Amint Németh Zsolt írja az Országút 2022. évi első számában, „2021 végére a német koalíciós szerződéssel és a konzervatív pártok varsói találkozójával lényegében kiformálódott az új európai politikai térkép. Van egyrészt egy Berlin-központú ideologikus (baloldali, új baloldali, progresszív, úgynevezett liberális és úgynevezett zöld) tábor és egy Varsó-központú, konzervatívnak nevezett, valójában pragmatikus tábor.”
Nem kérdéses, folytatom a fenti gondolatmenetet Németh Zsolttal egyetértve, fordulat történt. Közép-Európa és mindaz, amit ez a szó jelképez, az elmúlt évek elképedt védekezéséből és dacos ellenállásából végre politikailag is az állítások színpadára lépett az Európai Unió arénáiban, Brüsszelben és Strasbourgban. Mégpedig igazi, patinás európai eszmék nevében. Most már nem pusztán az a téma, hogy mit nem akarnak elfogadni a régió tagországai az Európai Unió fórumain megfogalmazott stratégiai alternatívákból, hanem hogy milyen klasszikus alapvetéssel utasítják el őket. És azt is, hogy merre látják a kiutakat, mégpedig valóban, pragmatikusan – a valóságnak megfelelően, gyakorlatiasan és ötletesen.
Németh Zsolt hozzáteszi ehhez, hogy ez a jelképesen és valóságosan Varsó-központú tábor „kicsit még keresi, hogy minek nevezze magát”. Továbblépve, a pragmatizmuson kívül hitről és értékekről beszél, az ENSZ Alapokmánya szerinti világrend fenyegetett stabilitásáról és természetes integritásáról. E világrend létének fenntartásáról. És visszavenné az elbitorolt politikai fogalmakat: hiszen hogyan is lehetne liberális a szó klasszikus értelmében az a mai jelképes Berlin, amelyik véleménydiktatúrát tart fenn – ha „puhát” is? Olyannyira, hogy nyelünk egyet a szóra, felidézve Kádár-kori emlékeinket. Hogyan lehetne zöld az a program, amely a környezethez való viszonyt egyszerűen technológiaváltásokkal oldaná meg, és a kisembereket és kisközösségeket sújtja terhekkel? S tegyük hozzá, hogyan lehet demokratikus az a szemlélet, amely egy technokrata avantgárd elit zöld sci-fi-utópiái nevében legyint a józan többség világérzékelésére?
Szellemiségről folyik tehát a vita a brüsszeli és strasbourgi színpadokon, mentalitásokról, az Európa lelkéért és politikájáért küzdő szellemiségek ellentétéről.
Ebben az ellentétben jelenik meg egyik oldalról ennek a gondolkodásmódnak bő három évtizedes vaksága és gőgje – a másikról egy csendesebb, de egyre biztosabb, megalapozott lelki tartás.
Mi, egykori magyar és közép-európai ellenzékiek – a kádári és a moszkvai kommunizmus ellenzéke – már a világforgató földindulás első rengései idején, 1985-ben észrevettük, hogy Nyugat-Európa nincsen felkészülve szellemileg a kommunizmus összeomlására. Gondolkodói és politikusai – tiszteletre méltó kivételekkel – nem értik, hogy a készülődő eurázsiai összeomlás okai nem pusztán gazdaságiak és stratégiaiak. Lelki és erkölcsi erők dörömbölnek a lázadó tektonikus morajokban. Ronald Reagan átkiáltja, szó szerint, a berlini Fal túlsó oldalára Gorbacsovnak, hogy bontsa le ezt a falat. Azonban a szenvedő milliók sok évtizedes felháborodása, szabadságvágya és bátorsága épp annyit repeszt rajta, már repesztett addigra, mint Reagan elszánt offenzívája és Gorbacsov őszinte reformszándéka. Ezt láthatjuk a Fal lebontásának feledhetetlen fotóin 1989 novemberében, a ragyogó arcokon, a kiegyenesedett embereken, amelyek pár perccel korábban csákányokkal és szedett-vedett házi szerszámokkal, szinte puszta kézzel veselkedtek neki a bontásnak.
1985 októberének közepén, a budapesti Alternatív Kulturális Fórumon Csoóri Sándor fogalmazta meg emlékezetes beszédében, hogy az eljövendő nagy pillanatban a Nyugat hogyan kellene tekintse Közép-Európa nemzeteinek küldetését a jövendő felszabadulásban: „Mi negyven év óta állandóan a bőrünkön érezzük az élet kettős föltételét: életben maradni nemcsak testben kell, de lélekben is.” Következő mondata pedig mintha a mai Berlinnek szólna: „Erre pedig az ember hagyományos metafizikája, illetve kultúrája nélkül nincs lehetőség.”
