A cím, Vaszilij Kljucsevszkij, a nagy orosz polgári történész megállapítása hazája többnyire tragikus végkimenetelű etatizmusának mintegy lényegét ragadja meg. Az orosz államközpontúságnál azonban csak egyetlen dolog lehetett szörnyebb: a korlátlan, ösztönös, mindent elpusztító lázadás, amely azután utat nyitott az újabb, sokszor még gorombább etatizmus előtt. Erre az ellentmondásra Nyikolaj Bergyajev világhírű orosz gondolkodó és vallásfilozófus hívta fel emlékezetesen a figyelmet Az orosz kommunizmus értelme és eredete (1937, magyarul 1989) című könyvében.
Ciklikus erőszak
Az orosz történelem tehát bővelkedik az indulatos lázadásokban, az előre kitervelt merényletekben, spontán vagy szervezett, de végül erőszakba torkolló tüntetésekben, a nagy történelemformáló forradalmakról nem is beszélve. Ezek rendszerint rendkívül erőszakosak voltak, akár a XVII. századi Sztyenka Razin kozák atamán vagy Jemeljan Pugacsov „álcár” XVIII. századi parasztfelkeléseiről, akár a XIX. századi elégedetlen, radikális diákok egyéni terrorcselekményeiről vagy a XX. század eleji orosz forradalmakról (1905, 1917) esik is szó. De nemcsak a Népakarat nevű terrorszervezetnek vagy később bolsevikoknak sikerült kioltani cárok (II. Sándor és II. Miklós) életét, hanem közvetlen rokonaik, illetve gárdatiszt testőreik is nemkülönben gyarapították az erőszakos halált halt orosz uralkodók számát (II. Péter vagy I. Pál). Ebből a szempontból az orosz liberális érzelmű nemesi katonatisztek 1825. decemberi, némileg tétova felkelése, amelynek mellesleg idén ünnepeljük kétszázadik évfordulóját, még viszonylag vértelennek számított. Igaz, nem is volt túlzottan sikeres.
Nem csak erőszakos lázadások
Oroszország ugyanakkor nemcsak a különböző ideológiai köntösökben ciklikusan ismétlődő tekintélyelvű etatizmusok és az ellenük irányuló erőszakos lázadások, hanem időről időre a teljesen reménytelen békés, nem erőszakos erkölcsi tiltakozások országa is. Ilyenkor általában Lev Nyikolajevics Tolsztoj, a nagy realista író és pacifista jut eszünkbe, de voltak nála is nagyobb és bátrabb tiltakozó hősök. Minden korban ugyanis előkerült néhány olyan bátor ember, aki bármilyen nehézség ellenére, a szinte biztos kudarc és az elkerülhetetlen megtorlás tudatában vállalta az ilyenfajta tiltakozást.
A modern típusú, erkölcsi alapú és főleg békés tiltakozások kultúrája igazából a felvilágosult XVIII. században jelent meg a gyorsan átalakuló, a világra kinyíló, de egyébként továbbra is a kemény állami elnyomás alatt élő cári birodalomban. Oroszország ugyanis éppen ebben az érdekes évszázadban tudta ismét úgy-ahogy helyreállítani maradék szellemi kapcsolatait Európával. Természetesen az utóbbi sem volt éppen az erkölcsi politizálás bajnoka, de a szellemi humanizmus, a vallási reformáció és a felvilágosult filozófia évszázadai mégiscsak gyakoroltak némi hatást az „öreg kontinens” viselkedésére.
Halál könyvért
Az új tiltakozási forma egyik korai képviselőjét, a fiatal középbirtokos Alekszandr Ragyiscsevet maga II. Katalin cárnő küldte ki tanulni Lipcsébe, ahol az magába szívta a kor felvilágosult gondolkodását. Hazatérése után különböző hivatalnoki posztokon dolgozott, és gazdasági szakíróként tevékenykedett. 1790-ben adta ki a jobbágyság intézményét és a szabadságjogok hiányát kritizáló Utazás Pétervárról Moszkvába című művét, amelyért letartóztatták, és halálra ítélték. A cárnő végül szibériai száműzetésre változtatta a büntetését, majd az uralkodónő halála után hazatérhetett, és ismét állami szolgálatba állhatott. Lelki egyensúlya azonban már nem állt helyre, s végül öngyilkos lett.
Csalatkozás
A XIX. század elejének csalódásai, a felvilágosult cár, I. Sándor reformjainak elmaradása, majd a dekabrista (azaz 1825. évi decemberi) liberális tiszti felkelés bukása és az azt követő miklósi „jégkorszak” csalódott arisztokrata értelmiségiek egész sorát hívta elő. Közülük kiábrándultságukban többen megtagadták a pravoszláv hitet, és a római katolicizmushoz fordultak. Egyesek katolikus szerzetesek lettek (Ivan Gagarin, Vlagyimir Pecserin), mások – többnyire diplomataként – külföldön éltek, és csendesen katolizáltak (Pjotr Kozlovszkij). A dekabrista felkelő Mihail Lunyin vagy a szlavofil-nyugatos vitát akarva-akaratlanul kirobbantó Pjotr Csaadajev is ebbe a körbe tartozott, bár nem lehet pontosabbat tudni áttérésükről.
