Az 1939-ben Budapesten született gondolkodó 1950 és 2004 között élt az Egyesült Királyságban. 1962-ben végzett a glasgow-i egyetemen, majd posztgraduális tanulmányokat folytatott Bruges-ben (College of Europe – 1962–1963). 1963–1967 között a Nemzetközi Kapcsolatok Királyi Intézetében (Royal Institute of International Affairs), majd a BBC-nél (1967–1976) dolgozott. 1976–2004 között a londoni egyetemen tanított (School of Slavonic and East European Studies), ahol megkapta a „Jean Monnet professzor”-i címet, és a nacionalizmuskutatási központ (Centre for the Study of Nationalism) igazgatója lett. Kutatásának fő témája az etnicitás, a nemzet és a politikai hatalom volt – különös tekintettel a posztkommunizmusra. Számos kitűnő politológiai, politikaelméleti, hatalomelméleti könyv szerzője. Két utolsó könyve, a Politika, illúziók, téveszmék (Századvég, 2015) valamint Az európai polisz (Méry Ratio – Pro Minoritate, 2020) címen jelent meg magyarul. 2004-ben a Fidesz képviselőjeként tagja lett az Európai Parlamentnek, és három cikluson át, 2019-ig képviselte a demokratikus jobbközép politika értékeit és törekvéseit.

Valószínűleg ő volt az a magyar képviselő, aki a legjobban rálátott az Európai Unió működésére, illetve az Európai Unióban kialakult „belső” erőviszonyokra.

Elméleti tudása és gyakorlati tapasztalatai, az egyszerre működtetett magyar és brit látószög olyan felismerésekhez vezette, ahová mások nem juthattak el. Kitűnő „konzulensei” voltak. Utolsó könyvében az alábbi ajánlás olvasható: „Ernest Gellner (1925-1995) és Anthony Smith (1936-2016) emlékének, akik hosszú évekig kollégáim és barátaim voltak.”

Az európai polisz Schöpflin György uniós tapasztalatainak végső összefoglalása. Amikor írta, pontosan tudatában volt pozíciója különlegességének: „…abban a rendhagyó helyzetben vagyok, hogy politikaelméleti, nemzetiség- és identitáselméleti, valamint hatalomelméleti háttérrel rendelkezem, továbbá tizenöt éven keresztül gyakorló politikus voltam az Európai Parlament tagjaként. Mindebből következik, hogy amit írtam, azt megfigyelő résztvevőként írtam, kiegészítve az általam tapasztaltakról kialakult reflexióimmal…, ott van a multikulturális hátterem, amennyiben az Egyesült Királyságban (Skóciában és Londonban) nőttem fel, miközben egyidejűleg mindvégig magyar voltam.”

A könyv két nagy esszéből áll: az első az Európai Unió jelenlegi működésével, e működés módjával, valamint annak következményeivel foglalkozik, a második rész az Európai Unió és Közép-Európa, illetve a Nyugat és Közép-Európa viszonyát taglalja.

Az alábbiakban a rendkívül gazdag műből kiemelünk néhány gondolatsort.

Európa mint polisz

„Európa napjainkban egy polisz, egy politikai közösség a maga különleges jellemzőivel, szokásaival, gondolati sémáival, identitásával vagy identitásaival, és mint mindegyik identitásközösség, a múlt mitikus narratívájával és a jövőjéről szóló víziójával.

Az az Európa, amelyről beszélek, az Európai Unió összes intézménye, a tagállamok, az elitek, a civil társadalom ökoszisztémája, amely körülveszi az EU-t, és táplálja azt lobbizásával és egyéb inputokkal, az állampolgárok, valamint ezen testületek közötti interakció.” Ez tehát elemzésének tárgya.

Formálisan az EU-t a Tanács, a Bizottság, az Európai Parlament, az Európai Bíróság, az Európai Központi Bank, a különböző ügynökségek és megannyi félhivatalos testület, magas szintű munkacsoportok, ad hoc tanácsadó testületek alkotják. „Rendelkezik az állam bizonyos jellemzőivel, de messze nem az összessel, tehát egy homályos körvonalú polisz.”

Amikor 2004-ben a közép-európai országok tagjai lettek a szervezetnek, annak különböző szerveit még világosan elhatárolta a működésüket meghatározó szabályrendszer, mely szerint a Tanács a politikai döntéshozó és jogalkotó szerv, a Bizottság a „szerződések politikailag semleges őre”, a Parlament a politikai viták és részben a jogalkotás helye, a Bíróság vitás ügyekben elfogulatlanul ítélkezik, a Bank pedig szakszerűen irányítja a monetáris politikát. Azóta eltelt tizenöt év, és a rendszer működése megváltozott.

