Könyörtelenül kihasználták hetvenkét százalékos többségüket, fittyet hányva a polgári demokráciák erkölcsére és politikai bölcsességére, amely mindenkor mérsékletre inti a győzőt. Ezt jegyeztem le július 19-én:
„A koalíciónak nem elég a győzelem; földig akarja rombolni az ellenzék minden állását. Ezek: bolsevikok. Amit velünk tesznek, jelképes. Ez az országnak jósol keserű jövőt. Főleg a szabadság – a szabadság – eltiprásának igyekezetét.”
És hallottam szabad demokrata berkekből, hogy koncepciós pereket fabrikálnak korruptnak feltüntethető MDF-es vezetők ellen. A perekből azután szinte semmi nem lett – az Antall–Boross-kormányok miniszterei és államtitkárai közt keresve sem akadt kirakatperre alkalmas áldozat. És a bosszúvágyat fékezte belülről is némi mérséklet – úgy hírlett, többek között a józanabb ösztönű Horn Gyula köréből. De nem volt kérdéses, 1994–1998-ban restaurációs kísérlet zajlott le Magyarországon. Némi kapitalista gazdasági kozmetikázással, de teljes mértékben helyreállítva, sőt új hatalmi szövetségbe tömörítve a posztkádári baloldal és a szabad demokraták egész arcvonalát – a kommunista Szekeres Imrétől az anarchista Tamás Gáspár Miklósig. És ami a lényeg volt: négy év után folytatta az 1990 előtti vadprivatizáció-nómenklatúra átmentését a tőkéssé avanzsált gyilaszi Új Osztály.
Az Antall-kormány minisztereként
1993 őszén, amikor Antall József kölni csontvelő-átültetési műtétjére készült, s utolsó hosszabb beszélgetésünkre került sor, ő még komolyan hitt egy Fidesszel kötendő koalíció esélyeiben, és a rendszerváltoztató csapat sikeres átalakulásában, még ha az MDF esetleg meg is issza a fájdalmas rendszerváltoztatás levezénylésének keserű levét. Aztán következett a csapások sora. Antall halála, ami nemcsak a messzelátó és hitében biztos, tapasztalt államférfi elvesztését jelentette, hanem azt is, hogy az MDF biztos szavazóinak tábora jó tíz százalékot zuhant az 1994-es választásra. Eközben pedig Orbán Viktor végrehajtotta a Fidesz történelmi fordulatát a nemzeti közép felé – de a posztkádári túlsúlyú sajtó és a hasonló hátterű közvélemény-kutatók kegyetlen bosszúkampánnyal torolták meg a lépést, hasonló zuhanást idézve elő a Fidesz szavazótáborában.
A katasztrófasorozat folytatódott: kettéhasadt az MDF, amint az vereség után rendszeresen megtörténik a nagy gyűjtőpártokkal. Sok kiváló átlépett társammal együtt, az új Magyar Demokrata Néppárt 1998-as kudarcát nem tudtuk elhárítani – hűtlennek bélyegeztek, büntettek bennünket a választók. Közben barátaim maradtak az MDF-ben is, amely szerencsére megőrzött valamennyit a rendszerváltó párt nevéből is fakadó erőből.
Egy év kellett, hogy a vereségből lelkileg felemelkedve a legelszántabbak új zászló alatt gyűjtsék össze a magyar nemzeti közepet. Újra kellett kezdeni az intézményépítést, és akkor, a kormányzás felelősségétől mentesen, korszerűen megerősíteni e patinás, 1945 októberére visszanyúló magyar demokrata erő társadalmi bázisát. 1995. szeptember 27-én, a Dunaföldvár hajó fedélzetén közéleti emberek, értelmiségiek és civil szervezetek kiáltványt fogalmaztak az összehangolt működés parancsáról, és tavasszal megszületett a Magyar Polgári Együttműködés Egyesület (MPEE).
