Az 1991-es négyszemközti találkozó színhelye a magyar miniszterelnök washingtoni szállodai lakosztálya volt, ahol majd két órán át zavartalanul, hol németül, hol angolra váltva beszélgetett a két, történelmi és földrajzi értelemben egyaránt széles távlatokban gondolkodó, európai műveltségű politikus. Azonnal egymásra hangolódtak, egyetértve abban, hogy a jelen konfliktusai a múlt milyen eseményeire vezethetők vissza, illetve milyen földrajzilag távolabbi konfliktusokkal való párhuzamok jegyében értelmezendők.

 Henry Kissinger akkoriban már nagyon ritkán tárgyalt aktív politikusokkal. Ezt a találkozót is szinte véletlenül sikerült összehozni apám egyik régi jó barátja révén, aki egykor Kissinger osztálytársa volt Németországban, Fürthben. Ennek a kapcsolatnak köszönhetően fogadott engem 1991 nyarán New Yorkban, a Kissinger Associates Park Avenue-i irodájában, amikor  a washingtoni nagykövetség ideiglenes ügyvivőjeként –a régi barát, Werner Gundelfinger ajánlásával – felkerestem, hogy felkérjem a magyar miniszterelnökkel való találkozóra. Pontosan tisztában lévén Antall József szellemi és államférfiúi kvalitásaival, az egykori amerikai külügyminiszter és nemzetbiztonsági tanácsadó azonnal igent mondott a washingtoni találkozó tervére, amely azután a magyar miniszterelnök második amerikai útjának egyik emlékezetes programpontja lett.

 A csaknem kétórás beszélgetés központi témája a jugoszláv krízis volt. Antall sajnálatát fejezte ki amiatt, hogy a Nyugat nem veszi elég komolyan a Jugoszláviában folyó demokratizálódási törekvéseket, s a délszláv „stabilitás” (értsd: területi egység) megőrzését fontosabbnak tartja a délszláv népek kommunistaellenes erőfeszítéseinél. Antall szavai talán azért is váltották ki Kissinger egyetértését, mert a szuverén államok konföderációja melletti érvelésében a miniszterelnök a német-amerikai politikus számára ismerős sikeres birodalom-felszámolási folyamatok példáját említette, amelyek során minden részletükben átgondolt terveket valósítottak meg a birodalmi központok kormányszerveinek szétbontásában és átalakításában.

 
Kissinger lelkes támogatója lett Antall elképzelésének, amelyet Jugoszlávia széttagolásának pozitív modelljeként értékelt. Az Antall-terv a következő volt. A demokratikus közösség – beleértve (és ezeket Antall név szerint felsorolta) az akkori EGK-t, a NATO-t, az Egyesült Államokat, Kanadát, Ausztriát, Japánt, az akkori (még épp létező) Szovjetuniót, Lengyelországot, a Cseh és Szlovák Köztársaságot és Magyarországot – egyszerre ismerje el mind a hat délszláv tagállam függetlenségét. Az új köztársaságok nemzetközi elismerése mellett a kisebbségek – így a koszovói albánok, a vajdasági magyarok, a horvátországi szerbek és a szerbiai horvátok – autonómiáját is biztosítani kell. Az egykori tagállamok határait – a területfoglalások megakadályozása érdekében – nemzetközi államhatárokká kell tenni, az Európai Biztonsági és Együttműködési Értekezlet (EBEÉ, 1994-től Európai Biztonsági és Együttműködési Szervezet,  EBESZ) garanciavállalásával. Az Osztrák–Magyar Monarchia felbomlásának példája alapján feltételezhető – mondta Antall –, hogy ez a folyamat 3-5 évnél nem tart tovább, amely idő alatt az euro-atlanti közösség segítségével a felek megegyezhetnek a különböző, korábban Belgrádból irányított tárcák – így többek között a pénzügyi, külügyi, oktatási minisztériumok– szétszálazásáról.