A mélyállam

Az uniós „mélyállamról” szóló vita nem véletlenül erősödik fel időről időre. Az alapkérdés ugyanis az EU híres-hírhedt bürokráciája, a százezres nagyságrendű eurokrácia szerepe. Míg a Parlament tagjai, a kormányok és bizottságok jönnek s mennek, az adminisztráció évtizedekig marad. Sokkal jobb rálátása van az intézményi működésre, emlékezetre, tudásra, mint a politikai vezetők közül bárkinek. E bürokraták kialakítják saját érdekeiket, és versenybe szállnak más érdekekkel. Konfliktusmegoldó mechanizmusuk nincs, viszont számos eszközük van akaratuk érvényesítésére. Ilyen a nehezen érthető jogi és ügyrendi nyelvezet, vagy a nem szívesen látott elgondolások, politikai szándékok kisiklatása („további pontosítást igényel”, „hatástanulmányt kell készíttetni”, „meg kell vizsgálni, hogy költségvetés-semleges-e” stb.). Ebben a rendszerben folyik a politikusok és a tágabb közvélemény elől elrejtett, színfalak mögötti információáramlás.

Mivel az EU át meg át van szőve jogi nyelvezettel, mert politikai céljait a jogon keresztül jeleníti meg, privilegizált helyzetben vannak azok, akik e jogismeret és e nyelvismeret birtokában vannak. Amikor a bürokrácia szembekerül a politikusokkal, az EU intézményi jogi szolgálataihoz fordul – s ezek a szolgálatok a maguk és mindenkori megbízóik érdekei szerint hozzák létre azt a bonyolult szabályrendszert, amely nyomásként nehezedik a politikusokra. Egyik leglátványosabb példája ennek az eljárásnak a Sargentini-jelentésről szóló hírhedt szavazás, amikor is a Parlament Jogi Szolgálata arra az elképesztő álláspontra jutott, hogy a tartózkodás nem számít szavazatnak. (Az érvelést nem tették elérhetővé a Parlament tagjai számára.) Ezzel a jogi szolgálat egy messzemenő politikai következményekkel járó döntést hozott, miközben a hatalma érvényesülését jogi köntösbe bújtatta.

Az Európa-hatalom aszimmetriája

Azt, hogy milyen legyen a polisz, ma már szinte mindig Berlin és Párizs kezdeményezi. A kétezres évek közepén még működő konszenzuskereső „puha hatalom” a múlté, ma hajtóerőként felváltotta a „jogállamiság” kérdése. A működés módja pedig a fenyegetés, a kényszerítés, sőt a fenyítés irányába mozdult el.
A vita az integrációról folyik, vagyis arról, hogy létrejöjjön-e egy európai állam, birodalom, vagy valami hasonló, amelyben a vezetést nyilván a mai liberális elit gyakorolja majd. Ma már populistának, vagyis szalonképtelennek bélyegeznek minden kereszténydemokrata, konzervatív vagy a liberálisokétól eltérő egyéb véleményt.

Az értelmes párbeszéd fokozatosan megszűnt, és már csak a büntető polisz maradt.

Mint tudjuk, ennek egyik célpontja Magyarország, a másik Lengyelország. A Magyarország és az EU – különösen a Parlament – közötti feszültség az utóbbi évtizedben egyre fokozódott. „Már nem is számoltam – írja Schöpflin – a Parlamentben Magyarországról tartott végtelen számú meghallgatást és plenáris vitát, a szám kétszámjegyű, de nehéz megmondani, mit értek el azonkívül, hogy a baloldal cirkuszt rendezett amiatt, hogy egy jobbközép pártot meg lehetett választani kétharmados többséggel. Ezek a meghallgatások erősen rituális jelleget öltöttek.
A baloldal rituálisan elítélte Magyarországot, majd nekiállt megszervezni a következő rituálét. A rituálé színjáték, és célja, hogy a baloldal identitását erősítse, amikor egy erősebb kihívással néz szembe.”

Az aszimmetrikus hatalom egyik leglátványosabb megnyilatkozása a 2014-ben kezdődött „magaviselet-vita”. Ebben a Bizottság azokat, akik nem alkalmazkodnak a „jó magaviselet” szabályaihoz, a 7. cikkelyes eljárásokkal, valamint a strukturális és kohéziós alapok csökkentésével fenyegette meg, a forrásokat úgy értelmezve, mint amit a „gazdag nyugatiak” adományként juttatnak a „szegény keletieknek”. Nem szívesen hallják azt az ellenérvet, amely szerint a közép-európai tagállamok 2004-ben megnyitották piacaikat a tőke szabad áramlása előtt, s ennek következményeképpen egyes országok GDP-jének évente akár hat százalékát exportálják tőketranszferként a gazdagabb államokba. Ami nem egyéb, mint a szegényebbek által a gazdagabbaknak fizetett támogatás.

