Kirk Magyarországon nem volt annyira ismert, mint a médiaszemélyiség Tucker Carlson vagy a sztárpszichológus Jordan Peterson, ám hazájában e két véleményvezérnél is nagyobb befolyással rendelkezhetett. Politikai pályafutását tizenéves korában kezdte, többek között cikket írt az alt-rightos Breitbart Newsba a középiskolai történelemtankönyvekben fellelhető balos torzításokról. Politikai csodagyerekként az egyetemi továbbtanulás helyett az aktivista karriert választotta. Miután tehetős republikánus üzletemberek felkarolták az ötletét, miszerint a 2008-as baloldali Occupy Wall Street (’Foglaljuk el a Wall Streetet!’) mozgalom ellenpárjaként országos konzervatív ifjúsági szervezetet kellene létrehozni, hogy visszafoglalhassák a balos „woke”-ideológia által uralt amerikai felsőoktatást, megalapította a Turning Point USA-t (’Fordulópont, USA’).

Menővé tenni a konzervativizmust

Kirk kivételes szervezőképességének, retorikai tehetségének és karizmájának is köszönhetően ez óriási sikert aratott. Fennállásának valamivel több mint tíz éve alatt több százmillió dollár támogatást sikerült összekalapoznia, és több száz egyetemen és főiskolán alakult Turning Point USA alapszervezet. Kirk rendkívül aktívan szerepelt a közösségi médiában, podcastsorozatot indított, és Instagram-, TikTok-, illetve YouTube-videóit, -bejegyzéseit milliók követték. Különösen népszerűnek bizonyult a „Prove me Wrong” (’Bizonyítsd be, hogy tévedek’) és a „You’re Being Bbrainwashed” (’Kimossák az agyad’) néven szervezett turné. Ezeken Kirk mikrofonnal a kezében leült egy asztalhoz, és a közönség közül lényegében bárki odaléphetett a vele szemben felállított mikrofonhoz, és vitatkozhatott vele különböző társadalmi, politikai kérdésekről. Az ezekről a vitákról készült videók, ahol Kirk a kattintásvadász címek szerint „kioktatja” vagy „megsemmisíti” a beszélgetőpartnereit, egyenként is milliós nézettséget értek el. Sikerének általános megítélése, hogy nem pusztán az alapvetően progresszív nézetek által uralt egyetemi campusokon, hanem a főként középosztálybeli fiatal fehérek körében amolyan menő dologgá tette azt, hogy valaki politikailag elkötelezett nacionalista, keresztény és konzervatív.  

Erőszak jobb- és baloldalon

A merényletet követően, még mielőtt bármit is tudni lehetett volna az elkövető indítékairól, sokan magától értetődő tényként kezelték, hogy Charlie Kirknek azért kellett meghalnia, mert az ideológiailag fűtött szélsőbaloldal egyes tagjai Donald Trump újabb választási győzelme után eljutottak oda, hogy az érvek helyett a nyílt politikai terrorizmusra van szükség. A merénylőt azóta elfogták, és az eddig ismertek alapján inkább az internet sötét bugyraiban szocializálódott, megzavarodott fiatalember, nem pedig egy elkötelezett szélsőbaloldali terrorista képe bontakozik ki. Ezzel együtt ez a gyilkosság is beilleszthető azok sorába, amelyeket az elmúlt években követtek el, és amelyekben volt valamilyen politikai gyűlöletre utaló mozzanat. Múlt évben lett gyilkosság áldozata egy nagy egészségbiztosítási cég vezetője, akinek a bűne alapvetően az volt, hogy egy kapitalista vállalatot vezetett, ahogy Trump ellen is több merényletet kísérletek meg, a pennsylvaniai demokrata és Izrael-párti kormányzó házát pedig felgyújtották. De persze a jobboldalnak sem kell a szomszédba mennie politikai erőszakért: az év elején lőtték agyon egyértelmű politikai indíttatásból Melissa Hortman minnesotai demokrata képviselőt és férjét.

Aszimmetrikus fellépés

Bár az USA-ban kétségkívül van egyfajta sötét hagyománya a politikai szereplők elleni merényleteknek, az mégis aggasztó, hogy Kirk halála után sok, magát progresszívnek nevező kommentelő üdvözölte a történteket, és tovább gyalázta Kirköt mint szélsőjobbos fasisztát. Vagy éppen liberális újságírók siettek emlékeztetni arra, hogy Kirk valódi teljesítménye lényegében kimerült abban, hogy szélsőjobboldali nézeteket tett divatossá és szalonképessé, és szemlézték „vállalhatatlan” kijelentéseit. Másfelől pedig felmagasztalták, és az igazi demokrata bátorság, a szólásszabadság és a „normalitás” bajnokaként gyászolták. Nos, egyfelől bizonyos az, hogy Kirk nem volt sem fasiszta, sem náci, másfelől viszont az a beállítás sem teljesen helytálló, hogy a „normalitást” képviselte volna. Ahogyan arra mindkét oldalon emlékeztettek, és a The Atlantic is szépen végigveszi a róla készült megemlékező írásában, a Charlie Kirk-féle viták nem voltak éppen szókratészi dialógusok: Kirk okosan felépített panelekkel cáfolta meg a többnyire felkészületlen vitapartnereit, s támogatók százaitól körülvéve sok olyan, demagógnak is nevezhető show-elemet alkalmazott, amelyek aszimmetrikussá tették fellépéseit. Persze fontos azt is hozzátenni, hogy az angolszász egyetemeken nagy hagyománya van az ilyen megrendezett ideológiai-politikai vitáknak, és sok esetben maga a politikai vita nem nevezhető igazságkereső dialógusnak. De akármilyen retorikai módszerekkel élnek is a vitázók, az alapfeltevés mindig a másik meggyőzése. Ehhez Kirk is tartotta magát.

