Kölcsey fohászában történelmi tragédiáinkat Isten büntetésének tekintette. A szörnyű trianoni  békeokmányban közvéleményünk csak az igazságtalanságot, a győztes nagyhatalmak elfogultságát és a velünk szomszédos népek vezetőinek mohóságát látja. Joggal is teszi, de Trianonban benne van saját felelősségünk, 1848-ig visszamenő rossz döntések és hibás gyakorlati politika eredménye.

Az úr –  Otakar Valasek (1884–1954) cseh-amerikai művész 1918-as chicagói karikatúrája II. Vilmos német császárról, a kezében tartott osztrák és magyar vezetőről és a Monarchia láncra vert népeiről, a nyitókép ennek részlete (Library of Congress, Wikimédia)

 

Kiegyezés a nemzetiségekkel?

A bécsi magyar intézet, a Collegium Hungaricum szervezésében november 11-én magyar, román, szerb és amerikai történészek tudományos konferencián vitatták meg, hogy valóban a népek börtöne volt-e a történelmi ország? Ott elhangzott előadásom központi kérdése volt: a kiegyezés nemzedéke elmulasztott-e egy nagy lehetőséget, miután jórészt sikerre vitte 1848 vívmányait, és kiegyezett a Habsburg-dinasztiával, megegyezhetett-e volna az ország lakosságának akkor több mint a felét alkotó nem magyar nemzetiségekkel? Egy velük szemben folytatott nagyvonalúbb, engedékenyebb politikával megelőzhető lett volna-e az ország felbomlása, ráadásul a békeszerződésben lefektetett rendkívül kedvezőtlen és igazságtalan határokkal?

A XIX. században Európa akkori birodalmai mind soknemzetiségűek voltak, de még a jobbára egy etnikumra épült királyságokban is bőven voltak nemzeti kisebbségek. A „nemzetek ébredése”, a megszülető és a földrészt elöntő nacionalizmus kinyitotta Pandora szelencéjét, életre hívta a jogokat és területi önállóságot követelő nemzeti mozgalmakat. Magyarország volt az első állam, amely megpróbálta feloldani a magyar (relatív) többség és a nemzeti kisebbségek között 1848-ban véres összeütközésekbe torkolló ellentétet, rendezni a történelmi területén élő eltérő nyelvű, vallású és kultúrájú népek viszonyát.

Sollen wir Magyaren werden?

A Rex Hungariae-t az Oszmán Birodalom ellen több századon át vívott védekező háborúk tették vegyes nemzetiségű országgá. Ezt a reformkor magyar nemzedéke – a francia, brit, olasz és német példát követve – magyar országgá akarta tenni. De 1848 megmutatta, hogy az önálló nemzeti tudattal még nem vagy alig rendelkező paraszti tömegek értelmisége – papok, ügyvédek, költők – nem akarnak magyar nyelvűvé és tudatúvá válni. „Sollen wir Magyaren werden?” – tette föl a kérdést és mondott rá határozott nemet 1833-ban egy horvát publicista.

Kiegyezési kísérletek

Az 1848-as áprilisi törvények kedvezőek voltak a nemzetiségek számára is, de vezetőik önálló területet, autonómiát igényeltek – egyelőre a történelmi országon belül. Egy részük – bécsi és belgrádi támogatással – lázadással, fegyverrel próbálta ezt biztosítani. 1848/49 nem volt általános  „faji háború” (ahogy a külföldi  történetírás néha beállítja), hiszen lengyelek, németek, szlovákok, románok,  sőt szerbek is harcoltak a honvédseregben, az aradi tizenhárom sem volt mind magyar anyanyelvű, de erős figyelmeztetés volt: egy szabad, alkotmányos Magyarország nem lehet kizárólag a magyarul beszélők országa. Az orosz intervenció és a Habsburg abszolutizmus kijózanító hatást gyakorolt mind a magyarok, mind a nemzetiségek vezetőire, politikai elitjére.  A kettő közötti kiegyezési kísérletek már a szabadságharcra kényszerülés előtt megkezdődtek. A Wesselényi által kezdeményezett 1848. augusztus végi törvényjavaslat elismerte a románság kollektív jogi személyiségét, biztosította a román nyelvhasználatot az iskoláztatásban, a megyei és városi fórumokon, a nemzetőrségben, és előírta, hogy a  közigazgatásban „igazságos arány szerint” kell románokat alkalmazni.