Megkésettség
Csaadajev nemzedéke legellentmondásosabb arisztokrata tagjaként Filozófiai levelek egy hölgyhöz című, az orosz történelemről szóló filozófiai eszmefuttatásával került a cári hatóságok látókörébe. A nyugati katolikus konzervatív filozófusok hatása alatt Oroszországot ugyan Európa részének látta, de tisztában volt az elmaradottságával is, amit a megkésettséggel magyarázott. Az utóbbi egyik okát az ortodoxiában látta, szemben a római katolicizmussal, amelyben sokkal hatékonyabb civilizációs és szervezőerőt vélt felfedezni. A hazáját pedig kiváló példának látta arra, ahogyan nem szabad csinálni a dolgokat. Ennek fényében nem meglepő, hogy a cári hatóságok őrültnek nyilvánították. Innen későbbi írásának sokatmondó címe: Egy őrült magamentsége. Ebben már megengedőbb volt Oroszországgal kapcsolatban, hogy megkésettsége és másoló kultúrája akár az ország előnyére is válhatna.
Katolikus hitre térni a XIX. század Európájában módfelett érdekes liberális tiltakozásnak tűnhetett. Némi késéssel, de majdnem ugyanehhez a generációhoz és társadalmi réteghez tartozott Alexander Herzen is, akit nemcsak a radikálisabb orosz liberalizmus, hanem az individualista és szabadság alapú orosz szocializmus előfutárának is tartanak. A nem túl vallásos, később szocialista érzelmű gondolkodó egyik írásában furcsállotta, hogy protestánsok katolikus hitre térnek, de a pravoszláv oroszok katolizálását az adott körülmények között teljesen megértette. A katolicizmusban ugyanis szerinte formálisan megvolt minden, ami az orosz életből hiányzott.
Narodnyik forradalom
Herzen 1847-ben Nyugatra emigrált, de hamar csalódott az ottani kapitalista-polgári viszonyokban. Így lett ő a harmadik utat kereső orosz narodnyik mozgalom egyik alapítója. Kolokol (Harang) címmel alapított lapjában követőinek egyebek között a nép közé járás taktikáját javasolta, amit a nép forradalmi felvilágosítására lehet felhasználni. A mozgalom azonban nemsokára radikalizálódott, és a forradalmi terrorizmus alapjára helyezkedett, de ekkor ő már nem élt.
Az 1860-as évektől kezdve javultak a körülmények, és ha valaki nem a forradalmi radikalizmus útját választotta, akkor könnyebbé vált számára az oroszországi lét is. Ez némileg megváltozott a II. Sándor cár elleni 1881-es sikeres merénylet után, de az I. Miklós-féle kíméletlen elnyomás és légmentes zárlat már nem tért vissza. 1917-ben aztán teljesen új időszámítás kezdődött Oroszországban, amelynek szintén voltak alkorszakai. Az elején még lehetett vitatkozni, legalábbis forradalmi alapon, de hamar jött a sztálini rémuralom.
Az Önök és a magunk szabadságáért!
Az „olvadás” csak az 1950-es években kezdődött el, de a rezsim keményen fellépett azokkal szemben, akik kívülről, nem marxista alapon próbálták bírálni. Tüntetni pedig végképp esze ágába sem jutott senkinek. 1968. augusztus 25-én mégis sor került egy roppant rövid, de annál látványosabb békés tiltakozásra, mégpedig a kommunista Moszkva szívében, a Vörös téren. Pontosan délben nyolc tiltakozó a Lenin-mauzóleum közelében néhány percre fel tudott mutatni öt transzparenst, a következő feliratokkal: Jó barátokat veszítünk el!, Éljen a szabad és független Csehszlovákia!, Szégyen a megszállóknak! és El a kezekkel a Csehszlovák Szocialista Köztársaságtól! A leginkább sokatmondó és a hatalmat felbosszantó felirat pedig a XIX. századi lengyel szabadságharcosokat idézte: Az Önök és a magunk szabadságáért!
Az egész nem tartott öt percnél tovább, mert pillanatokon belül ott termettek a civil ruhás titkosrendőrök, és néhány hazafias járókelő is ütlegelni kezdte a tiltakozókat. Volt köztük bölcsészhallgató (Tatyjana Bajevova), idegenvezető (Viktor Fajnberg), költő (Vagyim Delone/Delaunay), munkanélküli (Vlagyimir Dremljuga) és tudományos kutató (Konsztantyin Babickij, Larisza Bogorazova-Bruhman, Natalia Gorbanyevszkaja).
