Egyetértek Havasi Jánossal abban, hogy „szinte valamennyi régióban ugyanúgy vagy nagyon hasonlóan zajlottak le az események”, de a számos hasonlóság mellett azért akadtak különbözőségek is. A szerző is említ néhányat, így például az általánosan jellemző „független”, „pártoktól független” önmeghatározás kapcsán megjegyezve: „Az állampárttól való függést egyedül a debreceni Úton szervezői kísérelték meg, amikor támogatásért Pozsgay Imréhez fordultak – szerencsére eredménytelenül.”

Az igaz, hogy az Úton nem volt sem „független”, sem „pártoktól független” – mi „önálló társadalmi és politikai hetilap”-ként azonosítottuk magunkat. Egyszerűen azért, mert amikor erről az első lapszám 1989. március 15-i megjelenése előtt dönteni kellett, már

túl nagy divatja volt a függetlenség hangoztatásának – egyúttal a fogalom devalválásának. Ezért választottuk inkább az „önállóságot”.

Azt viszont nagyon komolyan vettük – olyannyira, hogy a lapot kiadó Inform Stúdió Kft. tizenöt tagja (bank, állami vállalat, termelőszövetkezet, kisvállalkozó, gazdasági szövetkezet, magánszemély…) képviselői olyan társasági szerződést írtak alá, amelyben tudomásul vették, hogy a szerkesztőség munkájába, tartalmi kérdésekbe nem szólhatnak bele…

A reformpolitikus Pozsgay Imre 1988-ban (Wikipedia, Fotó: Eifert János)

 

Ami a Pozsgay Imréhez való fordulást illeti, annak egyszerűen taktikai oka volt. Az 1988 májusában lezajlott pártértekezlet ugyan jelentősnek mondható fordulatot hozott a belpolitikai gondolkodásban, de semmit sem változtatott a hivatali struktúrák belső viszonyain, a vezető pozíciókban lévők politikai függőségein. Azt

reméltük, hogy a reformpolitikus Pozsgay támogatása bátrabbá teszi a potenciális támogatóinkat és valamelyest segít a bürokrácia útvesztőiben,

az akadályok leküzdésében. A taktika megbukott – sorra szembesültünk mi is a cikkben leírt problémákkal.

Az általános kép szempontjából nem olyan fontos, de tény: sajnos Debrecen sem volt az a „szerencsésebb hely”, ahol „rögtön az indulásnál csatasorba állt egy tördelőszerkesztő, s itt egy idő után már bérmunkát is tudtak vállalni”. Miután nekem voltak számítástechnikai ismereteim, és a nyolcvanas évek második felében elég intenzíven figyeltem a számítógépek szerkesztőségi alkalmazásának lehetőségeit,

üzleti koncepciónk alapvetése volt, hogy létrehozzuk a Tiszántúl első elektronikus szerkesztőségét.

Sajnos tördelőszerkesztőt nem tudtunk alkalmazni, részben takarékossági okokból, részben azért, mert a mai értelemben vett tördelő fogalma sem igen volt ismert – így magam vállalkoztam erre a feladatra (is). És valóban, amikor az indulásunk után néhány héttel lehetőség nyílt arra, hogy elvállaljuk az akkoriban létezett üzemi lapok közül többnek is a tördelését, kaptunk az alkalmon. Ez teremtette meg a fedezetét annak, hogy végül hónapokkal az indulásunk után már valóban volt tördelőszerkesztőnk.

Végezetül az Úton megszűnésének körülményeit szeretném vázolni, mert azt hiszem, az jelentősen eltér a Havasi János által leírt, jellemző forgatókönyvektől – ugyanakkor vannak benne olyan mozzanatok, amelyek a vidéki sajtó átalakulásához (vagy éppen annak elmaradásához) adnak fontos adalékokat. A megjelent cikkben apró pontatlanság, hogy a megyei lapok nyugati kézbe kerülését a szerző az 1989-es évre teszi, holott az 1990-ben, éppen a választások idején, a Springer magyarországi megjelenésévél, első lépésben hat megyei lap „lenyúlásával” kezdődött.

A debreceni Nagytemplom 1988-ban (Fortepan, adományozó: Dőri András)

 

Az Úton szerkesztőségét már korábban, 1990 januárjában kereste meg egy osztrák befektetőcsoport, amelynek egyik tagja a voralbergi tartományi napilap tulajdonosa volt. A tárgyalások elkezdődtek, a cél az volt, hogy a mi szellemi-szakmai kapacitásainkra építve komoly befektetésbe kezdenek, megteremtve annak a lehetőségét, hogy előbb a Hajdú-Bihari Naplóval versenyképes, majd a piacon azt legyőző napilap jöjjön létre.