1849 tavaszán–nyarán mindkét oldalon sokan belátták a nemzeti szembenállás értelmetlenségét. Kossuth Lajos, Szemere Bertalan, Eötvös József, illetve mindenki másnál előbb és jobban Teleki László megértette, hogy nem lehet kizárólag a polgári egyenlőségeszmény és szabadságjogok érvényesülésétől, az érdekegyeztetés elveinek gyakorlatba ültetésétől várni a nem magyar népek azonosulását a polgári Magyarországgal. 1849. március 7-én, majd 14-én Kossuthhoz intézett levelében Teleki javasolta, hogy „a corpus iurisból valamit áldozni… mentől többet adunk a nemzetiségeknek, annál kevesebbet  kellend Austriának és az absolutismusnak adnunk”. Itt vetette föl „a jövendőbeli dunai confederatio” tervét. Rövid, de heves viták után, a Szegedre menekült országgyűlés 1849. július 28-án elfogadta a „Magyarország határai közt létező minden nemzetiségek szabad kifejlődésének biztosításáról” rendelkező, törvénynek minősülő határozatot. „A magyar birodalom területén lakó minden népiségnek nemzeti szabad fejlődése … biztosíttatik.” Az „országlati ügyeket” továbbra is magyar nyelven fogják vinni, de a megyékben, a törvényhatóságokban és a községekben „mindenki akár magyar, akár anyanyelvén szólhat”, a jegyzőkönyv nyelvét pedig helyben fogják eldönteni.

Csupán első lehet az egyenlők között

A szabadságharc leverése után a sokak által Széchenyinél is nagyobb magyarnak tartott Kossuth kütahyai emigrációjában 1851-ben fogalmazta meg a Javaslat Magyarország jövő politicai szervezetét illetőleg, tekintettel a nemzetiségi kérdés megoldására című írását. Alapelve az általános választójogon alapuló népszuverenitás és a demokratikus önkormányzati rendszer. „Az ország territóriumának nyelvek szerint való feldarabolását” 1861 nyarán ugyan ő is elutasította, de a nemzetiségek szerint kikerekítendő, demokratikus autonómiával felruházandó megyékre kívánta építeni az új Magyarország „belszerkezetét”, egyfajta belső föderációt hozva létre. A kisebbségi nemzeti közösségek élükre „nemzeti főnököt” választanának. (A vallásfelekezetek autonóm szervezetéhez hasonló megoldásból nőtt ki  később a személyi alapú kulturális autonómia koncepciója.) Az alkotmánytervezet kiegészítője volt a szabaddá váló Duna-völgyi országok konföderációba tömörítése. Az élete végéig Kossuth hűséges híve, Mocsáry Lajos (1826–1916) Nemzetiség című, 1858-ban megjelentetett munkájában mintegy felszólította nemzetét: „Mondjunk le örökre azon szándékról, hogy nemzetiségünket a többi honunkban létező nemzetiség rovására terjesszük.” 1848/49 tapasztalatai alapján Eötvös és Kemény Zsigmond leszámolt az illúzióval, amely szerint a polgári alkotmány, az egyéni szabadság és az állampolgári jogegyenlőség automatikusan megoldja a nemzetiségi kérdést, ezért az 1848-as törvényeket ki kell egészíteni a nemzetiségi egyenjogúságot és az anyanyelv használatát biztosító törvényekkel – fejtették ki írásaikban. Vagyis a magyar nemzetiségnek le kell mondania történeti jogai és politikai szupremáciája nagy részéről, s vezető szerepének a jövőben elsősorban társadalmi, kulturális és erkölcsi téren kell megnyilvánulnia, csupán első lehet az egyenlők között.

1861-ben az 1848/49-es „testvérharc” – és persze az atrocitások  – emléke még eleven volt. Az e nyárra összehívott országgyűlés „nemzetiségi bizottmánya” augusztus 8-án nyújtotta be törvényjavaslatát. Elvi alapként leszögezte, hogy „Magyarország minden ajkú polgárai politikai tekintetben csakis egy nemzetet, a magyar állam históriai fogalmának megfelelő egységes és oszthatatlan magyar nemzetet képezik”, de „az országban lakó minden népek, névszerinti a magyar, szláv, román, német, szerb, orosz, sat. – egyenjogú nemzetiségeknek tekintendők, melyek külön nemzetiségi igényeiket az ország politikai egységének korlátain belül az egyéni és egyesülési szabadság alapján, minden további megszorítás nélkül szabadon érvényesíthetik”. A kiegyezésre akkor még nem kész uralkodó 1861. augusztusában feloszlatta az országgyűlést, de 1865-ben újra összehívta azt, és a poroszoktól 1866-ban elszenvedett katonai vereség után 1867 februárjában létrejött a kiegyezés, a Habsburg-ház osztrák birodalma helyén létrejött a két központú Osztrák–Magyar Monarchia. Újra napirendre került a nemzetiségi kérdés rendezése.