Ahogy nemzetünk szerencsés szellemi konstellációiban történni szokott, tavasszal már előléptek az új vezetők. Szorított a közelgő köztársaságielnök-választás. Jövőt megalapozó történeti parancsként merült fel, hogy jelöltet kell állítania a névleg csak huszonnyolc százalékos parlamenti kisebbségünknek is, aki meri képviselni a magyar közép csendes, egyelőre esélytelen választópolgári többségét. Orbán Viktor azzal vont félre egy nemzetközi konferencia ebédjén, hogy a Fidesz a mi köreinkben keresne elnökjelöltet. Bennünket erősített Illyés Gyula és a magyar közép nemzetegyesítő küzdelmének szelleme a kommunista rendszer ellenében, és Antall József hasonló törekvésű, ezt a politikát kibontakoztató miniszterelnöki műve.
Végül is, Orbán Viktorék megtalálták a legjobb jelöltet az irdatlan, nagy lelkierőt és politikai tapasztalatot kívánó szerepre: Mádl Ferenc professzort. Ő miniszterként Antall Józsefnek egyik leghűbb és legfontosabb támasza volt, csendben elmerülve a kormánymunkában, magas pozíciót magának sosem kérve. A bizalmat erősítette az is, hogy Mádl Ferenc sokéves, feltétlen tekintélyt és szeretetet élvezett jogászprofesszorként diákjai, a Fidesz leendő vezetői körében.
Mádl Ferenc, a példaszerű méltósággal végigvitt államelnök-választásban erkölcsileg és politikailag tovább erősödve lett az 1996. február 27-én formálisan is megalakult Magyar Polgári Együttműködés Egyesület első elnöke. Olyan társakkal az Elnökségben, mint például Szabad György, az 1990-es szabad parlament elnöke – Antallnak másik bátor és bölcs, megingathatatlan társa. És mellettük a vezetésben Kövér László, Nemeskürty István, Herczegh Géza, Martonyi János, Tellér Gyula és Tar Pál, aki otthont is adott az Antall József teremtette Batthyány Lajos Alapítványban a példásan szegény Egyesület megannyi tevékenységének. És ott voltunk Antall József szűkebb környezetéből Granasztói György és jómagam.
Az 1998-as parlamenti választások után Mádl Ferenc és Tar Pál keresi meg a szintén jól szerepelt Kisgazda Párt elnökét, Torgyán Józsefet, hogy a nemzeti érdek parancsaként rávegye őt a Fidesszel való politikai házasságra. A frigynek mindkét oldalon voltak fintorgó ellenzői, de mégis megszületett Orbán Viktor első kormánya, benne a gyengült, ám életképes MDF-fel is. 1994 szakadéka után 1998-ban újra a csúcs: az antalli út folytatására megint kormányképes szövetségre lépett a magyar közép. 2000-ben pedig Mádl Ferenc lesz az új Magyar Köztársaság második elnöke. Hogy micsoda politikai és alkotmányjogi ütközetekben kellett helyt állnia 2002 és 2005 között, jórészt egymagában, csak akkori bizalmasai tudnák elmondani.
Mindez nem mehetett volna végbe az MPEE sokágú működése, gazdag személyes és civil hálózatépítése nélkül. Rendezvényeken és kiadványokban, a rendszerváltozásban nagy részt vállaló közéleti és szakértelmiségi elit lelkes és önzetlen részvételével az új szervezet országszerte és a határokon túl is folytatta a polgári nemzet újraépítésének feladatát, és egy eljövendő kormány szakpolitikájának kidolgozását. Hozzá kell tenni, az MPEE ezt a szellemi feladatot mindmáig elhivatottan folytatja, és tevékenységének méltó bemutatása további köteteket kívánna, az 1998-ban megkezdett Polgári Magyarországért-sorozat folytatását.
Ünnepelve az alakulás harmincadik évfordulóját, hálával és szeretettel idézem fel születésnapján Mádl Ferenc nemes személyét és történelmi bátorságát. Attól tartok, hogy az ő legendás, büszke szerénysége is oka annak, hogy mostanság ritkán idézzük fel őt, e ricsajozó, celebkóros időkben. Pedig hol volnánk – hova jutottunk volna – hite és szilárdsága nélkül az elmúlt harminc évben?
A bibliai Mózes volt a realista, nem pedig az a szűkölő többség, amelyik tudta, hogy az út életveszélyes, és csak kevesen fognak rajta eljutni az ígéret földjére. És sikerült – mert a bátorságé a jövő.
A szerző költő, esszéíró
A fotókat a Mádl Ferenc Összehasonlító Jogi Intézet mint jogtulajdonos engedélyével közöljük.
