Henry Kissinger nem átallotta Davosban kijelenteni, hogy az Oroszország és Ukrajna közötti „választóvonalat a status quo ante mentén kellene meghúzni…”, mert ha „ezen a ponton túl folytatják a háborút, akkor azt már nem Ukrajna szabadságáért vívják…, hanem a tulajdonképpeni Oroszország ellen”. A 99 éves aggastyán kapott ezért hideget-meleget. Niall Ferguson szerint viszont Biden jól tenné, ha hallgatna a hatvanas-hetvenes évek enyhülésének amerikai építőmesterére – még ha az „enyhülés” szó majdnem olyan rosszul cseng is, mint a „megbékítés”.
Kissingernek – fejti ki az amerikai történész – nem voltak illúziói a szovjetek felől, ám két okból is enyhülésre törekedett: hogy elhárítsa a harmadik világháborút, és hogy időt nyerjen. Bár Vietnamot nem sikerült „tisztes békével” lezárni,
céljait Kissinger elérte: az Armageddon elmaradt, és Amerika időt nyert.
Igaz, hogy a vérszemet kapott Szovjetunió ezután vakmerő kalandokba bocsátkozott, de a hidegháború görcsétől megszabadult amerikai gazdaság páratlan fejlődésnek indult, és ez hozta meg végül a hidegháborús győzelmet is.
Ma viszont a Nyugat kapott vérszemet. Kerül, amibe kerül, Amerika „immár esélyt lát arra, hogy megbüntesse az orosz agresszort…, és ezzel üzenetet küldjön Kínának is”. Bár Biden a The New York Timesban közölt cikkében bölcs, visszafogott hangot ütött meg: „Nem akarunk NATO–orosz háborút. Az Egyesült Államok nem törekszik elérni [Putyin] moszkvai menesztését… Nem biztatjuk, és nem támogatjuk Ukrajnát abban, hogy a határain túli célpontokra lőjön…”
A valóság azonban az, hogy az amerikai kormányzat lett az ukrán demokrácia arzenálja, ahelyett, hogy közvetítene a békében, melynek meghatározását Ukrajnára hagyja.
Nem mindenki lelkesedik ezért. Macron, Scholz, Draghi jobban örülne a béketárgyalások megkezdésének. Ám aki a jelenlegi lázas ukránbarát légkörben kompromisszumot emleget, annak menten Hitlert és 1938-at vágják a fejéhez.
Kissinger Nagy Péter cár alatt Putyinnal a dolgozószobájában a Kremlben 2017-ben
Pedig maga Zelenszkij is többször hangoztatta, hogy a február 23-i területi helyzethez való visszatérés már „győzelem” lenne. Ez sem tűnik könnyen elérhetőnek, miután Ukrajna területének ötöde orosz kézre került, és miként maga Zelenszkij mondta davosi sajtótájékoztatóján, naponta 60-100 ukrán katona esik el, körülbelül 500 embert veszítenek sebesültként, és a háború néhány hónapos elhúzódása is több százezer halottal járhat.
Amerika korlátlanul támogatja Ukrajnát, de vajon az ukránok fel tudják-e szabadítani a megszállt területeket? Mi lesz, ha a háború tovább dúl, míg Európában beáll a tél? Putyin bízvást számíthat a megszokott nyugati széthúzásra. Ráadásul Amerika számára nem is Oroszország jelenti a legnagyobb veszélyt, hanem Kína. A kulcskérdés persze Tajvan. Biden elnök már több ízben kijelentette: ha Tajvant megtámadják, Amerika megvédi katonailag.
Ám nem biztos, hogy Tajvan képes lenne úgy szembeszállni egy kínai invázióval, mint Ukrajna az orosszal. Ráadásul a kínaiakkal szemben az amerikaiak is rendre alulmaradnak a Pentagon Tajvannal kapcsolatos szimulációi során. Ha Tajvanért „korlátozott háborúra” kerülne sor, az USA azt elveszítené, vagy nem maradna más választása, mint az eszkaláció – a háború kiterjesztése.
Ferguson hibának tartja feladni a Tajvannal kapcsolatos amerikai „stratégiai kétértelműséget”, amely az éppen Kissinger által ötven évvel ezelőtt Kínával kötött egyezségre megy vissza.
Kína figyelemmel kíséri az ukrajnai háborút. A jövőben alighanem alkalmazni fogja a nukleáris nyomást is. Legkésőbb 2027-ig akarja megteremteni a katonai képességet Tajvan bekebelezéséhez. Nukleáris készleteit két év alatt megduplázta, a szilárd hajtóanyaggal működő interkontinentális ballisztikus rakétasilók számát nulláról legalább 360-ra növelte.