Európa első kisebbségi nyelvi jogokat biztosító törvénye

Az 1867 júniusára elkészült javaslat hét fejezetben és harmincöt paragrafusban tárgyalta a nemzetiségi jogokat, biztosította az anyanyelv széles körű használatát, és még az államot is kötelezte nem magyar oktatási nyelvű alsó és középfokú iskolák felállítására. A többségi javaslattal szemben az országgyűlés tizenhét román, hét szerb és egy ruszin ellenzéki képviselője nevében Mocsonyi Sándor (Alexandru Mocioni) Temes megyei román képviselő önálló törvénytervezetet nyújtott be. Kívánták, hogy „az állam politikai és területi egységének határain belül” az öt legnagyobb etnikai kisebbséget ismerjék el a magyarral egyenjogú „országos nemzeteknek”, amelyeknek joguk „van a magyar korona lobogója mellett a középületeken saját nemzeti zászlóját kitűzni”. Ezek a nemzeti közösségek mint jogi személyek kapjanak politikai jogokat és képviseletet a felsőházban, a központi hatóságoknál, a felső bíróságoknál s általában minden állami hivatalban. A vármegyéket, járásokat és választói kerületeket úgy kell „kikerekíteni”, hogy azokban „az egyes nemzetiségek lehetően abszolút vagy legalább is relatív többséget alkossanak”. Az egyes közigazgatási egységekben „a többséget alkotó nemzet nyelve lesz a hivatalos nyelv”, de a vegyes lakosságú területeken „a számba jöhető tekintélyesebb kisebbségnek is meglesz a joga, hogy nyelve második hivatalos nyelv legyen”. Az iskolákban az ország történetén kívül saját nemzetük történetének oktatását is óhajtották, az egyetemeken és a jogakadémiákon pedig kisebbségi nyelvű előadások és vizsgák lehetőségének megadását. (Mindez ma jól jönne a magyar kisebbségeknek.)

Oszthatatlan magyar politikai nemzet

Deák a javaslatot kiegészítette az egységes és oszthatatlan magyar politikai nemzet tételével. Ebbe beleértette az ország minden polgárát, csakhogy a „magyar” jelzőt mind bel-, mind külföldön a magyar nyelvvel és etnikummal azonosították. A törvény vitája során minden nemzetiségi képviselő tiltakozott a nemzetiségeknek a politikai nemzet konstrukciójából való kihagyása és az egyes nemzetiségi társadalmak tételes egyenjogúságának elmaradt kinyilvánítása miatt, de hasztalan. Az elfogadott törvény fenntartotta a nemzetiségi nyelvek széles körű használatát, és leszögezte, hogy a hivatalok betöltésénél egyedül a képesség irányadó, sőt „az államkormány gondoskodni fog, hogy az országos bírói és közigazgatási hivatalokra s különösen a főispánságokra a különböző nemzetiségekből a szükséges nyelvekben tökéletesen jártas s másként is alkalmas személyek a lehetőségig alkalmaztassanak”. Azt is lehetővé tette, hogy az alsófokú bíróságok előtt minden állampolgár a saját anyanyelvén vagy az általa választott nyelven pereskedhessék, és a perrel kapcsolatos minden hivatalos iratot a saját nyelvén is megkapjon. Végül az 1868. évi 44. törvénycikk „a nemzetiségi egyenjogúság tárgyában” kimondta, hogy „Magyarország összes honpolgárai, az alkotmány alapelvei szerint is, politikai tekintetben egy nemzetet képeznek, az oszthatatlan egységes magyar nemzetet, melynek a hon minden polgára, bármely nemzetiséghez tartozzék is, egyenjogú tagja”. „Az országban divatozó többféle nyelvek” hivatalos használatára nézve részletes és nagyvonalúnak mondható szabályokat iktatott törvénybe. Ezzel Magyarország hozta meg Európa első, a nemzeti kisebbségek számára fontos nyelvi jogokat biztosító törvényét. Kiemelkedő alkotása a magyar liberalizmusnak, még a XX. század végén is követendő mintákat tartalmaz a nemzetiségi problémák rendezésére, állapította meg Katus László e törvényről írt tanulmányában.

