Jegyezd meg, kiskomám, a gömbérzéken múlik minden. A megérzésen, hogy mit szabad, és azon belül mit lehet. Ehhez jön egy kevés íráskészség, és kész az újságíró. Értve vagyok? Tisztelettel hallgattam a Közlekedési Hírlap főnökét, amint kijelöli számomra a gömbérzék próbatételét: nyitott szemmel járod a várost kiskomám, és ha fölfedezel egy tetemes dugót, műszaki hibát, bármit, ami megakasztja a tömegközlekedést, beleállsz a témába, és hozol nekem egy riportot róla. Nem mertem megkérdezni, mi az, hogy riport, viszont attól kezdve nyitott szemmel jártam a várost.

Nem oly nehéz, mikor „tavasz van, gyönyörű / jót rikkant az ég”, az ember szerelmes, ráadásul próbára teheti a gömbérzékét. Mi kell még? Egy álmos szerda délután látom ám, hogy az út szélén sorra rostokolnak a buszok az Erzsébet hídhoz felfutó Kossuth Lajos utcában. Megreked a forgalom, tülkölés, káromkodás, óriási a dugó. Eljött az én időm. Kikérdezem a sofőröket, az utasokat, a járókelőket, még egy rendőrhöz is odamegyek, de közli, hogy hordd el magad. Addigra már az egyetemek felől csoportokba verődve gyülekeznek a fiatalok. Mellükön kokárda, kezükben nemzeti színű zászló, ajkukon a Kossuth-nóta. A híd lábánál lehetnek ezren is. Egy szakállas fiú elkiáltja magát: Éljen a szabadság! Énekelni kezdik a Himnuszt.

Akkor esik le a tantusz, hisz március 15-e van! A fekete betűs nemzeti ünnep. Szokványos munkanap, tömör megemlékezések mindenütt, indulnak a Forradalmi Ifjúsági Napok, meg sem állnak április 4-ig, mikor a szovjet csapatok jó alaposan fölszabadítottak bennünket. Az illúzióink alól is.

Így megy ez, mondom Vonnegut után. Szabadon?

Szirénázó rendőrautók jönnek, még egy rabomobil is előáll. Munkásőrosztagok sorakoznak fel, kezükben fegyver, tolják a tömeget a Váci utca irányába. A Vörösmarty tér felől jövő alakulattal harapófogóba szorítják őket. Kezdődik a diákverés, az igazolványok elvétele,
a hangosabbak elvitele.

Ránk esteledik, mire elcsendesül a környék, indulhat a közlekedés. Kész a riport. Viszem a gömbérzékes emberhez. Elolvassa, lecsapja, céklavörös. Mit képzelsz, te kis szaros? Hogy a hőzöngéseteket majd a sorok között eladod itt nekem? Takarodj innen, a pálya közelébe se menj! Figyellek!

Így esett a rebellió 1973. március idusán. „Európa csendes, ujra csendes, / elzúgtak forradalmai…” A Himnuszból a balsors, hogy nekünk mindig csak a vesztes forradalmakból jutott. Rákóczi, negyvennyolc, ötvenhat.

A negyvennyolcasról még az se mondható, hogy rossz volt az ütemérzékünk, vagy nem ismertük a táncrendet. Európa lángokban állt, a párizsi felkelés hírére a főrendek összeijedték magukat. Két nappal a miénk előtt Bécsben is kitört a felkelés, nem csoda, hogy mikor hetvenkét képviselőnk gőzhajón meghozta, hogy mit kíván a magyar nemzet, V. Ferdinándnak nem volt más választása, mint hogy jóváhagyja azt. Közteherviselés, örökváltság, nemzeti kormány, az ősiség eltörlése, unió Erdéllyel és az ilyenkor mindig kihirdetett sajtószabadság. Fájront feudalizmus.

Ha akkor élek, gömbérzék ide vagy oda, biz’ Isten megírom, mi történt a Kossuth Lajos utcában, megjelenik másnap, közlekedési dugó se kell hozzá, pedig volt ott akkora dugó, mint azóta se.

Elbukott ez is, újra itt állomásozott a feudalizmus, korántsem ideiglenesen. Mégsem volt hiábavaló, ahogyan egyetlen elbukott forradalmunk sem. Széchenyi, a zseni iránymutatása, a reformkor, a márciusi ifjak vérfrissítése, Kossuth radikalizmusa, a szabadságharc bátorsága ma is él, mert beleivódott a néplélekbe, 2022 magyarjainak lelkében is ott a nyoma. Akár hiszik, akár nem, akár elfogadják, akár nem. Akár értik a nemzeti függetlenség értékét, akár nem.

Érdekes, negyvennyolctól mindig óvakodtak azok, akik nem a nemzettel tartanak. Még a kiegyezés után, a forradalom ötvenedik évfordulóján is csak hallgatólagosan fogadták el március 15-e megünneplését, hivatalos állami ünneppé azonban a törvények beiktatását, április 11-ét nyilvánították.

Féltek tőle, akárcsak a lánglelkűtől. Petőfi naplójában így írt a nevezetes napról: „A katonaságnak kiadatott a tétlenségi rendelet, a cenzúra eltöröltetett, Táncsics börtönajtaja megnyílt. A rab írót diadallal hozta át a töméntelen sokaság Pestre. Ez volt március 15-e. Eredményei olyanok, melyek e napot örökre nevezetessé teszik a magyar történelemben.”

Sz. Eszteró Anett illusztrációja