Balog Péter életpályája jól példázza: úgy is bírhatunk roppant lelki gazdagsággal, ha sok megfogható dologban szükséget látunk. Mikor életéről beszél, nincs fájdalom és sértettség a hangjában. Büszkén és boldogan idézi föl nagymamája meséit, melyek életre szóló útravalót adtak számára, vagy magyaráz a beás-muncsán cigány kultúráról, identitása meghatározójáról. Milyen volt az élet Alsószentmártonban?
A sokáig homogén beás cigány faluban a katolikus pap volt az egyetlen magyar ember. A beások nyelvének három csoportja van: muncsán, ticsán és árgyélán; az árgyélánt iskolában tanítják, lehet belőle végzettséget is szerezni. Én a muncsán nyelvet beszélem, ebbe a csoportba tartozunk. Ticsán anyanyelvű embert még nem is hallottam beszélni. A muncsán és árgyélán között viszont csak kis különbségek vannak, például a mássalhangzók kiejtésében, így elég jól megértjük egymást. Cigány kultúrából érettségiztem, gyorsan meg tudtam tanulni.
Alsószentmárton szegény falu volt, az emberek a siklósi–villányi borvidékből éltek: szőlőt kapáltak, metszettek, napszámosként minden munkát elvállaltak.
Mielőtt Pécsre kerültem, én is napszámba jártam dolgozni. Nehezen, de meg lehetett élni belőle, bár nem igazán becsülték meg az embereket.
Az utóbbi években ott is megváltozott a munkaerőpiac, gyárak, üzemek épültek a környéken, de ezekben csak a munkaképes lakosság tíz százaléka tud elhelyezkedni. Nagyobb föllendülés kéne, és én hiszek is benne: fejlődik az emberiség, meg a cigányokról alkotott kép is. A falu sem homogén már, több magyar is beköltözött, jobbára házasságok útján.
A napszámból jutott tisztességesen ételre, tűzifára?
Minden télen meg kellett szenvedni a melegért. Sokszor mentem haza az iskolából arra: majd ha az öcséd is itthon lesz, befűtünk. Utólag nem élem meg nagy traumának, de valóban nehéz telek voltak, hisz akkor nem lehetett dolgozni. Hárman vagyunk testvérek, egy nővérem és egy öcsém van. A kilencvenes évek közepén építettünk házat szocpolból nagymamámék telkén. Ez a telek régóta a miénk, Bergeleké – így hívnak minket a faluban, ez a becenevünk, a Balogról be sem tudnak minket azonosítani. Már nagypapámat is úgy ismerték: a harmonikás Bergel.
Népszerű muzsikus volt a környéken?
Rendszeresen zenélt bálokon, lagzikban, egyszer a Dáridó műsora Siklóson járt, és őt kérték föl Pataki Attila mellé. Ez kétezer körül nagy dolognak számított. Nagyapám háromfős bandát vezetett, a másik két zenész tamburicán (prímtambura) és gitáron játszott. Olykor becsatlakozott még más pengetős hangszer is. Karácsonykor, húsvétkor házról házra jártak, s nagyapám énekelt is. Mindenki ismerte és szerette a környéken, a temetésén is a bandatársai játszották a kedvenc zenéit – nagyon megható volt. Az Ibolyaszál volt a kedves nótája. Bár szeretek, de nem nagyon tudok énekelni – ma is cigányzenére keltem…
A zene és a mesék meghatározták a gyermekkorát…
Gyerekkoromban az emberek rengeteget énekeltek. Mikor babot kellett fejteni,
körbeült az egész család, unokatestvértől a nagybácsiig, és mindenki hozott valamilyen történetet. Nagymamám gyönyörű meséket mondott, tátott szájjal figyeltük mindannyian.
Az egész életünket beleszőtte a meséibe. Jó tanuló voltam, így én lettem a mesében az okos fiú, aki mindig sokra vitte: „Ennek a fiúnak volt tíz forintja, és olyan ügyes volt, hogy kettő mindig maradt neki.” És azóta is mindig van egy kis pénzem félretéve, amit soha nem költök el, mert nem felejtettem el a mamám tanítását az okos fiúról. A mesék arra szolgáltak, hogy az ember ne féljen. Mama meséi mindig erőt adtak, hogy valamire vihetem az életben, és vittem is. Pedig nagyon szegények voltunk, de a család mindig összetartott.
Emlékszem, kukoricát morzsoltunk, pattogott a tűz, ültünk a teknő körül, mamám énekelt, papám harmonikázott. Énekeltek kánonban és több szólamban. A mai napig is az élő hangszereket és az emberi énekhangot keresem a zenében. A dalok többnyire magyarul, a mesék pedig beás cigányul szóltak.
Volt mese az embereket próbára tevő Istenről, akit a gazdagok elküldenek, a szegények pedig befogadnak,
és a jó szívükért segítséget, áldást kapnak. De szerepeltek a mesékben boszorkányok meg afféle csínytevő lények, se nem jók, se nem gonoszak, az úgynevezett vesticék.