 Lehetett-e volna másképp?

Nem lehet megválaszolni, hogy  amennyiben az országgyűlés helyt adott volna  a kisebbségek kifogásainak, akkor a Magyar Királyság, Hungária népei között létrejött-e volna az a kiegyezés, amely felé mutatott az 1849 júliusában Szegeden elfogadott törvény, és amely mellett Kossuth és Teleki László az emigrációban is letette a voksot. Ez valamilyen föderatív szerkezetet igényelt volna. De 1868-ban volt erre külföldi példa? Ellenpélda volt: Francia-, Olasz- és Németország, ahol nagy történelmi és nyelvjárásbeli különbségek ellenére centralizált állam jött létre.

Utólagos bölcsességgel vagy idealista moralizálással súlyos hibának mondható, hogy az 1868-as törvény nem ment tovább, nem tudta megteremteni a valódi kiegyezést a nemzetiségekkel, de lássuk be, a magyar politikai közvélemény egészen 1918-ig abban a hitben ringatta magát, hogy az idő nekik, a magyar elemnek dolgozik, és a magyarul beszélők, a magyar tudatúak idővel meghatározó többségre tesznek szert a történelmi országban, a politikai nemzet valóban magyar nemzetté válik. Ott volt a példa, különösen a brit: az angol nyelv és kultúra a brit mez alatt bekebelezni látszott a skótokat, a walesieket és még az íreket is, miközben jó érvényesülési lehetőségeket kínált minden állampolgárának. Mai szomszédainkat a dualizmus kori magyar elithez hasonló remény és törekvés vezérli: az államnyelv megtanulásával és beilleszkedve, integrálódva az ország politikai és gazdasági életébe, idővel a magyar kisebbségek asszimilálódnak, beolvadnak, és csak etnográfiai érdekességként marad fönt náluk a magyar ének, tánc, színpadi népviselet – és a magyar konyha.

Románia napja – A két erő: a császár: „Te is ellenem vagy! Ne feledd, Hindenburg az én oldalamon harcol.” Románia királya: „Igen, de a szabadság és az igazság énmellettem harcol.” A Punch élclap alapján készült első világháborús angol plakát (Wikimédia)

 

A nagy történetíró, Szekfű Gyula helytállóan állapította meg, hogy a nemzetiségi törvény sem a magyart, sem a többi népet nem elégítette ki. Nem mai értelemben vett kisebbségvédelmi törvény volt ez, de a magyarság nem követte az európai példákat a nemzetállam erőszakos kiépítésében. Viszont joggal rótta föl Szekfű, hogy a törvényt nem hajtották végre, „közigazgatási  tűszúrások”, sok-sok szónoklat, újságcikk szorgalmazta a magyar nemzetállam kiépítését. Tegyük hozzá a sajtópereket, az izgatás vádjával született börtönbüntetéseket, a kisebbségek kiszorítását az államigazgatásból és a bíráskodásból, a nemzetiségi nyelvű iskolák számának csökkenését, a helynevek magyarosítását. Viszont a magyar hivatalos nyelv oktatását a nemzetiségek iskoláiban is előíró 1879-es iskolatörvények, sőt még az annyit bírált 1907-es Lex Apponyi is, összhangban álltak minden modern állam gyakorlatával, az államnyelv kötelező oktatásával és terjesztésével.

Csodálkozhatunk-e azon, hogy a politikai céljaikért eredménytelen harcot folytató nemzetiségi politikusok külföldi támogatást kerestek? Elsősorban az 1878-tól teljes állami függetlenséggel rendelkező Román és Szerb Királysághoz, a szlovákok az erősödő cseh nemzeti mozgalomhoz és az orosz befolyást jelentő pánszlávizmus eszméjéhez, a németek kis része a pángermán Alldeutsche Verbandhoz fordultak. Nyugat-Európában az 1848-ra épülő magyar szimpátia mellett megjelent a magyar nemzetiségi politika bírálata.

Az országon belül a magyarság arányának lassú növekedése az iparosodással és városiasodással járó természetes és önkéntes asszimiláció eredménye volt. A  magyarosodást ugyan gyorsították kormányzati intézkedésekkel, de szisztematikus telepítésre nem került sor, a „könyörtelen magyarosítás”, „a népek börtöne” vádja nem állja meg a helyét. Trianon óta az utódállamok sokkal tudatosabban és erőtejesebben törekednek kisebbségeik asszimilálására, ezt viszont nemzetközi szerződések és konvenciók akadályozzák.

