Nagy ajándék az élettől, hogy ismerhettem a Magyar Örökség-díjas Kemény Bertalant, aki három évtizedig foglalkozott településszervezéssel, s az ő nevéhez fűződik a falugondnoki intézmény létrehozása. Számos alkalommal jártam a külterületeket tanyagondnokokkal, akik a világ végén lakók számára az egyetlen kapcsot jelentik a külvilággal. Az ilyen riportutakon lehet érzékelni igazán a nyers magyar valóságot. Sokszor láttam mérhetetlen szegénységben élő, magukra hagyott embereket, s ha más meséli el, talán el sem hiszem, hogy korunkban ilyen sorsok is léteznek. Szatymazon tanyagondnokokkal jártuk a határt.
Még el sem indulok otthonról, amikor egyikük felhív:
– Ne jöjjön hét órára, mert nem lesz gyerekszállítás!
A megszorítások jegyében a szatymazi periférián élő óvodásokat és iskolásokat a tanév első napjától már nem szállítják iskolabusszal és tanyagondoki autókkal. Óriási a szülők felháborodása, hiszen mindezt az évnyitó előtti nap délutánján közölték velük. Én pedig szomorúan állapítom meg: miközben az emberekre egyre nagyobb teher hárul, s egyre többen szorulnak segítségre, addig az önkormányzatoknak vagy civil szervezeteknek is szűkülnek a lehetőségeik.
És ez csak egy a kényszerintézkedések közül.
Szatymaz Csongrád-Csanád megye harmadik legnagyobb községe, jelentős külterülettel. A településen hat tanyagondnok tevékenykedik, kettőt az önkormányzat alkalmaz, négyet a Szegedi Kistérségi Többcélú Társulás. Riportalanyaim a helyi gondozási központban várnak forró kávéval. Reggeli köreikből már megjöttek, az ebédkihordásig van még egy kis idejük.
Több mint tízéves tapasztalattal rendelkeznek, mindent megbeszélnek egymással, az évek során jó csapattá formálódtak. Néha a szabadidejüket is együtt töltik, a rendezvényeken óriáspalacsinta-sütéssel szoktak jótékonykodni. Reggel fél nyolctól délután fél négyig tart a „munkaidejük”, de sosincs kikapcsolva a telefonjuk. Szolgálatukat egyikük sem tekinti munkának. Ha kell, hajnalban indulnak, ha kell, éjszakáig úton vannak. Sokan élnek egyedül, betegen, kiszolgáltatottan a határban. Ha nem járnának hozzájuk a tanyagondnokok, lehetetlen helyzetbe kerülnének.
– A külterületi emberek életszínvonala egyre rosszabbá válik! – jelenti ki a nyugdíjba készülő Rózsa Zoltán, aki tizenkilenc évig volt tanyagondnok. – A fokozatos romlás egyik oka, hogy minden generáció más-más korban szocializálódott. Amikor én kezdtem, a lakosság több erőt érzett magában a gazdálkodáshoz. Délben vittem az ebédet, s alig lehetett becsalogatni őket a kertből, még nyolcvannyolc évesen is kapáltak. Nekik még fontos volt az ősöktől kapott örökség. Minden háznál hizlaltak disznót, tartottak lovat, tehenet, birkát is. Most legfeljebb egy kutyát vagy macskát látni az udvaron.
– Ha egy mamikának volt eladó tojása, elhoztuk tőle és eladtuk, de már az idősek sem bíbelődnek vele. Meg igény sincs már ilyesmire – teszi hozzá Karácsonyi Gergely.
– A fiatalabbak is inkább megveszik a paradicsomot a bevásárlóközpontban, mintsem saját konyhakertet művelnének – osztja meg tapasztalatait Vidácsné Lukucza Éva. – És sokan rászoktak arra, hogy majd a tanyagondnok megveszi nekik a boltban a szükséges dolgokat, és házhoz is szállítja. Persze ez a feladatunk, de főleg a városból kiköltözők nem mérik fel reálisan a helyzetüket, és inkább szolgálatunktól vagy az önkormányzattól várják a segítséget, ami szerintük jár nekik. Akkor meg minek műveljenek földet.
Hallani projektekről, melyekben adnak vetőmagot, palántát, jószágot, de ezek többsége rövid idő alatt kifullad.
