A megpróbáltatásokkal és szenvedésekkel megáldott életű Alice asszony 1932. november 1-jén született Budapesten. Elemi iskoláit magántanulóként akkori lakóhelyén, a Csehszlovákiához csatolt területre eső Nyitraújlakon végezte. Középiskolai tanulmányait a budapesti Szent Margit Intézetben kezdte, és az Erzsébet Gimnáziumban fejezte be. Tizenhárom éves volt, amikor 1945-ben
édesapját, gróf Esterházy Jánost (1901–1957) Gustáv Husák kommunista belügyi biztos Pozsonyban letartóztatta, majd átadta az NKVD ügynökeinek,
akik tíz magyar társával együtt Moszkvába hurcolták. Itt tíz év kényszermunkára ítélték, majd a Gulagra deportálták.
Alice édesapjával, Esterházy Jánossal (fotók a család archívumából/engedélyével)
Alice, János nevű fivérével és édesanyjával, Serényi Lívia Aglájával (1903–1961) ekkor már Budapesten élt a család Istenhegyi úti villájában. Bátyjának 1947-ben sikerült Nyugatra szöknie. Esterházy Alice származása miatt, osztályidegenként nem nyerhetett egyetemi felvételt, ezért gyári munkásként dolgozott 1949-ig.
Ekkor édesanyjával együtt
kilakoltatták a villájukból, és a Heves megyei Tarnaméra pusztafogacsi munkatáborába deportálták, ahol mezőgazdasági munkát kellett végezniük.
Akut vakbélgyulladás miatt (eltávozási engedélyt nem kapva) az egri kórházba szökött, ahol megoperálták. A rendőrség azonban ezt követően letartóztatta, majd a budapesti Mosonyi utcai fogdába szállította. Fogacspusztai kényszerlakhelyének engedély nélküli elhagyása” miatt büntetésként fél évre a mélykúti munkatáborba zárták. Itt élhette meg tizennyolcadik születésnapját.
Büntetését letöltve ismét visszavitték az Eger melletti tarnamérai kényszerlakhelyére, ahol továbbra is nehéz fizikai munkát kellett végeznie, amely egészségi állapotát is kikezdte. Ez idő alatt édesanyját, aki leánya elvesztése miatt ideg-
összeomlást kapott, az egri kórház zárt osztályára szállították, ahol élete végéig pszichiátriai betegként kezelték.
1953-ban, Sztálin halála után a kényszermunka-táborokat ugyan felszámolták, de Esterházy Alice, sok más kortársával együtt, akiket származásuk miatt kitiltottak a fővárosból, csak illegálisan tudott Budapesten lakni. Egy évig ismerőseinél „feketén” tartózkodva
egy vasgyárban, majd egy műanyag- és gumiipari szövetkezetben dolgozott.
A fizikai megpróbáltatások mellett óriási lelki terhet jelentett számára az a tény, hogy soha nem látogathatta meg börtöneiben súlyos betegen szenvedő édesapját, akit 1949-ben hoztak vissza Csehszlovákiába, s ítéltek életfogytig tartó rabságra. Lakása és jövedelme nem lévén nem hozhatta ki az elmegyógyintézetből édesanyját sem.
Esterházy János fejszobra
1955-ben, egy futballmérkőzésre érkező osztrák szurkolói buszban elrejtőzve, kalandos körülmények közepette sikerült súlyosan leromlott egészségi állapotban Ausztriába szöknie.
Bécsben nagybátyja, Esterházy László herceg vette pártfogásába, és segítette őt abban, hogy életét újrakezdhesse.
Rövidesen egyetemi ösztöndíjat nyert az amerikai Sacred Heart College-ban, ahol közgazdaságtani és politológiai tanulmányokat folytatva BA diplomát szerzett. Édesapjának 1957-ben a csehországi Mírov börtönében bekövetkezett mártírhalálának hírét is itt kapta meg.
1958-ban tért vissza Európába, mivel állást kapott a bécsi Nemzetközi Atomenergia-ügynökségnél, ahol tizenkét évig dolgozott. 1970-ben házasságot kötött és Rómába költözött férjével, Gioacchino Malfattti de Montetretto báróval, aki az IBM igazgatója, majd ezt követően a Szuverén Máltai Lovagrend nagykövete volt. Házasságukból két gyermek, Giovanni és Roberto született.
