerekhez visszanyúló történészek tudnak újat mondani. És ez azt is jelenti, hogy Kissinger most, hogy elment, relevánsabb, mint valaha.•