A legismertebb a csoportban Pavel Litvinov fizikus, Maxim Litvinov volt sztálini külügyminiszter unokája volt. Többségüket hónapokon belül néhány évi börtönbüntetésre vagy az akkoriban teljesen megszokott eljárásnak számító pszichológiai gyógykezelésre ítélték. Csak az egyetemista Bajevova ügyvédjei tudták meggyőzni a bíróságot, hogy védencük véletlenül keveredett bele az egészbe. Egyébként jelentős részük a szabadulásuk után emigrált a Szovjetunióból. Az 1989 utáni Csehszlovákiában és utódállamaiban a szolidaritási tiltakozókat a mai napig nagy becsben tartják.
Az emberi jogok
Elkövetkezett azonban 1975, a helsinki záróokmány aláírása után a békés, döntően a hatályos jogszabályokra hivatkozó tiltakozások időszaka kezdődött el. Ebben a dokumentumban ugyanis a brezsnyevi Szovjetunió némileg könnyelműen az első generációs polgári és politikai emberi jogok betartására kötelezte el magát. Ennek nyomán jogvédő bizottságok jöttek létre, amelyek a hatalmon saját törvényei betartását kérték számon, nem nagy sikerrel. A másként gondolkodó aktivisták között sokféle ember és szakma megfordult. Voltak köztük humán és természettudósok, az 1930-as években kivégzett tábornokok gyermekei, írók, egyszerű közemberek, de még szovjet tábornokok is. A legismertebb a zseniális magfizikus, Andrej Szaharov és Alekszander Szolzsenyicin író volt. A rendszerváltás után természetesen megváltozott a helyzet. Az állami összeomlást és vadkapitalizmust hozó 1990-es évek kevés vívmánya közé éppen a lelkiismereti és a szólásszabadság tartozott. Egy ideig békésen, nyilvánosan és tömegesen is lehetett tiltakozni. Sajnos ez az irány immár tizenöt-húsz éve megfordult, a hatóságok pedig különösen a 2022-ben megindított „különleges katonai művelet” óta újabb s újabb korlátozásoknak szereznek érvényt.
Putyin kihívója?
Hol helyezkedik el e tradícióban a 2024-ben börtönben meghalt Alekszej Navalnij? A Helikon már tavaly megjelentette Hazafi című, ötszáz oldalas önéletírását kiváló fordítók: Bartók Imre, Gy. Horváth László és M. Nagy Miklós tolmácsolásában. Az amerikai Yale Egyetemet is megjárt jogász-közgazdász hamar politizálni kezdett, és egy időre az ország egyik legismertebb antikorrupciós aktivistájává vált. Nemzedékének az akkor még demokratizálódó Oroszország biztosította a nagyobb tiltakozási szabadságot. Akcióival Navalnij sok borsot tört az egyre erősödő és önkényesebb putyini rendszer orra alá, de igazán komoly kihívást nem tudott intézni ellene. A rezsim viszont végül keményen elbánt vele.
A magyar Navalnij-kötet borítója
A lényeg azonban az volt, hogy Navalnij nem élt erőszakkal, és nem is buzdított ilyen cselekedetekre. A legális politizálás kereteit próbálta maximálisan kihasználni. Nyugaton sokan értetlenkedtek utolsó hazatérése miatt, hiszen tudhatta, biztosan börtönben végzi. Mások az igaz orosz ellenzéki megszállottságát látták ebben a lépésében. De azt sem szabad elfelejteni, hogy Oroszországban nehéz emigrációból űzni az ellenzéki politikát.
Navalnij sírjánal temetése harmadnapján 2024 március 3-án, fotó: Прикли, CC BY 4.0 / Wikimedia
A legnagyobb hősök
Minden tiltás ellenére 2022. február 24-e után százak, ezrek mentek ki az utcákra, vagy felemelték másként szavukat az eszkalálódó agresszió és háború ellen. Miközben a Kreml a szovjet időktől fogva látványosan ünnepelt nőnap alkalmából dicsőíti a „különleges katonai műveletben” elesettek anyját, feleségét, orosz anyák-feleségek fehér kendőt öltve tiltakoztak országszerte fiuk-férjük értelmetlen haláláért, ahogy annak idején sorstársaik a szovjet összeomlást elősegítve tüntettek az afgán háború ellen elesett szeretteik miatt. Nem csekélység ez olyan országban, ahol mára ezerötszáz politikai foglyot tartanak számon!
A leghatékonyabban mégis azok a százezrek tiltakoztak, akik a közeledő mozgósítás hírére otthagyták a hazájukat, hogy ne vegyenek részt igazságtalan és értelmetlen háborúban, amely sokak szemében egyszerűen testvérháború. Hány százezren estek volna annak ártatlan áldozatául, ha őket viszik ki a frontra a hazai és külföldi zsoldosok, a katonai „alvállalkozók” emberei helyett?
A szerző alkotmányjogász, történész, az NKE tanára, a HUNREN munkatársa
Nyitókép: Navalnij gyászolása a politikai elnyomás áldozatainak emlékművénél Szentpéterváron, fotó: Gesanonstein, CC0, Wikimedia