Szemléletváltásra lenne szükség! Ez azonban borzasztóan nehéz, mikor mindent készen kapunk, s ez begyűrűzik a tanyákra is.
– Van olyan ember, akiért hétvégén elindul a saját autóm is – zárja le a témát Karácsonyi Gergely.
– Mit várnak el az emberek a tanyagondnoktól?
– Rengeteg mindent. Néha még azt is, hogy adjunk tanácsot bizonyos élethelyzetekben – válaszolja Sarapka Irén Katalin. – Akik egyedül élnek, örülnek nekünk, hiszen van kinek elmondani a bajaikat.
Ez bizalmi állás. A tanyagondnokok ismerik a családok titkait, kezelik az idősek vásárlásra adott forintjait. Akad, aki a bankkártyáját is rájuk bízza. Egyikük egy demens asszonynak segített a bankautomatából kivenni a kerítéscsinálásra szánt összeget. Másnap azzal fogadta, hogy eltűnt a pénz. Csak azért nem lett belőle ügy, mert kiderült, hogy egy másik rejtekhelyre dugta el.
Tizenegykor a tanyagondnokok konvojban vonulnak a konyhára, ahol naponta ötszáz adag ebédet főznek, ebből százhúsz kerül a tanyán élőkhöz. Én Vidácsné Lukucza Éva mellé szegődöm.
Zötykölődünk a macskaköves úton, valaha errefelé volt a nyaralókkal körülvett szatymazi fürdő, ahová vakációzni jártak ki a szegediek. Egy takaros ház előtt állunk meg, Pálmai Józsefné Incike néni szépen rendben tartott otthonánál. Szegeden élő fia hetente többször is jön hozzá, felnőtt unokája vele lakik.
– Nagyon jó, hogy vannak tanyagondnokok, biztonságot jelentenek az öregeknek, törődnek velünk – vélekedik a nyugdíjas tanárnő, miközben átveszi az ételhordót. Más szolgáltatást nem vesz igénybe. Még el tudja látni magát, ami a „botozás” miatt hosszabb időbe telik ugyan, mert egyre gyakrabban felejti el, hogy hová is tette a járóbotját.
– Szokott olvasgatni?
– Mindkét szememet szürke hályoggal operálták, ha megkapom a közellátó szemüvegemet, akkor végre újra tudok majd olvasni.
– Gyönyörű ez a kétajtós szekrény…
– Azt még a nagyszüleim használták – sírja el magát. – Édesapám erdélyi, édesanyám kiskunhalasi származású volt, Szatymazra kerültek pedagógusnak. A férjem és én sem tudtunk volna más hivatást elképzelni magunknak. Szomorúsággal tölt el, ahogyan most a tanárokkal bánnak.
A tanyagondnoknak mindenkihez van egy-két kedves szava. Jenő rajong a gyümölcsökért, a múlt héten két láda őszibarackot evett meg, Jani az alkohollal nem tud betelni, egy karton sört ivott meg tegnap óta, Sarolta néni szövevényes ingatlanügybe keveredett, próbálja elmesélni, de belebonyolódik. Éva nemcsak az ebédet viszi házhoz, hanem egyéb ügyekben is segít. A hetvennyolc éves Kispéter Istvánnét például rábeszélte, hogy csináltasson magának fürdőszobát, nem fogja megbánni. Most viszont ott üldögél a nyári konyhájában. Járókerettel tud csak közlekedni, kötözni kell a lábán keletkezett sebet, délutánra várja az orvosi rendelőből a nővért.
Az asztalon ott a sárga csekk és a befizetendő összeg, valamint a szokásos heti bevásárlólista. A ház körüli munkákban a közelben lakó rokonok segítenek neki. Ibolya néni azt mondja, egyre nehezebb számára a megélhetés.
Télire van még tüzelője, ha pedig elfogy, kivágatja a tanya körül az akácfákat. Hogy jövőre mi lesz? Azt nem tudja.
Az a szomorú, ha már a remény is elfogy.
Visszatérünk a faluba. Összefutunk Farkas Anett-tel, a két önkormányzati tanyagondnok egyikével. Mint mindig, most is rohan. Számára a segítés a kulcsszava a munkájának, márpedig egyre több ember kerül olyan helyzetbe, hogy szociális segélyre szorul, vagy a tanyagondnoki ellátást kéri. Nemcsak idősek, hanem fiatalok is.
