Mindkét életpálya hosszú, eseményekben gazdag, messzire ható következményekkel, amelyről még sokat fognak vitázni. Egyikőjük, a francia Delors (1925) hívő keresztény volt, közgazdaságtant tanult a Sorbonne-on, hosszú ideig a francia jegybankban dolgozott, mielőtt baloldali politikusként belépett a közéletbe; fogadott el feladatot gaulle-ista kormánytól is, de a szocialista François Mitterrand elnöksége alatt lett pénzügyminiszter, 1985-től az Európai Bizottság elnöke, két cikluson át, egészen 1994 végéig. Másikuk, a német Schäuble (1942) jogász, adóhivatali tisztviselő, a CDU és a CSU ifjúsági szervezetének aktivistája volt, aki a német újraegyesülés roppant kritikus idejében, Helmut Kohl kancellársága alatt került a kormányba. Miután egy őrült merénylő egy kampányrendezvényen meglőtte, egész életére kerekesszékbe kényszerült, ám belügyminiszteri munkáját hamarosan így is folytatta. Követte Kohlt pártelnökként, majd az Európát megrázó nagy pénzügyi válság idején, 2009 őszétől szövetségi pénzügyminiszter immár Angela Merkel kancellársága alatt egészen 2017-ig, hetvenöt éves koráig.

Kritikus időszakok tették próbára mindkettőjüket, noha Delors inkább építkezhetett, míg a másiknak több jutott válságkezelésből és a konstrukciós hiányosságokkal való küszködésből.

Delors bizottsági elnöksége alatt rendkívül gyors fejlődésen ment át az európai közösség, nyilván a tagok akaratából, de az általa vezetett Európai Bizottság sikeres, agilis működésének is köszönhetően. Első elnöki ciklusára esik a spanyol és a portugál csatlakozás, illetve az emberek szabad mozgását megkönnyítő schengeni egyezmény megkötése. Ami továbbá igen fontos: kidolgozták és elfogadták az Egységes Európai Okmány nevet viselő megállapodást, amelynek nyomán megvalósulhatott az áruk, szolgáltatások, tőke, valamint személyek szabad mozgása. Az akkori tizenkettek közötti fejlettségi különbségekre tekintettel felzárkóztatási programokat vezényelt a bizottság, amelynek sokak szerint ez volt a fénykora. És még valami: az 1980-as évek végén, korábbi sikertelen kísérleteket követően érettnek látszottak a szakmai és politikai feltételek a közös európai pénz megalkotására.

Nevéhez fűződik a 1989-es Delors-terv, amely már bőven hivatali idején túl, de egy évtized alatt ténylegesen létrehozta a közös európai valutát.  

Itt már többfelé ágazhat el az utókor megítélése. Az indokolható volt, hogy már önmagához a közös piachoz is hozzátartozna a közös fizetőeszköz, de különösen ahhoz a gazdaságilag és pénzügyileg mind szorosabban összefonódó unióhoz, amelynek intézményi és politikai egységesülése ezekben a mozgalmas években öles léptekkel haladt előre. Mások azonban korainak ítélték a monetáris uniót, tartósabbnak a tagországok különbözőségeit. Mindenesetre ma húsz tagja van az euróövezetnek, az eurót sokan használják az eurózónán kívül is; az amerikai dollár után egyértelműen a második legfőbb világpénz.

A magyar rendszerváltozás fejleményei felől nézve magam már akkor sem tudtam elnyomni azt az érzésemet, hogy az akkori európai közösség még a berlini fal leomlása, az annus mirabilis előtt, 1988–1989-ben meghozott elmélyítési döntésével – hiszen a monetáris unió projektje az volt – szándékolatlanul talán, de arrébb tolta azt a bővítést, amelyet pedig elég egyértelműen megígértek nekünk az 1990-es évek elején. Már hivatalban, a Nemzeti Bank képviseletében rendszeresen tapasztalhattam, hogy a nyugati jegybankelnökök, a Delors-terven dolgozó tisztségviselők, Lámfalussy Sándor és bizottságának tagjai milyen részletes és nehéz vitákat folytattak a projekt sikeréért, amíg 1992-re kialakultak a közös pénz átvételének szabályai, és 1999-re megszületett az euró. Ám ez a komoly projekt le is kötötte a Bizottság és a Tanács erejét; másodlagos maradt a keleti bővítés. Eleve meg kellett várnunk a finn, svéd, osztrák belépést. Pedig minél korábban kerül be az új tag a klubba, annál előbb tudja formálni, nem pedig csak elfogadni a klubszabályokat. Annál inkább magáénak érezheti a közös joganyagot, szabályokat, munkastílust, kapcsolati hálót.

Jacques Delors mindenképpen nagy alakja ezeknek az évtizedeknek. Keményen dolgozó tisztségviselője előbb hazájának, majd az európai közösségnek. Mondhatnánk, hogy kiemelkedő politikus volt; ez igaz is, csakhogy mára a politikus megnevezés eléggé más színezetet nyert. Működését, közszerepléseit tekintve, munkatársai és tárgyalópartnerei visszaemlékezését olvasva inkább jön az ember nyelvére a tisztségviselő szó.

Hasonló mondható el Wolfgang Schäuble munkásságáról.

A napi népszerűség nemigen foglalkoztatta, pénzügyminiszterként kemény konfliktusokba állt bele.

A nagy globális pénzügyi válság utóhatásaként fellépő eurókrízis idején ő maga volt a megtestesült pénzügyi szigor. Sorozatosan ütközött az EU déli peremvidékének kormányaival, jobb most nem is felidézni, hogy milyen sajtója volt akkor. A takarékos, megszorító német álláspontot annyira következetesen képviselte, hogy még a Nemzetközi Valutaalap hitelkondícióinál is szigorúbb volt a tárgyalási pozíciója. Igaz, akkor még nem álltak készen azok az uniós kontrollintézmények és kimentési keretek, amelyek a válság után, annak keserű tapasztalatai során immár kialakultak: az euróövezet nemcsak valutaunió, hanem bankunió is, bankfelügyeleti és kimentési eljárásokkal, előbb-utóbb közös betétbiztosítással.    

A nagy döntések meghozatalához kell a kedvező korszellem, a hatalmi-politikai feltételek létrejötte, de bizony kellenek elkötelezett személyiségek is. Wolfgang Schäuble és Jacques Delors egyaránt kitartóan dolgozó, hálátlan feladatokat is elvégző tisztségviselője volt politikai közösségének, az európai közösségnek. Döntéseiket mint eddig is, még sokáig vitatják az elemzők. Már csak azért is, mert a hivatali idejüket megterhelő feszültségek, belső ellentmondások, szerkezeti gondok jó része még velünk él.

 

A szerző közgazdász, az MNB korábbi elnöke