 1993 márciusában még mindig a délszláv válság volt a régió legégetőbb problémája, s ekként a miniszterelnök parlamenti hivatalában lezajló második – még az elsőnél is hosszabbra nyúló – Antall–Kissinger-találkozó témáit is uralta. Antall sajnálattal állapította meg, hogy a jugoszláv válságot a Nyugat valóban nem vette komolyan, és hagyta, hogy a moszkvai puccs és az Öböl-háború elterelje róla a figyelmét. Pedig most, 1993-ban nemcsak az egész jugoszláv probléma ismétlődik meg Boszniában, mintegy „mikrokozmoszát” adva az 1991-es krízisnek, hanem a balkáni válság a nagyobb, „szovjet” probléma elemeit is magában hordozza, vagyis a délszláv válság megértése és kezelése segíthetett volna a tágabb európai folyamatok értelmezésében. Ráadásul a térség összekuszálódott erővonalait tovább bonyolítja a bosnyák–szerb/orosz feszültség, a pravoszláv–muszlim ellentét, a kommunista–posztkommunista szembenállás, valamint az egész Európát átható első világháborús reminiszcenciák. Milošević a Nyugat beletörődésére számít, és Hitlerhez, Mussolinihez, Sztálinhoz vagy Rákosihoz hasonlóan kiváró politikát folytat, ami miatt különösen fontos, hogy a Nyugat következetes fellépéssel érvényesítse követeléseit. Folytatva Antall gondolatmenetét Kissinger elvetette a szárazföldi katonai beavatkozás gondolatát – amely ellen többek között Bejrut példája is szól – mondta: az amerikai csapatok Boszniában is éppúgy túszul eshetnének –, és légitámadásokat sürgetett, mégpedig egy kidolgozandó politikai program keretében, amely Magyarországra vonatkozó biztonsági garanciákat is tartalmazna. Antall felhívta beszélgetőtársa figyelmét, hogy Közép-Európa egésze számára szükséges az atlanti védelem, amelynek hiányában Görögország és Törökország biztonsága is illuzórikus, hiszen a NATO két szárnya között a szövetséghez hivatalosan nem tartozó országok helyezkednek el, ráadásul a NATO keleti szárnya a Milošević  és Konsztandinosz Micotakisz szoros kapcsolata miatt is sebezhető.

 Távolabbra tekintve, Antall és Kissinger a szovjet korszakot is magába foglaló orosz imperializmus témájára tért át.

Antall kiállt Ukrajna támogatása mellett, amiben Kissinger is egyetértett, s hangsúlyozta, hogy Moszkvában nemigen lehet olyan politikussal találkozni, aki elfogadta volna a Szovjetunió felbomlásának tényét, mi több, az orosz imperializmus érzelmileg még a balti országokról és Lengyelországról sem volt képes lemondani.

A délszláv válság és az orosz imperializmus kapcsolatára utalva Antall arra hívta fel beszélgetőpartnere figyelmét, hogy a balkáni krízis rendezésének Oroszországra is kiegyensúlyozó hatása lenne, ezért rövid távon Szerbiára kell koncentrálni.

 Kissinger kíváncsi volt Antall véleményére a nem sokkal korábban Hessenben lezajló és a szélsőjobb előretörését hozó választásokról. Antall elmondta, hogy a radikális jobboldali mozgalmakat leggyakrabban baloldali erők mozgatják, ami egyértelműen látszik abból, ahogyan a radikális jobboldaliság végigvonult Európán, s kicsiben még a magyar belpolitikában is jelen van. Ám míg Franciaország megengedhette magának, hogy Chirac és Giscard gyengítésével leválassza Le Pent, addig Németországban és Magyarországon meg kell tartani a potenciális jobboldali szavazókat – vagyis Adenauernek és Straussnak ebben is igaza volt – mondta Antall. Kissinger kijelentette, hogy Kelet-Európának sem lehet átugornia bizonyos fejlődési fokokat; amit Nyugat-Európa húsz év alatt ért el, azt Kelet-Európában sem lehet felgyorsítani. Egyébként a kelet-európai országok pszichológiailag jobb helyzetben vannak – mondta –, mint a volt keletnémetek, mert ez utóbbiak híján vannak minden nemzeti azonosságtudatnak és nemzeti büszkeségnek.

 Középvezető diplomataként mindig büszkén ültem be Antall József nemzetközi tárgyalásaira, mert minden egyes alkalommal érezni lehetett, hogy a világ vezetői – legyen az Bush elnök, Quayle alelnök, washingtoni szenátorok, Reagan korábbi elnök, Zbigniew Brzezinski egykori nemzetbiztonsági főtanácsadó, II. Erzsébet királynő, Thorvald Stoltenberg ENSZ-főbiztos vagy Carl Bildt svéd miniszterelnök – mind nagyrabecsült államférfiúként beszélgettek vele, és feltűnő érdeklődéssel fogadták nagyívű politikai elemzéseit. Antall horizontja mindig tág volt: nem ragadt le a közép-európai kérdéseknél, még kevésbé a magyarországi problémáknál, hanem a tőlünk akár jóval távolabb folyó eseményeket is a maguk történelmi összefüggéseiben, gyakran tárgyalópartnere pozíciójába helyezkedve értelmezte. A Parlament lépcsőin lesétálva nem véletlenül mondta Kissinger: „Miniszterelnököd jobban ismeri az európai viszonyokat, mint a legtöbb európai politikus.”. Majd ezt levélben meg is írta egykori fürthi osztálytársának.

 A szerző irodalomtörténész, az MTA levelező tagja, a fotókat ő készítette Washingtonban, 1991-ben.