A Visegrádi Négyek – és a jogállamiság

Az aszimmetrikus hatalommal szemben a legnagyobb kihívást a Visegrádi Négyek egyre szorosabb együttműködése jelenti. Növekvő súlyuk egyre népszerűtlenebbé tette e csoportot az EU balliberális köreiben, és nagyjából 2015-re a „piszkos négy”-ként kezdték emlegetni őket. A bűnük az volt, hogy kiálltak a nemzeti érdekek mellett. Ez megengedett volt Franciaországnak vagy Németországnak, de nem a közép-európaiaknak.

És ekkor megindult egy fenyítő (büntető) polisz megalkotásának folyamata. Dánia, Finnország, Hollandia és Németország külügyminisztere úgy döntött, hogy egy „új és hatékonyabb jogállami mechanizmus” létrehozására tesznek javaslatot a tagállamokban az alapvető jogok biztosítására. Ennek alapján a Tanács „átfogó megbeszélést” tartott, amit úgy lehetett értelmezni, hogy nem született egyezség, feltehetően azért, mert több tagállam is úgy vélte, ez a kezdeményezés a belügyeibe való beavatkozás. Ám a Bizottság a megegyezés hiányának ellenére megalkotta és nyilvánosságra hozta új kezdeményezését, a jogállamisági keretrendszert. A közvéleményt természetesen nem tájékoztatták arról, hogy a Bizottság mire készül, hogy vadászni fog a „jogállamiságtól” eltérőkre, s a deviancia tényét a saját kritériumai alapján maga fogja meghatározni. E szándékát egy, a keretrendszer szövegéből vett, körmönfontan megfogalmazott bekezdéssel szemléltethetjük: „…egyes Tagállamokban az utóbbi időben történt események azt mutatták, hogy a jogállamiság, és ennek következményeképpen a jogállamiság által védendő, alapvető értékek iránti tisztelet hiánya súlyos aggodalomra ad okot. Következésképpen a szélesebb közvéleményben egyértelműen felmerült annak igénye, hogy az EU, még pontosabban a Bizottság tegyen lépéseket.”

A szöveg tudatosan homályos. Nem mondja ki, mik azok az „utóbbi időben történt események”. A „tisztelet hiánya” legföljebb erkölcsi megítélés alá eshet, politikai vagy jogi alá semmiképpen sem. A „szélesebb közvélemény” szintén megfoghatatlan, amint a „felmerült igény” is. A „tegyen lépéseket” viszont világosan fenyegető. S egy másik bekezdés még homályosabb és még fenyegetőbb: „A keret megpróbálja megoldani a tagállamokban a jogállamiságra leselkedő jövőbeli fenyegetéseket.”

Vagyis olyan fenyegetésről szól, amely még nem történt meg, de már lehet ellene lépéseket tenni! S az a Bizottság feladata.

A „szerződések őre” néhány rövid év alatt átalakult az európai polisz fenyítő politikai testületévé, miközben a szerződések alapján erre semmiféle jogi felhatalmazása nem volt.

A keret nyilvánvalóan a jog köntösébe bújtatott politikai üldözés eszköze.

A célkeresztben ezúttal nem Magyarország van, hanem Lengyelország. A régi barátunk, Timmermans vezette támadás – a lengyel igazságszolgáltatás átalakítása miatt – eleve olyan feltételeket szabott, amelyeket a lengyel kormány nem fogadhatott el. Így elindították a hírhedt 7-es cikkely szerinti eljárást.

A könyv számos ilyen és hasonló gondolatsort, eljárást és példát bemutatva írja le azt a folyamatot, amely eljuttatta az európai poliszt mostani állapotába. Abba az állapotba, amelyben egyetlen eszmerendszer, a liberalizmus „szalonképes”, és csak egy jövőkép létezhet, a nemzetek nélküli európai szuperállam. Ennek pedig letéteményese a liberális baloldali elit, amely sikeresen kiküszöbölte az értelmes vitát, valamint kiiktatta a politikai gyakorlatból és a gondolkodásból a démoszt, a népet, populistának nyilvánítva minden néptől jövő vagy a népre, a szavazópolgárra irányuló kezdeményezést. Vagyis megalkotta a démosz nélküli demokráciát – az igazi, zavartalan, tiszta jogállam ideáltípusát.

Schöpflin György elemzéseinek külön értéke, hogy miközben éles reflektorfénybe állítja a működés anomáliáit, következtetéseiből – a kritikus hang mellett – mindig kicseng az Európai Unió „féltése”, hogy „nem lesz ez így jó – és nagy árat fogunk fizetni érte”. S az valamennyiünk kárára lesz.

Borítókép: Schöpflin György, a Fidesz EP-képviselője az Európai Parlament néppárti frakciójának ülésén. Fotó: Beliczay László/MTI