Volt-e bármi realitása, hogy még a világháború kitörése előtt létrejöhessen valamilyen megegyezés, kiegyezés a magyar politikai osztály és a nemzetiségek képviselői, értelmisége között? Volt erre esély 1906-ban. Ha 1906 áprilisában a „nemzeti koalíció” nem adta volna föl katonai követeléseit a kormányra lépés érdekében (és megígérve az általános választójogot, amit azután nem tartott be), és királyi akarattal oktrojálták volna az általános választójogot, ahogy azt a parlamenten kívüli Fejérváry–Kristóffy-kormány javasolta, ami a nemzetiségeknek komoly parlamenti képviseletet, a politikai nemzetbe való beemelésüket eredményezhette volna. Jászi Oszkár írásai is ezt szorgalmazták.

Utolsó kísérletek

Az 1913 júniusában újra kormányra került Tisza István elődei – és saját korábbi – nemzetiségi politikájától is eltérően, de megőrizve a magyar állam „nemzeti egységéről” vallott felfogását, próbált mindenekelőtt Horvátországhoz és a magyarországi román nemzetiség képviselőihez közeledni. Az 1913. október végén folytatott tárgyalásokon a Román Nemzeti Párt képviselői többek között ötven román többségű választókerület kijelölését kérték. A miniszterelnök azonban csak az egyházpolitika és az iskolai oktatás terén mutatkozott késznek engedményeket tenni. Engedélyezte a román nemzeti színeknek a magyarral együtt való megjelenítését is. 1914 februárjában azonban a kétoldalú tárgyalások eredménytelenül fejeződtek be. Ennek fő oka nem a magyar miniszterelnök makacssága volt, hanem a trónörökös, Ferenc Ferdinánd személye. Ő – régi Habsburg hagyományt fölelevenítve – a magyarországi nemzetiségekre támaszkodva akarta megtörni a kettős monarchiában szerinte érvényesülő túlzott magyar befolyást, mindenekelőtt Tisza hatalmát, de terveiben inkább az egykori Gesamtmonarchie (összbirodalom) koncepciója köszönt vissza, semmint egy valódi föderális szerkezet.

Afféle „keleti Svájccal”, nemzetiségi autonómiákra, kantonok föderációjára épülő megoldással próbálkozott a Károlyi-kormányban Jászi Oszkár mint „a nemzeti kisebbségek egyenjogúsításának tárca nélküli minisztere”, de ekkor már reménytelenül késő volt, hiszen a magyarországi nemzeti kisebbségek előtt már megnyílt az út a sosem álmodott tág határokkal rendelkező saját államban élni.

Trianon után könnyű pálcát törni a magyar politikai osztály szereplői fölött, amiért elmulasztották a földrajzilag, gazdaságilag és történelmileg kétségtelenül egységet képező, de soknemzetiségű ország politikai egységét a minden nemzetiség, közte a magyar számára is elfogadható megoldással őrizni meg – ameddig csak lehetséges. Elvben volt esély, lehetőség a magyarországi nemzetiségi kérdés működő kompromisszumot, jobb eredményt kínáló kezelésére, más döntésekre, de a közeg, az akkori magyar társadalom gondolkodása ezt nem tette lehetővé. Pontosabban a szabadságharc elveszítéséből a nemzet kitűnőségei levonták a tanulságot, megtették a jó javaslatokat, de egy más, akkor többet ígérő út hívei ezeket nem vagy csak részlegesen valósították meg, utódaik pedig elrontották mindazt, ami még menthető volt. Az egyének felelőssége mögött ott van a kor, a társadalom felelőssége, az irreális, felelőtlen és önző irányzatok, a rossz ügyeket népszerűsítő sajtó.

Vannak-e érvényes, ma is felhasználható tanulságai az – Szarka László szóhasználatával – elmaradt kiegyezések történetének? Megállapítható, hogy az elmúlt közel kétszáz évben többször is a nemzet kezében volt a jövő, a jobb út választásának a lehetősége, el is indult a helyes irányba, de végül letért róla, utat tévesztett. Ady eltévedt lovasát „a régi, tompa nóta”, a „hajdani eszelősök” vitték bele a sűrű bozótba. Ki lehet-e még jutni a bozótból, az ingoványból, ahová egy nemzetet választói belevezettek?

 

A szerző történész, diplomata