Íme, a mi korszerű értékkonzervatív forradalmiságunk tökéletes megfogalmazása 1985-ből, a kultúra Nagy Hagyománya nevében. Erre ismert rá a francia katolikus filozófusnő, Chantal Delsol is, Közép-Európa barátja és ismerője, amikor azt mondta, hogy 1989/1990-es forradalmainkban mi a lét rendjét állítottuk helyre.
Chantal Delsol nem volt itt Budapesten ezen az 1985-ös Ellenzéki Fórumon, de eljöttek sokan neves külföldi írók és értelmiségiek, főként a baloldalról. Itt volt Susan Sontag, Danilo Kiš, Ámosz Oz, Hans Magnus Enzensberger, Alain Finkielkraut. A fő szervező Karl von Schwarzenberg herceg volt, Václav Havel későbbi főtanácsadója, aki sejtjeiben érezte, okosan, Közép-Európát. Az Alternatív Fórum az akkor még fiatal és a mainál sokkal befogadóbb Nemzetközi Helsinki Bizottság égisze alatt folyt le. Csoóri beszédét, sok máséval együtt vagy hetvenen hallgathattuk egy nagy padlásműterem tetőgerendákkal határolt terében, székeken vagy a padlón ülve, vagy éppen állva – külföldi írók és újságírók és az akkori magyar ellenzéki értelmiség java. A kádári hatóságok sugalmazására a Duna Intercontinental szálloda vezetése az utolsó pillanatban visszamondta a tervezett konferencia teremfoglalását – de azt már nem merték Kádárék megakadályozni, hogy a meghívottak egy része megtartsa a rendezvényt Jeles András filmrendező műteremlakásában. Mert ugyanekkor folyt a hivatalos Európai Kulturális Fórum a Kongresszusi Központban – és Kádárék protokolláris sikerét nemzetközi botrány rombolta volna le, ha rendőrileg zavarják szét a mi szintén nagy figyelmet keltő fórumunkat.
Az Alternatív Fórum másnapján Konrád György hívta meg estére Torockó utcai lakására a magyar és a külföldi résztvevők kisebb csoportját. Ennek során szűk kör vonult el a lakás egyik sarkába, ahol Csoórit Timothy Garton Ash, a brit újságíró, későbbi történész kérdezgette – beszéde egyes pontjait firtatva. Konrád ült még ott e körben velünk, és Bollobás Enikő meg én felváltva fordítottunk magyarról angolra és vissza Csoórinak.
A beszélgetés leírását évekkel később Garton Ash 1989-es esszékötetében olvashattam el. Az eseményt sarkosan felidézve, a nagymellényű balossá lett Garton Ash Csoórit mint egy képzelt magyar puszta külföldi nyelveken nem tudó őstehetségét írja le, afféle nacionalista populistát, ködös nézetekkel és két, hűséges fegyverhordozóként működő tolmáccsal. Arra nem futotta figyelméből, hogy – a nyugodtan mondhatom – az övéhez illő angol szókincsű és beszédstílusú két tolmács hogyan látja a világ dolgait, netán hogyan értelmezné tovább az ő számára Csoóri mondatait, s egyáltalán, miért szegődnek ők, angolban civilizáltak, a puszta fiához.
Hogy mi keltette fel Garton Ash bosszús arroganciáját, nem tudom. Talán olyan elfogultságok, előítéletek, amelyeket az interjú egyes szervezői ültettek belé, avagy éppen Csoóri fentebb idézett, s az európai szellem és történelem nagyvonalú ismeretéről tanúskodó beszéde? Talán csak a szegény közép-európai rokonok nyugodt, de felforgató öntudata?
De mostani gondolatmenetünkbe ideillik Csoórinak egy harmadik akkori mondata is: „Nagy hit és erő onnan törhet föl, minden késleltetés ellenére, ahol nagy szenvedések gyötörték meg és gyötrik ma is a népeket.” Felidézi a Párizsba emigrált Milan Kundera akkoriban nevezetessé lett esszéjét is a cserben hagyott közép-európaiságról, melyben az is ott áll, hogy „az elrabolt Nyugat” (a költő Czesław Miłosz kifejezése) már nem úgy vonz bennünket, mint régen. Csoóri szavaival: „Nem akartunk hasonulni ahhoz, ami már önmagához sem hasonlít.” Vagyis nem ahhoz a hasadt önazonosságú Nyugathoz akartunk, akarunk hasonulni, hanem az ember hagyományos metafizikájához és kultúrájához. Egy nagy szellemi Európához, amely nemcsak a kereszténységet tekinti kultúrája alapjának, hanem az önmagunk igazságai iránti természetes kritikát is, Pascal vagy Montaigne kétségben megedzett hitét. Mert szenvedéseink a kommunizmus évtizedei alatt éppen ebben a metafizikában és kultúrában, hitben és értékőrzésben erősítettek meg bennünket.