Most úgy érzi, legyőzte a sárkányokat, elnyerte a királylány kezét?
Sok sárkányt kell még legyőznöm, de megtaláltam a helyem a világban, megleltem a lelki egyensúlyom, úgyhogy győztem. Nem érzem hátránynak a cigányságomat. Ha bemegyek dolgozni, a munkatársaim arca földerül: itt van Peti, aki mindig rendet tesz.
Igen, most másoknak segít megküzdeni a fájdalommal, a betegséggel…
Volt vagy harmincféle munkahelyem, szilvát, meggyet szedtem már gyerekként, Pécsett mindenféle diákmunkát végeztem autómosástól a szórólapozásig, volt, hogy romlott joghurtokat kellett bontogatnom, vagy voltam a Tescóban csemegepultos, ahol a gyermekem édesanyját is megismertem. Később, ahogy a gyermek nőtt, s el is váltunk, több pénz és új munka kellett, és a Pécsi Zsidó Hitközség Szántó László Szeretetotthonába kerültem, ahol időseket gondoztam. Innen vezetett az út az egészségügybe. Kiskorom óta valamilyen segítő szakmát gondoltam magamnak, sokáig akartam például óvodában dolgozni. Egyszer, mikor a nővéremet műtötték, és láttam, milyen komoly munkát végeznek a kórházi dolgozók, éreztem, hogy ezt én is jól és örömmel tudnám csinálni. És most itt vagyok…
Meséljen az ápolói hivatásról!
A Semmelweis Egyetem Belgyógyászati és Hematológiai Klinikájának betegfelvételi osztályán dolgozom – fogadom a betegeket, és ellátom őket. Segédápoló vagyok, de emellett tanulok, és másfél év múlva fogom megszerezni a szakápolói végzettséget. Tudja, idős és beteg embereknek sok minden történik a testével, amivel nekem dolgom van, s az korántsem kellemes. De el kell végezni, becsukom a lelki szemeimet, megcsinálom, és utána lehet foglalkozni a test többi részével: mi fáj neki, miért fullad, miért beteg? Minden szakmának van kellemetlenebb és kellemesebb része. Ha az osztályomra kerül
egy beteg, aki se mozogni, se feküdni nem tud, azután nemsokára sétálgat és nevetgél a folyosón, az csodálatos érzés.
Persze ez belgyógyászati osztály, és sokszor nem a mosoly egy betegség vége. De akinek esélye sincs a gyógyulásra, annak is adhatok egy pohár vizet. Fölemelem a fejét, megfogom a kezét, rámosolygok: ilyen apró dolgokkal is segíthetünk, és mindez rengeteget számít. Sokszor találkozom agresszív beteggel is, aki részeg, vagy pánikba esett, de pontosan tudom, hogy ez nem nekem szól, és meg is tudom nyugtatni. Sokszor nem is tudják, mi történik velük, vagy hogy egyáltalán kicsodák, ilyenkor a gyógyszeren és a tudományon kívül egy jó szó is rengeteget segít.
Tizenöt éves a fia: mennyit tud neki átadni ebből a magatartásból, a másik ember felé való önzetlen odafordulásból?
Én Budapesten élek, a fiam pedig Pécsett, havonta egyszer-kétszer tudunk csak találkozni. Ő más körülmények között nőtt föl, mint én. Nem ismeri az éhezést, nem tudja, milyen az, ha mondjuk az ember szeptemberben kap egy pár cipőt, és az már októberre tönkremegy, mégis azt kell hordani… Még nem érzi át, hogy csak a tanulással lehet az életben előrejutni. De volt, hogy bejött velem a kórházba, és pár órát várnia kellett, amíg dolgoztam: látta, hogy fontos a munkám. Viszont az okostelefonnal meg az internettel nehéz fölvenni a harcot.
Érdekes, én kiskoromtól kezdve olyan voltam, hogy ha valamiből három volt otthon, tudtam, hogy az azért annyi, mert hárman vagyunk tesók. Addig nem is ettem, amíg nem jöttek a többiek,
hogy lássam: ők is eszik a csokit. És ez mindennel így volt, nem tudom miért, engem nem neveltek külön erre, de mindig figyeltem, hogy körülöttem mindenkinek meglegyen mindene.
Azonkívül, hogy egyre szakképzettebb lesz ápolóként, van még lehetősége arra, hogy ezt a segítői hivatást jobban kiteljesítse?
Hogy maradok a szakmában, az biztos. Sokszor gondolok arra, hogy az itt megszerzett tudással majd visszamegyek Alsószentmártonba. Mindezt hazavihetném, és segíthetnék az otthoniaknak. Többször volt bennem ilyen vágy, de eddig nem sikerült megvalósítanom. Ha meglesz a végzettségem, és letelik az ötéves szerződésem, akkor szívesen elmennék az ottani háziorvos mellé. