Hebegtem valamit, ahogy azok hebegnek, akiknek fogalmuk sincs, mibe keveredtek. Valószínűleg kómába estem és átaludtam az elmúlt hónapokat vagy talán éveket. Közben őrületes változások történtek a világban, és én ezekben valahogy öntudatlanul részt vettem. Talán úgy, mint Dante néhány pokolbéli alakja, akiknek a lelke már az ördögök játékszere, teste azonban még vidáman intézkedik a földi létben.

Pár perc alatt kiderült, szó sincs efféle képtelen utazásról. A fantasztikus kaland csak most kezdődik. A Playboy kiadója menesztette a főszerkesztőt, új koncepciót és ehhez új vezetőt keresnek. Én meg évek óta együtt bandáztam néhány lenyűgöző lánnyal, akik – az akkori – közelmúltban fontos posztokra kerültek a kiadónál. Terjesztési igazgató, pénzügyi direktor, művészeti vezető meg a csuda tudja, miféle fejesek lettek. Nem nagyon érdekelt a karrierjük. Vékony bokájuk, kalandos miniszoknyájuk, kigombolt blúzuk, őszinte kacagásuk, homlokukba billenő loboncuk jobban lekötött. Hogy őket mi foglalkoztatta, azt nem tudom, de most kitalálták, legyek én a főszerkesztő. Adjam be a pályázatot, a többit pedig bízzam rájuk!

Érett harmincas voltam. A legjobb kor ahhoz, hogy Playboy-főszerkesztő legyek. És ahhoz is, hogy már tudjam: a harmincas nők, ha akarnak, tényleg mindent elintéznek. Pár nap múlva berobogtam a kiadóhoz, ahol a lányok összecsókoltak, hatalmas doboz Playboyt borítottak a csomagtartóba, és rám öntötték tennivalóim sorát:

– Nézd át az újságokat!

– Írj koncepciót!

– Legyen igényes, de eladható!

– És persze legyen kiváló reklámhordozó!

– Angolul írj!

– Nem érdekes. Akkor fordíttasd le valakivel! Soha nem fogsz Hugh Hefnerrel beszélgetni, ne aggódj!

– Közben elkezdünk felépíteni. Pénteken jössz bulizni. Ott lesz a főnök. Bemutatunk…

– Szombaton meg…

– És a jövő héten…

Hazavittem a Playboy-sokaságot, és lapozgatni kezdtem. De sehogyan nem akart megszületni a főszerkesztői pályázat. Hogy, hogy nem, újra és újra messzire kalandoztam a laptervezéstől. Közben fiaim is rákaptak a magazinokra, s persze egészen más szemmel nézték, mint én. Bár nyilván túlzok. Egészen más szemmel aligha nézhették. Mindenesetre nem elmélkedtek azon, hogyan lehetne igényes, de eladható, egyúttal kiváló reklámhordozó…

Hetekig tartott a meddő laplapozgatás, amíg legkisebb fiam át nem lendített az akadályon. A srác – első osztályba járt – egy lukas órán felügetett az iskolai könyvtárba és megkérdezte, hol tartják a Playboyokat. Úgy penderítették ki, lába sem érte a földet. Én meg magyarázkodhattam a következő fogadóórán:

– Tudja, Tanárnő, Marci érdeklődése nagyon… hmmm… nagyon kamaszos. Kamaszfiús. Már pici kora óta. Óvodás volt, amikor egy reggel arra ébredtünk, hogy a tévé előtt ül és fehérnemű-bemutatót néz. Mikor anyja megkérdezte, hogy mit csinál, kortyolt egyet a langyos kakaóból, és a legtermészetesebb hangon felelte: nézem a néniket.

– Igen, de a Playboy mégsem neki való.

– Kétségtelen, de szerencsére ez a férfimagazin nem kínál sokkal több látnivalót, mint amit antik szobrok vagy tizennyolcadik századi festmények kínálnak. No, persze ez giccs, amaz meg művészet, de talán megengedhető, hogy az újságban szereplő aktfotók nemcsak technikai értelemben kiválóak, de művészi értelemben is nívós alkotások…