– Mindenhol megszorítások vannak. Önöknél is? – kérdezem a legfiatalabb tanyagondnokot, aki öt és fél éve kezdte a munkáját.
– Sajnos igen. Ez olyan váratlanul érkező sokk, amiből nehéz felocsúdni. Egy hónapban ezerhétszáz kilométert autózom, úgy, hogy nem hagyom el Szatymaz külterületét. Nekünk nem lehet kedvezményes áron tankolni, nem is tudom, hogyan fogunk takarékoskodni.
– Érződik a válság a tanyákon is?
– Hogyne. Vannak háztartások, ahol palackos gázzal fűtenek. Az is folyton drágul, nemrég hatezer forintról tízezerre nőtt. Egy kaloda tűzifa meg negyvenötezerről hetvennyolcezerre. A fűtési szezonban az önkormányzattól – nyugdíjtól és fizetéstől függően – kétszer igényelhetnek a rászorulók szociális tűzifát. Az ebéd napi árának felső határa ötszáz forint, a fennmaradó részt szintén az önkormányzat teszi hozzá.
– Miről mondanak le az emberek?
– Legalább fél éve tendenciózusan csökken a bevásárlólista hossza. Nincs olyan hét, hogy valamilyen terméknek ne menne fel az ára, a nyugdíj pedig ugyanannyi marad. Zöldség, gyümölcs, édesség, üdítőital – ezeket már alig kérik.
Karácsonyi Gergely vár a gondozási központban, megbeszéltük, hogy kora délután vele is megyünk egy kört a határban. A nyolcvannégy esztendős Drozdik Istvánné Marika nénit visszük haza. Hét kilométerre lakik a központtól, az isten háta mögött, Makraszéken. Hajdanán gyalog, később biciklivel közlekedett, a közelben lévő téeszbe járt dolgozni, bikákat gondozott. Nem is csoda, hogy tönkrement a gerince, hajlott háttal tud csak menni. Tizenkét éve veszítette el a férjét, azóta egyedül él, de a gyerekei gondoskodnak róla.
– Itt születtem, itt is fogok meghalni – sóhajt.
– Mikor szokott jönni Gergő?
– Reggel fél nyolckor. Bevisz az idősek napközijébe, délután kettőkor meg hazahoz. Eltelik az idő, beszélgetünk, kártyázunk, malmozunk a többiekkel, délben pedig megebédelünk. Egyszer még mulattunk is kicsit, egy kilencvenöt éves társunk születésnapját ünnepeltük, s az igazgatónő megígérte neki, hogy az asztalon fog vele táncolni. Így is történt. Levették az asztallapot, letették a földre, és azon ropták.
– Itthon nem tetszik unatkozni?
– Elvagyok a kutyákkal és a macskákkal.
Nehéz elválni a szatymazi tanyagondnokoktól, hiszen kifogyhatatlanok az élményekből. Rózsa Zoltán és Karácsonyi Gergely közös esetüket idézik fel, amikor egy idős néni hajlékában ellepték őket a bolhák, gatyára vetkőzve menekültek ki az udvarra, hogy lesöpörjék magukról a vérszívókat. Sarapka Irén Katalin egy nyolcvankét éves gondozottját említi, aki a szociális otthonban lett szerelmes egyik társába, még eljegyzést is tartottak, már tervezték az esküvőt, amikor az asszony megbetegedett és meghalt.
Vidácsné Lukucza Éva szerint az a legszörnyűbb, ha valakit holtan találnak a tanyáján. Volt ilyen esete, sokáig nem tudott szabadulni a látottaktól. Az viszont kedves emléke, mikor egy hajléktalan férfi sorsát sikerült egyenesbe hoznia. Érszűkülete miatt kórházi kezelésre szorult, amputálni kellett a lábát, ő pedig rendszeresen látogatta. Karácsony másnapján is ment hozzá, s a műtéttől legyengült férfi csak arra volt képes, hogy kezet csókoljon a „megmentőjének”, így kifejezve a háláját. Egy tanyagondok számára nincs is nagyobb elismerés.