Alice asszony a rendszerváltozást követően, az Esterházy János Emlékbizottsággal és számos egyéb felvidéki civil szervezettel együtt
elszánt küzdelmet folytatott édesapja, Esterházy János (cseh)szlovákiai rehabilitálásáért.
Ebben az időben számos felvidéki magyar rendezvényt látogatott meg személyesen, vagy segített támogató és biztató üzeneteivel. Férje mellett folyamatos résztvevője volt az európai közéletnek is. Édesapja rehabilitálása érdekében személyes kapcsolatba lépett számos élvonalbeli magyar, osztrák, német és olasz politikussal, valamint Habsburg Ottóval, Szent II. János Pál és XVI. Benedek pápával. Baráti kapcsolatot ápolt Karel Schwarzenberg cseh és František Mikloško szlovák politikussal is. Támogatta Mindszenty bíboros boldoggá avatási folyamatának elindítását, és segítette a felvidéki magyar lelkipásztoroknak a magyar püspökség létrehozásáért folytatott mozgalmát is.
Varsóban 2009-ben ő vette át a lengyel köztársasági elnöktől, Lech Kaczyńskitól a lengyel és zsidó polgárok mentéséért édesapját, Esterházy Jánost posztumusz kitüntető Polonia Restituta érdemrendet.
Esterházy János rehabilitálását nem sikerült elérnie, mert erre nem volt, s úgy tűnik, máig sincs meg a kellő politikai akarat a szlovák politikai elit részéről. Sírhelyének felkutatását (Karel Schwarzenberg cseh külügyminiszter jóvoltából) és emberhez méltó eltemetését azonban megélhette. Élete legboldogabb napjának nevezte azt a napot, amikor a szlovákiai Alsóbodokon a Paulisz Boldizsár vállalkozó által létrehozott Esterházy János Zarándokközpontban 2017-ben, édesapja
halála után hatvan évvel, sor kerülhetett a mártír politikus földi maradványainak eltemetésére.
Áder János köztársasági elnök 2013-ban a Budapest XII. kerületi Gesztenyés-kertben felállított, Nagy János szobrász alkotta Esterházy János-emlékmű leleplezését követően a Magyar Érdemrend középkeresztje (polgári tagozat) kitüntetést adományozta Malfatti Esterházy Alice-nak.
Laudációjában Németh Zsolt államtitkár így fogalmazott: „A ’mártír’ szó tanút, keresztény értelmezésben vértanút jelent. A vértanúságot a kereszténység az Isten ügyéért való teljes odaadásként, egy élet Istennek való teljes felajánlásaként értelmezi. Így azok is Isten mártírjai, azaz tanúi, akiknek hitükért nem kell erőszakos halált halniuk, mégis egész életüket Isten és embertársaik szolgálatára, az igazság és szeretet érvényesülésének képviseletére áldozzák.
Esterházy János vérével; Esterházy Alice az egy életen át tanúsított hűségével tett és tesz tanúságot.”
Esterházy Malfatti Alice élete utolsó éveiben, türelemmel viselve súlyos betegségét, férje dél-olaszországi birtokán élt. Az általa gondosan összegyűjtött családi archívum anyagát a Magyar Nemzeti Levéltárnak adományozta. 2025. november 20-án hunyt el.
Malfatti Esterházy Alice asszony élete önmagában is mementó. Jól példázza annak a rendszernek az embertelenségét, amely a nácizmussal rokoníthatóan egész társadalmi réteg,
az arisztokrácia és a nemesi társadalom tagjainak teljes likvidálását tűzte ki „politikai-ideológiai célként”.