Kulturális háború folyik az atlanti világban, immár jó húsz éve, és mi akarva-akaratlanul az arcvonalba kerültünk. Valóban, akaratlanul! Mert reményünk az volt 1990-ben, hogy a klasszikus emlékezetű Európához térünk vissza, a létező Európa minden disszonáns vonása ellenére. Azt hittük, hogy békében tudjuk majd helyreállítani, korszerűen és jobban a történelem hagyományozta nemzeti intézményrendszerünket és eszményeink becsületét, amelytől 1949-ben megfosztott bennünket a kommunista diktatúra, s amelyek mellett véresen levert, sokszorosan megbosszult forradalommal álltunk ki. Reméltük, becsülni fogják sok évtizedes, földmélyi kitartásunkat, amely az európai szellem s a magunk nemzeti kultúrája drágaköveit izzadta ki a nyomás alatt.
Valóban, Németországban az utca emberei 1989 után jó pár évig úgy ünnepeltek bennünket, mint a Fal lebontásának úttörőit. Számtalanszor megtapasztaltam ezt Antall József oldalán, hivatalos találkozókon is. Antall József nemzedéke – az 1956-ban a magyar forradalom filmsorain nevelkedett nyugat-európai politikusok vezették akkor Európát – Kohl, Chirac, Thatcher, Mitterrand, Wörner NATO-főtitkár és Egon Klepsch, az EP elnöke. Meg is kaptuk tőlük a politikai és erkölcsi támogatást és a baráti nagyrabecsülést. Ők mindnyájan – a szocialista Mitterrand is – értették azt, hogy 1989/90-es forradalmaink Európa alapjait, a hagyományos emberi értékeket erősítették meg: Czesław Miłosz, Illyés Gyula, Borisz Paszternak, Milan Kundera, Václav Havel, Pilinszky János és Csoóri Sándor Európáját. A miénket.
Méltányos stratégiai programot az újjáépítéshez, kellő pénzügyi támogatást azonban nem kaptunk – a privatizáció megvalósult receptje alig-alig szolgált annak. És anélkül, hogy mi felfogtuk volna valódi jelentését azokban az években, Jacques Delors már leteszi a föderális EU-utópia alapzatát, a maastrichti szerződést. És azon sem lepődtünk meg kellően, hogy néhány évvel később Giscard d’Estaing, egykori jobbközép szövetségesünk is ott ül abban a grémiumban, amely az új EU-alapokmány szövegéből, ha viták után is, kihúzta a kereszténységet és a zsidó-keresztény hagyományt mint európai alapvetést. Talán azon sem gondolkodtunk el eléggé, hogy a francia nemzet bizony (máig!) nem szavazta meg ezt az okmányt.
Azt már észrevettük, hogy
a multinacionális tőke nem a középosztály politikai képviseletét támogatja, hanem a küldetésüket vesztett szocialista, szociáldemokrata pártokban találta meg szövetségesét.
Mert hiszen, ha a francia és a német szakmunkás évről évre a Seychelle-szigetekre, Tahitibe, Thaiföldre vagy a Kanári-szigetekre mehet nyaralni, akkor már bizonyára elérte célját Marx és Engels nagy harca – és jól járnak a légitársaságok és a repülőgépgyárak is minden beszállítójukkal egyetemben.
Így aztán a Nagy Károly-díjat Aachenben Horn Gyula kapja meg, és nem az, akivel visszatértünk Európába, nem Antall József. S így értünk el a mába. Az önmagából kifordult balliberális utópia, a haladásvallás és az álszent emberbarátiság sajátos ötvözete, azzal a dühödt küldetéstudattal dolgozik tervei megvalósításán, amelyet a bőrünkön tapasztaltunk meg 1949 után itt, Kelet-Közép-Európában és 1968-ban Párizsban. Jönne ismét az a gárda, amelyet a délibábos rombolásösztön kormányoz, holott semmihez sem ért. Pár héttel ezelőtt még úgy látszott, hogy az új német koalíció a logikus végjátékig viszi Merkel energia-lázálmát, és Berlin tavasszal energiáért fog koldulni Európában.
Mi, jámbor, de sokat látott közép-európaiak, csak bámulunk. Illetve most már nemcsak bámulunk, és nemcsak mi. Az emberek többsége normális, Európában is – de ennek az igazságnak az érvényesítéséhez politikai program és képviselet kell. Talán ez született meg most Varsóban.
Ha mégis, a mostani hetekben végre az atomenergia Brüsszelben és Strasbourgban is a tiszta energiák közé fog sorolódni, akkor feléled a remény, hogy mint annyiszor Európa története során, a párbeszéd képessége, a realitásokkal karöltve, józanító hatású lehet. Ehhez a párbeszédhez kell az erős Varsó és az erős Egyesült Államok. Amerika száz év alatt háromszor sietett a széteső Európa segítségére. Ma is, meghasonlottsága ellenére, a globális stratégiában tisztábban lát. És szerencsénkre, Varsó szerencséjére, működő, valós szövetséget ápol a NATO formájában Európával.