A történész rámutat, hogy Bidenék ezalatt a tengerről indítható cirkálórakéták nukleáris fejlesztési programjának megszüntetését tervezik egy megszorító csomag keretében, amely a védelmi költségvetés GDP-hez viszonyított arányát 3,3 százalékról 2,7 százalékra csökkenti. Ferguson ezért következetlenséggel, a hiteles stratégia hiányával vádolja Bident. És hozzáteszi: a demokraták saját maguk alatt vágják a fát. A fő kérdés ugyanis az infláció. Öt hónap múlva az időközi választások vissza fogják hozni a republikánus többséget a Kongresszusba. A kamatlábak emelése, a költségvetés zsugorítása nehezen fogja az inflációt visszaszorítani anélkül, hogy előbb-utóbb be ne ütne a recesszió.
A kormány külpolitikája viszont nem az infláció ellen hat. Az Ukrajnának nyújtott támogatás nagyon sokba kerül (számítások szerint eddig 53 milliárd dollár). A kínálatot durván korlátozzák a szankciók, a háború, az ukrán búza és más áruk kivitelének leállítása. Trump kereskedelmi háborújának folytatása, Tajvan támogatásának fokozása további inflációs hatást vált ki: a behozatalt drágítja, és a Kínáról való gazdasági leválásra ösztönöz.
Ötdolláros kínai banjegy, kibocsátója a sanghaji Kínai-Amerikai Bank, 1920
Enyhülés 2.0 – ezt javasolja Ferguson egy hatékony, átgondolt, új amerikai stratégia elnevezéséül. Mert – mondja –, ha ez a második hidegháború, akkor Ukrajna Korea, a szuperhatalmi harc kezdeti szakasza, amikor az USA még katonai fölényben van, de bele lehet rángatni egy periférikus konfliktusba. Az ötvenes évekre aztán a hatvanasok jönnek, csak éppen kubai rakétaválság helyett most a tajvani félvezető-válság fenyeget.
Van azonban egy sokkal kevésbé ijesztő lehetőség: történelmi merészséggel a hetvenes évekbe szökkenni. A neokonzervatívok szerint az enyhülés hiba volt. A Szovjetunió malmára hajtotta a vizet. Reagan jól tette, hogy konfrontatívabb stratégiára váltott. Ez az érvelés azonban – mondja Ferguson – csak részben áll. Egyrészt Reagan végül Gorbacsovval még radikálisabb enyhülést, még nagyobb leszerelést valósított meg, mint amit Kissinger ajánlott. Másrészt az enyhülés nagyon is jól jött az 1970-es években, mikor az USA inflációval, belső megosztottsággal és egy mind népszerűtlenebb háborúval küszködött.
Gondoljuk csak el, hogyan segíthetne az enyhülés ma Joe Bidennek, ha ahelyett, hogy Tokióban kardot csörget Tajvan kapcsán, inkább Pekingbe utazik – illő módon a nixoni látogatás 50. évfordulóján. Megtehette volna, hogy:
- Véget vet a Kínával folytatott kereskedelmi háborúnak.
- Kieszközöl némi kínai nyomást Putyinra, és megindítja az ukrajnai háború befejezésének folyamatát.
- Kínával együtt nyomást gyakorol az arab olajtermelőkre, hogy komolyan fokozzák a kitermelést, ahelyett, hogy egymás ellen játszanák ki Washingtont és Pekinget.
Elfogadná-e Hszi Csin-ping az enyhülést Biden kezéből? Könnyen lehet, elég nagy slamasztikában van ahhoz (akárcsak Mao volt 1972-ben).
A Zero Covid már belülről destabilizálja országát, bármi volt az eredeti szándék. Putyin támogatása viszont nemzetközi tekintélyén ejtett csorbát. Mao szívesen látta Nixont, mivel Moszkvától eltávolodott. Mao mai utódának Moszkva közelsége okozhat fejfájást.
Ha a Tajvanért vívott háború és egy évtizednyi enyhülés között kell választani – vonja le a végkövetkeztetést Ferguson –, okosabb lenne az utóbbit választani.
Ferguson eredeti cikke itt olvasható.
Nyitókép: Henry Kissinger Mao Ce-tunggal és háttérben Csou Enlajjal, a kínai nyitás egyik mozgatójával az 1970-es évek elején