Hosszan folytattam védőbeszédemet. Valahogy így: – Az a szépség és életöröm, amivel a Playboy megtölti oldalait, valójában ott állnak a mívesség küszöbén. Ha a művészet hármas aktivitás, ahogy arra Hamvas Béla A láthatatlan történetében felhívja a figyelmet, azaz „az élet élvezetének fokozása, a mániákus megszállottság, és az emberi lény és lét katarzisa”, akkor itt felfedezhetjük a folyóirat helyét. Egy képes magazintól aligha várható katarzis, és a megszállottakat sem szereti az olvasóközönség. De a Playboy annyiban bizonyosan művészet, amennyiben az élet élvezetét kínálja. Hogy ez sekélyes és lapos? Hát persze, hogy az! De a legalsó fok azon a grádicson, ami a Parnasszusra vezet. A női bájakban szépséget látni és láttatni: esztétikum. A szó legszorosabb értelmében. Aiszthészisz azt jelenti: érzékelés. Érzékekről, érzéki örömökről szól ez a lap. Harmóniáról, derűről, beteljesülésről, elért célokról, fizikai és szellemi örömökről, egyszóval a legteljesebb életigenlésről. Hadd vegyem kölcsön még egyszer Hamvas szavait! „Magas és finom élvezetek, amelyeknek középpontja az élet ténye és az arra való szomjúság. Élni. És ebben a maximális teljesítmény, ha élek és az összes élveket kiaknázom… Gide azt mondja, az emberben a legmélyebb a bőr. Ez az Aiszthészisz definíciója. A művészet csak itt kezdődik.” De itt valóban elkezdődik.

Nem emlékszem már minden részletre. Lényeg az, hogy ott és akkor megszületett a koncepció. Hazarohantam, és leírtam. Nem lettem főszerkesztő. Talán azért sem, mert elképzelésem a Playboyról nem volt új, inkább csak megfogalmazásában tért el attól, amit a magazin 1953 óta képviselt.

Elmúlt tehát Playboy-rajongásom, és visszatértem ahhoz a meggyőződésemhez, hogy a nyuszis magazin nem lép túl a sekélyes érzékiség talmi gyönyörein, távol áll a magasabb ízlés tartalmas örömeitől, ám egy kamaszfiú vagy egy kamaszos érdeklődésében megragadt fiatalembernek – és vajon melyik férfi nem ragad bele a kamaszfiús kíváncsiságba? – elfogadható olvasmány. Sőt, tulajdonképpen egészséges.

Most azonban valami radikális változás történt. Bejárta a világsajtót a szenzációs hír: meleg férfi szerepel a Playboy borítóján. A Lapok megírják, hogy a címlapon pózoló férfi afféle homoszexuális ikon. Sminkvideóival vált híressé, majd reality-műsort indított. Most meg ott feszít a címlapon. Nyuszijelmezt, nyuszifüleket, nyuszifarkincát, áttetsző fehérneműt, magas sarkú cipellőt visel. Még nyilatkozik is: „Ez az egész annyira szürreális. Ez most olyan ’tényleg k*rvára megtörténik?’ érzés. És olyan csinos vagyok…”

A beszámolókból kiderül: a jelenségnek van előzménye. Tavaly már szerepelt egy homoszexuális férfi a Playboy Mexico címlapján, viszont az az ember nőként él, és annak is látszik az újság képein. Most azonban egy igazi férfit kaptak a férfimagazin rajongói.

Vannak, akik azt mondják, hogy a dübörgő wokeness-ideológia annyira eluralta a nagyvállalati világot, hogy a Playboy egyszerűen nem engedheti meg magának, hogy hirdetőivel szemben kitartson a maga férficentrikus életszemléleténél. A hirdetési bevételekért alkalmasint még az sem túl nagy ár, ha egyszer-egyszer egészen mást adnak olvasóiknak, mint amiért ők fizetni akarnak. Hiszen ez a lap olyan embereknek készül, akik magukat férfinak, sőt alfahímnek tartják. Ehhez képest most kaptak egy homoszexuális propagandakiadványt. Úgy érezhetik magukat, mint a kalandra vágyó turista Bangkokban, aki csak a szállodai szobában ismeri föl, hogy friss barátnője meglepetéssel érkezett.

 

De nézhetjük más szemüvegen át is ezt a címlapot. A nyuszibodyba öltözött férfi megjelenése inkább mulatságos, mint meglepő. Hordoz ez a kép valamilyen szándékolt és erőltetett romlottságot. Olyan, mintha egy hetvenes-nyolcvanas évekből ideszalajtott punkénekes poszterfotója lenne, aki így akar fityiszt mutatni a jóléti társadalom konzumerizmusába belesüppedő polgárságának. (És hoppá! Kis guglizás után mindjárt találhatunk egy koncertfotót, ahol Wendy O. Williams mögött egy nyusziruhás gitáros kínozza hangszerét.) Pokolbéli látomás, infernális szörnyűség akar lenni, hogy felrázzon, megrémítsen, szembesítsen. Hogy pontosan mivel, azt nem tudom. De amennyiben a pop-art utat talált a magasabb művészetek felé, annyiban a punk-art is utat találhat. Ha így nézzük ezt a képet, akár művészinek is mondhatnánk.

A Playboy olvasói azonban valószínűleg csak ennyit mondanak: Jaj! Ezek megbetegedtek!