Mert minden gyerekszületés csoda. Hány lelkész mondta felháborodottan a szocialista időkben: „A gyereket nem vállaljuk, az ajándék!” Mert mindenütt ment a „gyerekvállalás” propagandája. A gyermek megszületése egyfelől magától értetődő, másfelől azonban egyáltalán nem az. Az emberi manipuláció csak nagyon sok gond árán tudja saját akaratát rákényszeríteni a természetnek erre a rendjére. Nem egy és nem is két ismerősöm tett meg mindent azért, hogy gyereke legyen – mindhiába. Ezt nem tudjuk átprogramozni.
Mert mi is ez a rend? Hogy a Földön gravitáció van? Hogy mindenki meghal egyszer? Hogy a férfi és a nő találkozik, és ebből vagy lesz utód, vagy nem? Ezt a „rendet” csak körbe tudjuk szaglászni, mint kutya a területét.
Egy biztos: létezik ilyen határvonal. Van egy olyan erőtér közöttünk, amibe nincs lehetőségünk belenyúlni. Hiába ígérek gyereket, az nem biztos, hogy megérkezik.
Itt a politika felelőssége is kérdéses. Biztosan fontos szempont a népszaporulat. Logikus és helyes gondolat, hogy ezt valamiképpen ösztönözzük. De vajon milyen eszközökkel tehetjük ezt meg? Létezik-e itt olyan láthatatlan határ, amelyet nem léphetünk át?
A Ratkó-korszakban (1950–1956) teljesen nyílt, agresszív üzenetekkel érték el az eredményt. Nem baj, ha házasságon kívüli a terhesség, legyen minél több gyerek! – folyt a propaganda. Osztották az anyasági érdemrendeket és érdemérmeket. Gyermektelenségi adót kellett fizetni minden húsz és negyvenöt év közötti nőnek, ha nem szült. És teljes abortusztilalmat vezettek be. De a lényeg persze nem a gyerekek jóléte volt, tudjuk, hogy több száz hadiárvát vettek el örökbefogadó családoktól, mert azok „horthysták” voltak.
Aztán jött a puha diktatúra módszertana. Emlékszem arra a kabaréra, amelyben egy férfit kifiguráznak: „Csak nem születik meg a beígért gyereke!” Ő pedig szűkölve mondja: „Nekem ez parancsra nem megy!” A kis jelenet tökéletesen példázta azt, ahogyan a politika az intimitás mélységeibe akar behatolni. Érthető és jó célt próbál érthetetlen és lehetetlen eszközökkel elérni.
Az emberek lelkialkatának pedig különös jellege, hogy ezt a behatást mégis megengedik. Számos szociológiai felmérés készült arról, hogy mit gondolnak az emberek az állam szociális, családi támogatási rendszeréről. Többnyire mindenki úgy gondolja, hogy a család dolgába ne szóljon bele senki. De a szociális támogatást azt nyújtsa! Örök kérdés, hogy az államnak dolga-e, és mennyire képes arra, hogy szociális biztonságot teremtsen. Magyarán, az én dolgom vagy az ő dolga az, hogy lakásom legyen? Az én dolgom vagy az ő dolga, hogy a jövőmről gondoskodjon? Kell-e engem támogatnia, ha azt teszem, ami az általa vélt közjót szolgálja, vagy csak egyszerűen hagynia kellene élni? És a leszakadókkal mi lesz? Minden egyes kérdés nyomán öt újat lehetne feltenni. Ma a világ minden táján recseg-ropog a szociális háló, és a politika különb-különb módszerekkel igyekszik a szőnyeg alá söpörni ezeket a kérdéseket. Meg is értem, mert ma nincs még rájuk válasz. De az biztos, hogy ez a háló nem tartja meg annyira majd gyerekeinket, mint ahogyan minket megtartott. Az állam egyre jobban kiszáll a szociális rendszerekből, és nekünk magunknak kell valahogyan megoldanunk a lakhatásunkat. Még kap némely család juttatásokat, de olyanokat, amelyek etikailag, egyéni-családi, morális szempontból is nagyon megkérdőjelezhetőek. Ráadásul úgy sejtem, hogy a legtöbben busásan visszafizetik majd a felvett összegeket. Egyszerű ugyanis a képlet: Magyarországon legalább minden második házasság válással végződik. A nagy számok törvénye szerint a támogatott családok fele vissza fogja fizetni azt, amit kapott. Ez a politika részéről egy egészen más természetű, a pénz logikája szerint, de talán a Ratkó-korszaknál is keményebben meghúzott gyeplő: aki elválik, az büntetőadót fizet. Barátaim között nem láttam semmiféle logikai rendszert, amely szerint biztosra lehetne venni, hogy egy házasság „védett”. Az az igazság, hogy bárkivel szinte bármi megtörténhet. Úgyhogy ez egy „igen, igen kemény, kemény világ”. De karácsony közeledik. Ez az ünnep a Születés ünnepe: az isteni világ meghaladta a maga logikáját, és emberi tapasztalattá lett. Nem erőszakos, nem a saját, isteni céljait elérni szándékozó olimposzi játék ez, hanem a gyermekáldás csodájává lett isteni erő ünnepe.
A szerző református teológus, újságíró
Nyitókép: Anyaság (1954), fotó: Ladinek Viktor/Fortepan
