„Mind elmegyünk, a ringatózó fák alól mind elmegyünk,

a párás ég alatt mind indulunk a pusztaságon át

a száraz ég alá, ahányan így együtt vagyunk.”

Weöres Sándor sorait hallom valahol mélyen. Ősz van. Még színes a világ, de mindannyian sejtjük, tudjuk, hamarosan itt a tél.

Most ő is elment. Aki, amikor férjével örök hűséget esküdtek egymásnak az Úr oltára előtt, biztos nem gondolta, hogy valamikor köztársasági elnöknek lesz a támasza. Hűséges kísérője. Csendesen, szelíd mosollyal az arcán. Nem volt szüksége divatszakértőkre, hogy meg tudjon jelenni az emberek előtt. Önmagát tudta adni. Nem játszott szerepet. Ő az volt, akinek született, és amivé a felelősség formálta. Olyan asszony, aki el tudta kísérni Tihanyba a belga királynét, de ugyanolyan természetességgel beszélt a tihanyi asszonyokkal vagy a rá hivatalból vigyázó kormányőrökkel.

Amikor megszólalt, legyen az kiállításmegnyitó vagy éppen a Parma Fidei – a Hit pajzsa – elismerés átadása, nem szerepelt, hanem szívből szólt, egyszerű emberi szavakkal. Amikor óvodás gyerekekkel találkozott, nem leereszkedett hozzájuk, hanem – akárcsak saját unokáit – természetes kedvességgel ajándékozta meg őket.

Amikor „jószolgálati nagykövetként” nem „jószolgálatot” végzett, hanem őszinte szeretettel támogatta azok munkáját, akik elkötelezetten törődtek az elesettekkel, határainkon innen és túl.

Otthonteremtő volt. Családanya. Tanúja lehettem, milyen gondossággal készíti a férje gyermekkorára emlékeztető otthont a tihanyi parasztházban, hogy örülhessenek majd a független nyugalomnak, ami végül is nem adatott meg számukra úgy, ahogyan megálmodták.

Tudta és mélységesen hitte, hogy ha az Úr nem építi a házat, hasztalan fárad az építője.

Templomba nem „hivatalból” jártak. Lelki otthonuk volt Budán a Tövis utcai kápolna. És ugyanilyen természetességgel látogatták nyáridőben a tihanyi bencés templomot, akkor is, amikor férje nem volt már miniszter, s nem volt még államelnök. S köztársasági elnökként és az elnök úr feleségeként is ugyanolyan természetességgel ültek a hívek között, mint máskor.

Sokan, nagyon sokan bizonyára elővesznek otthon egy fényképet, amelyen Mádl elnök úrral, Dalma asszonnyal együtt láthatók. Családi ereklye már ez a fénykép, a tihanyi templom előtt.

Tíz évvel ezelőtt volt. Sosem fogom elfelejteni: Mádl Ferenc volt köztársasági elnök koporsóját ünnepélyesen leengedték a sírba. Dalma asszony odalép a sírhoz. Természetes méltósággal ejti rá a koporsóra az egy szál búcsúzó virágot. Nem a „kegyelet virágát”. A sírig – nem: a síron túl is élő szeretet virágát.

Ezekben a napokban nagyon sokan gondolnak rá. Arra az emberre, aki szerénységében, egyszerűségében tudott igazi méltóságot, emberi jóságot sugározni. Anyai jóságot. Békét. Szeretetet.

„Dalma Mater”, köszönjük! Nyugodjék békében!