A Springer megjelenése azonban megváltoztatta a helyzetet: azt javasolták, kössünk békét a megyei lap szerkesztőségével, és együtt folytassuk a tárgyalásokat

– mert ha a megyei lapot is megszerzi egy nagy médiabefektető, akkor nincs esély (mert nincs idő) az Úton helyzetbe hozásához…

A folytatás biztatóan indult, májusban Ausztriában volt egy konstruktív, háromoldalú tárgyalás: a befektetők, a Hajdú-Bihari Napló és az Úton képviselőinek részvételével. A megbeszélés eredménye az volt, hogy a befektetők gazdasági szakemberei átvilágítják a Napló helyzetét, előkészítve a végső megállapodást – és azután véglegesítjük az üzletet.

Tudtuk, hogy a könyvvizsgálók Debrecenben elvégezték a munkájukat, ugyanakkor velünk megszakadtak a tárgyalások. Időközben az Antall-kormány kötelezte az MSZP-t a megyei lapok eladására, a nyár folyamán megtörtént a pályázatok kiírása. Szeptember első napjaiban kiderült, hogy a korábban velünk tárgyaló osztrák befektetői csoport (akkor már Funk Verlag und Druckerei GmbH – FVD GmbH néven) elnyerte három északkelet-magyarországi lap, a Hajdú-Bihari Napló mellett a Kelet-Magyarország és az Észak-Magyarország megvásárlási jogát. A befektetők képviselője újra felvette velünk a kapcsolatot: Ausztriába hívtak a további együttműködés megbeszélésére.

Nagy reményekkel vártuk a terveket – néhány hete már eldöntöttük, hogy az önkormányzati választásokig, szeptember végéig működtetjük az Útont, mert így még lesz elég tartalékunk arra, hogy egy-két hónap átmeneti időre finanszírozzuk a kft. működését, a munkatársak bérét.

Biztosak voltunk abban, hogy bárki is lesz a Napló új tulajdonosa, szüksége lesz a nálunk lévő kiváló szakemberekre

– amikor pedig kiderült, hogy a korábban velünk tárgyaló csoport lett a nyertes, bizakodva készültünk a visszatérésre.

Aztán meghallottuk a tervet, ami két lényeges elemből állt. Az egyik az újságírókra vonatkozott: a pályázaton elnyert három megyei lap kiszolgálására egy saját minihírügynökséget akarnak létrehozni a fővárosban, és ebben az Úton munkatársaira számítanak. A másik a kft.-t érintette. Feltették a kérdést: el tudom-e érni a tulajdonosoknál (a kft. ügyvezetője is én voltam), hogy névértéken eladják a teljes tulajdonrészüket az FVD-nek? Mert ha igen, akkor a teljes tulajdonhányad birtokában az Inform Stúdiót olyan háttérszervezetté fejlesztik, amely saját nyomdával, budapesti szerkesztőséggel, saját reklámügynökséggel és saját terjesztőhálózattal szolgálja ki a megyei lapokat.

Görömbölyi László a rendszerváltás idején (a családi archívumból)

 

El tudtam érni, amivel a nem újságíró munkatársak egzisztenciája is biztossá vált, ráadásul észszerű, logikus lépésnek is tűnt a háttérszervezet létrehozása. Mint ahogy a saját budapesti hírügynökség mellett is szóltak érvek (persze ellenérvek is…) – de ha létrejön egy ilyen, sokkal észszerűbbnek tűnt volna a három megyei lap szerkesztőségéből kiválasztani az újságíró munkatársakat…

Csak némi késéssel derült ki a magyarázat. Amikor kiírták a megyei lapok privatizálását célzó pályázatot, a Hajdú-Bihar Megyei Lapkiadó Vállalat igazgatója közölte az osztrák befektetőkkel: döntsék el, hogy csak az Útonnal együtt hajlandók tárgyalni a megvásárlásról,

vagy az Úton kizárásával is érdekli őket a megyei lap. Mert utóbbi esetben tárgyalhatnak tovább,

az első esetben viszont azonnal befejeződnek a tárgyalások.

Ez volt az oka annak, hogy a nyár elején az osztrákok átmenetileg megszakították velünk a kapcsolatot – és nagyrészt annak is, hogy az útonos újságírókat „deportálni” kellett Debrecenből. Ehhez persze még az is kellett, hogy az MSZP a megvásárlás feltételeként nemcsak az alkalmazottak nyilvánosság számára is ismert kétéves foglalkoztatási garanciáját írta elő, hanem

a kiadóvállatok felső vezetői (igazgató, gazdasági vezető, főszerkesztő és főszerkesztő-helyettesek) számára a nyilvánosságot nem kapott hároméves, beosztásbeli foglalkoztatási garanciát is.

Így fordulhatott elő, hogy miközben Magyarországon az 1990-es választáson az MSZP alig több mint tíz százaléknyi szavazatot kapott, az akkoriban a közéleti nyilvánosság meghatározó orgánumaiként működő megyei lapok főszerkesztői, főszerkesztő-helyettesi pozícióiban (egy-egy kivételnek számító esettől eltekintve) még legalább három évig az MSZP által jóváhagyott-kinevezett személyek irányították a szerkesztőségeket.