2024 januárjának utolsó napján Kuba phenjani nagykövetjelöltje, Eduardo Luis Correa Garcia úr átadta megbízólevelét a Koreai Népi Demokratikus Köztársaság fővárosában. A fejlemény arra engedett következtetni, hogy a koronavírus-világjárvány miatt jelentősen megcsappant létszámú phenjani diplomáciai testületbe lassan visszatérnek a rezidens diplomaták, a karibi szigetország nagykövete pedig úttörő szerepet játszik ebben a folyamatban. A kelet-európai rendszerváltozások óta eltelt harmincöt év során ugyanis Kuba és a KNDK – mint az egykori szovjet birodalom perifériáin fennmaradt utolsó bástyák – szoros kapcsolatban álltak egymással. E sorok írója Szöulban több észak-koreai menekülttől is hallotta, hogy az 1990-es évek elején – a rendszerváltozások okozta sokk következtében – a phenjani televízióadásokból és az újságokból fokozatosan eltűntek a külföldről szóló hírek, ugyanakkor a helyi agitáció elkezdett úgy hivatkozni Kubára, mint a KNDK legszorosabb szövetségesére. Idén február közepén azonban egy váratlan fejlemény történt: a karibi ország több mint hat évtized után feladta az Észak-Korea melletti kizárólagos szolidaritást, és diplomáciai kapcsolatot létesített Dél-Koreával.

Ami Magyarország esetében már működött...

A hírek szerint Dél-Korea és Kuba képviselői New Yorkban folytattak tárgyalásokat egymással, majd bejelentették kapcsolataik újrafelvételét, ami hatvanöt évvel ezelőtt, 1959-ben szakadt meg a kubai forradalom győzelmét követően. A jelenlegi fejlemény többet jelent annál, mint a KNDK – egykoron kiterjedt – külkapcsolati hálózatának újabb visszaszorulása. Egy súlyos diplomáciai kudarcról van szó, talán a legsúlyosabbról azóta, hogy 1990-ben Dél-Korea diplomáciai kapcsolatokat létesített az egykori Szovjetunióval, majd 1992-ben létrejöttek a teljes körű kapcsolatok Dél-Korea és Kína között is. (Az utóbbi esemény abból a szempontból volt rendkívüli fejlemény, hogy 1950–1953 között, a koreai háború idején a Kínai Népköztársaság de facto hadviselő fél volt Dél-Koreával szemben, a kínai úgynevezett népi önkéntesek beavatkozása mentette meg a KNDK-t a teljes összeomlástól.)

A szamdzsijoni nagyemlékmű Kim Ir Szen-szobra

 

Kuba és Észak-Korea 1960 augusztusában vette fel a diplomáciai kapcsolatokat egymással, az év végén még az ipari miniszteri tisztséget betöltő Che Guevara is ellátogatott Phenjanba. A szovjet birodalom perifériáin lévő két szocialista ország között szoros együttműködés alakult ki, ami abban is megnyilvánult, hogy az 1980-as évek közepén Fidel Castro azt javasolta a Nemzetközi Olimpiai Bizottságnak, hogy az 1988-ra esedékes nyári olimpiai játékokat Dél-Korea ne egyedül rendezze meg, hanem a KNDK társrendezőként csatlakozhasson az eseményhez. A nyilvánvalóan észak-koreai ihletésű javaslat végül kivitelezhetetlennek bizonyult, a KNDK pedig úgy döntött, hogy megszervezi a szöuli olimpiai játékok bojkottját. Ehhez aztán három ország csatlakozott: Etiópia, Albánia és hű szövetségesként Kuba.

Napjainkban tehát egy szimbolikus kapcsolati tengely bicsaklott meg Észak-Korea és Kuba között, ami komoly fiaskó a phenjani döntéshozóknak, és látványos siker a szöuli kormányzat számára. Az utóbbiak a nemzetközi diplomácia sakktábláján nagyon komoly tapasztalatokkal rendelkező játékosnak számítanak. Dél-Korea külpolitikai stratégiája ugyanis már az 1970-es években megfogalmazta azt a célt, hogy lépésről lépésre építsenek kapcsolatokat a szocialista országokkal, amivel a phenjani rezsimet le lehet választani kelet-európai támogatóiról, és közvetetten nyomást lehet gyakorolni rá. A folyamat az 1980-as évek közepén gyorsabb ütemre kapcsolt, majd 1988-ban – a szöuli olimpiai játékok előestéjén – deklarált kormányzati céllá vált. Ro Te Vu dél-koreai államfő ugyanis akkor hirdette meg az úgynevezett északi politika nevű programját, amelynek első célországa a késő kádári Magyarország lett. Hosszas tárgyalások után így Magyarország vált az első szocialista országgá, amely túllépett az Észak-Korea iránti hagyományos szolidaritáson, és felvette a diplomáciai kapcsolatokat a Koreai Köztársasággal. Mindez harmincöt évvel ezelőtt, 1989. február 1-jén történt.