Ezért a néhány év alatt végrehajtott társadalmi mértékű bűntényért soha senkit nem vontak felelősségre, senki nem kért bocsánatot. Esterházy János elítélését követően egész családjának is kegyetlen szenvedés jutott osztályrészül. Hasonló vagy még rosszabb sorsot kellett elviselnie magyar családok ezreinek, akiknek ősei nemegyszer életüket áldozták a nemzet felvirágoztatásának vagy szabadságküzdelmének oltárán. Amikor Alice asszony édesapja rehabilitációjáért küzdött, akkor szimbolikus értelemben
édesapja és a felvidéki magyarság rehabilitálása mellett saját társadalmi osztályának rehabilitálásán is fáradozott,
de még annyit sem tudott elérni, hogy visszakapja a családjától jogtalanul elkobzott Istenhegyi úti villát. Áldozathozatalára s „rehabilitációért” folytatott küzdelmére emlékezni ezért is kötelessége az utókornak. Nyugodjék békében!
Esterházy Alice élete legboldogabb napjának nevezte mártírsorsú édesapjának újratemetését
Részlet Esterházy-Malfatti Alice (Alíz) édesapja krakkói boldoggá avatásának elindításakor elmondott beszédéből:
„Senkinek sincs nagyobb szeretete annál, mint aki életét adja barátaiért” – olvassuk János evangéliumában. Apám ennek az evangéliumi mondatnak a jegyében értelmezte embertársai szolgálatát, majd szenvedését is. Karel Schwarzenberg, volt cseh külügyminiszter erre hivatkozva, kora legerkölcsösebb és legbecsületesebb politikusaként jellemezte őt! (…)
Esterházy Jánost kétszeresen is halálra ítélték.
Első alkalommal az igazságtalanul kimondott bírósági ítélettel, másodsorban pedig a kommunista történészek máig fenntartott hazug rágalmaival.
Sajnos, társadalmainkban máig szembesülnünk kell a hitet, erkölcsöt eltörölni akaró francia forradalom szellemi örökségével. A mögöttünk lévő diktatúrák legfőbb tanulsága az, hogy amikor az ember át akarja venni Isten helyét és szerepét, az rendszerint történelmi katasztrófával végződik. A magasabb társadalmi osztályok, az egyházak megsemmisítésének szándékával, vagy rasszista és „osztályellenes” tömeggyilkosságokkal.
A szép szavak, „szabadság, egyenlőség, testvériség”, Isten kiiktatásával üres jelszavak maradnak, s önmaguk paródiájává változnak. Apám (…) ezért
próbált együttműködést kiépíteni Andrej Hlinka és a szlovákiai németek vagy a lengyelek keresztény alapon álló politikusaival,
s végső soron ezért vállalta a szenvedések súlyos keresztjét is, mert tudta, sorsfordító időben nem a menekülésre, az elvtelen kompromisszumokra, hanem az Isten akarata szerinti helytállásra van szükség.
Isten malmai lassan őrölnek, és a kommunizmus által hátrahagyott szenny- és hazugsághalmazt csak a keresztény szeretet jegyében megvalósuló összefogással lehet eltakarítani. (…)
Végtelen hála tölti el szívemet, hogy ezt a pillanatot megélhettem, és a Jóisten bőkezű áldását kérem Marek Jędraszewski érsek úrra, akinek köszönhetően az igazságért életüket áldozó vértanúk, köztük édesapám példáját nemcsak Közép-Európa népei, hanem az egész keresztény világ megismerheti. Érsek úr ezzel a nemes kezdeményezéssel arra is rámutatott, hogy a népeink között formálódó összefogást nem elég a politika gyakran homokként elpergő talajára építeni, hanem arra a sziklára, amelynek alapja kiállta az idők próbáját, mert ez az alap, maga a Megváltó Krisztus. Őelőtte mindannyian egyformák vagyunk, s neki felajánlva nincs hiábavaló szenvedés vagy áldozat, mert az ezekből fakadó lelki kincseket Ő a mi és utódaink javára tudja fordítani. Egyedül benne találhatunk egymásra, többségiek és kisebbségiek, legyen bármilyen a nyelvünk vagy nemzeti hovatartozásunk. Őt, a mi kegyes Megváltónkat kérem én is, engedje meg, hogy
apám és minden ártatlanul szenvedő mártírtársának áldozata teremje meg számunkra a megbékélés
és az ezeréves keresztény hitünk védelme érdekében történő összefogás százszoros termést hozó kegyelmi ajándékát.
Soli Deo Gloria!