Feltétlen lojalitás Trump iránt

Kirk megítélésekor ennél mindenképpen súlyosabban esik latba az a tény, hogy aktivizmusa, s így a Turning Point USA szervezete tulajdonképpen egybefonódott a trumpista MAGA-mozgalommal, s a 2020-as évektől kezdve már-már a MAGA ifjúsági tagozatának tűnt. Kirk nagyon jó kapcsolatba került a Trump családdal és különböző trumpista politikusokkal. J. D. Vance alelnökkel és Trump idősebb fiával állítólag baráti viszonyt ápolt. Trump iránti feltétlen lojalitása még azokban az esetekben sem rendült meg, amikor komoly kétségek merültek fel az elnök morális integritásával kapcsolatban (ezek a kétségek Trump esetében tulajdonképpen állandóan fennállnak), illetve a második Trump adminisztrációnak a hatalmi önkényére utaló jeleket is hajlamos volt teljesen figyelmen kívül hagyni.

Donald Trumppal 2021-ben az arizonai „Választásvédő rendezvényen”, forrás: Gage Skidmore, CC BY-SA 2.0 / Wikimedia 

 

Emiatt Kirk megítélése a jobboldali-konzervatív táboron belül is ambivalens volt, mint ahogyan a Trump kormányzat intézkedései és magának az elnöknek a személye is egyre komolyabb törésekhez vezet az egyébként történelmileg is sokszínű republikánus, konzervatív táboron belül. Noha Kirk meggyilkolását egységesen minden jobboldali határozottan elítélte, illetve a politikai erőszak egyértelmű elutasítását és a szólásszabadság fontosságát hangsúlyozta, Kirk Trump iránti feltétlen hűsége, pontosabban általában a Trump iránti feltétlen hűség egyre kérdésesebbé válik, amikor a republikánus tárboron belül számosan csak azért támogatják az elnököt, mert jobban félnek a demokrata baloldaltól, mint Trump személyiségétől. Sokan megpróbálnak kissé hátrébb lépni és a konzervativizmus történeti szemléletére hivatkozva amellett érvelni, hogy a Trump-kormányzat messze van bármiféle fasizmustól vagy önkényuralomtól, vagyis igyekeznek a kedélyeket lehűteni és egyfajta várakozó álláspontra helyezkedni: meg kell várni azt, hogy hosszabb távon miképpen reagál majd az amerikai intézményrendszer Trump önkényes döntéseire és légből kapott rendeleteire, miközben nem mulasztják el azt sem, hogy bírálatuknak hangot adjanak. A régi vágású, Trumpot mindig ellenző republikánusok megosztónak látták-látják Kirköt, aki elidegeníti a mérsékeltebb felfogásúakat, és felrótták neki a 2020-as választási eredmények tagadását is. A szabadelvű konzervatívok pedig erősen bírálták autoriter jellegű állásfoglalásait, viszont üdvözölték kiállását az egyetemi szólásszabadság mellett.

Ellentétek éleződése

Ám az, hogy összességében egyre bővül azok tábora, akik szerint nevén kellene most már nevezni a dolgokat, és bizony Trump intézkedései az elnöki önkény, vagyis a demokrácia leépítésének és a zsarnokságnak az irányába mutatnak, miközben Trump hívei a merénylet után azonnal nekiláttak a baloldali véleményterrort hibáztatni, arra enged következtetni, hogy a Charlie Kirk elleni merénylet a jelenlegi felfokozott, kultúrharcos médiaviszonyok között valószínűleg csak az ellentétek éleződéséhez fog hozzájárulni.

Ami azért is tragikus, mert bár Kirk ambivalens figura volt, alapvetően mégiscsak sikerült neki szellemi és politikai értelemben fölráznia az egyetemek életét, mégpedig nem holmi szélsőjobboldali propagandával, hanem azzal, hogy kiállt vitázni, és olyan fontos, „szalonképtelennek” bélyegzett és ezért elfojtott kérdéseket feszegetett, mint az abortusz tiltása, a nemek különbsége, az egyetemi diploma értéke, a kritikai fajelmélet, a feketék társadalmi helyzete és a bűnözés összefüggése. Igyekezett racionálisan érvelni az álláspontja mellett, miközben a másikat is meghallgatta, és feltételezte, hogy a véleménye jóhiszemű. Bárki a mikrofonhoz léphetett, és ha ahhoz volt kedve, akár sértegethette is Kirköt, miközben nála mindig ott volt az alapvető tiszteletet a másik személye iránt. Ahogyan erre szintén sokan rámutattak, a különböző beszédkódok, politikai és társadalmi tabutémák által uralt progresszív egyetemi közegben mindez egyfajta szelepként kezdett el működni. Az utolsó turnéja előtt egy utahi újságnak adott interjújában arra a vádra, hogy retorikája intoleranciához és az antidemokratikus érzület terjedéséhez vezet, a következőképpen válaszolt: „A feladatom minden egyes nap abból áll, hogy forradalmat próbálok megakadályozni. Igyekszem őket (a diákokat) a végső célok felé terelni, afelé, hogy térjenek vissza a templomba, térjenek vissza a hithez, házasodjanak meg, legyenek gyerekeik. Ez az a fajta konzervativizmus, amelyet én képviselek, és az erényt próbálom megmutatni nekik, azt, hogy hogyan lehet felemelni embereket, és nem pusztán csak haragot érezni.”

A szerző filozófus, közíró

Nyitókép: Charlie Kirk az egyik „Bizonyítsd be, hogy tévedek” rendezvényén, forrás: Gage Skidmore, CC BY-SA 2.0 / Wikimedia