Az észak-koreai rezsim prioritásai

A magyar–dél-koreai kapcsolatfelvétel idején a KNDK szélsőséges hangvételű nyilatkozatban ítélte el a fejleményeket, Kornidesz Mihály phenjani magyar nagykövetet kiutasították az országból, majd egy Hanmindzson nevű fantomszervezet nevében konkrét fenyegetéseket fogalmaztak meg Magyarországgal szemben. Jelenleg a KNDK azonban csendes, a phenjani rezsim szócsövei egyelőre nem tettek olyan nyilatkozatokat, amelyek kritizálták volna a kubai lépést. Ennek hátterében pedig a KNDK külpolitikai stratégiájának változása húzódik: a „harmadik világ” országaival fenntartott kapcsolatok helyett sokkal inkább a rezsim régi-új nagyhatalmi patrónusaira koncentrálnak. A tavalyi év során számos olyan országban – például Angola – felfüggesztették diplomáciai missziójuk működését, ahol korábban erős pozíciókkal rendelkeztek, helyette pedig élvezik annak előnyeit, hogy az ENSZ BT egyik tagországa keresi kegyeiket. Tavaly szeptemberben Vlagyimir Putyin az amuri régióban lévő Vosztocsnij űrrepülőtéren megígérte Kim Dzsong Ün észak-koreai vezetőnek, hogy országa segíteni fog abban, hogy a KNDK műholdat tudjon Föld körüli pályára állítani, ami november közepére meg is történt. Jelenleg pedig már ott tartunk, hogy az orosz–észak-koreai szövetség megerősödése nem csupán azt jelenti, hogy a KNDK tüzérségi lőszereket és rakétákat szállít az orosz hadseregnek, hogy azok bevethessék az ukrajnai harcmezőkön, hanem akár fegyvergyártási kooperáció is kialakulhat a két ország között. Az utóbbi lehetőség pedig azért fenyegető, mert eddig a nyersanyagok korlátozott rendelkezésre állása és a gyártó üzemek állapota természetes korlátot jelentett az észak-koreai hadiipar számára. Azonban a kooperáció révén az észak-koreai hadiipar korlátlanul juthatna nyersanyagokhoz és modern technológiákhoz, mindez pedig az ENSZ BT egyik tagországának védőszárnyai alatt történne.

Dél-Korea stratégiai céljai

Dél-Koreában a jelenleg kormányzó konzervatív elit és az ellenzéki baloldal eltérő módon viszonyul a félsziget megosztottságának kérdéséhez. Míg a helyi baloldal eddigi kormányzásai (1998–2008, 2017–2022) során próbált közvetlenül kapcsolatokat teremteni a phenjani rezsimmel, sőt több ízben még csúcstalálkozókat  is megvalósítottak (2000, 2007, 2018), a helyi konzervatív oldal a keményebb álláspont híve. Az ő politikai örökségükhöz fűződik a fentebb említett északi politika, ami leválasztotta a kelet-európai országokat a KNDK-ról, valamint 2016 júniusában az akkori konzervatív kormányzat külügyminisztere Havannába is ellátogatott, ahol deklarálta Dél-Korea kapcsolatépítési szándékát a karibi szigetországgal. A nem sokkal később megkezdődő baloldali kormányzás során azonban a KNDK-val történő közvetlen kapcsolatépítés került előtérbe, de a 2022-ben lezajlott konzervatív fordulat után a kubai vonal ismét napirendre került, a végeredményt pedig látjuk.

És hogy miért érdekes a karibi szigetország Dél-Korea számára a KNDK-val folytatott sakkjátszma keretein túl? Kuba új befektetési helyszín lehet a dél-koreai vállalatok és vállalkozók számára, valamint egzotikus és egyben retro hangulatú turisztikai helyszínné léphet elő. Csakúgy, mint húsz évvel ezelőtt Vietnám, amely Dél-Korea szempontjából szintén a hidegháború frontvonalának túloldalán helyezkedett el. Végezetül érdemes megemlíteni, hogy legesleginkább kik örülhetnek Kuba és Dél-Korea diplomáciai kapcsolatfelvételének: az a mintegy nyolcszáz koreai származású kubai állampolgár, akiknek ősei még a XX. század elején vándoroltak ki Mexikóba, hogy mezőgazdasági munkát végezzenek, majd onnan a karibi szigetországba települtek át. Az ő szempontjukból a kapcsolatfelvétel egyet jelenthet az ígéret földje kapujának megnyílásával.

 

A szerző Korea-kutató, volt szöuli nagykövet

 

Nyitókép: A szamdzsijoni nagyemlékmű részlete. Egy 2010-es észak-koreai felmérés szerint Kína, Észak-Korea és Kuba a három legboldogabb nemzet a Földön, ebben a sorrendben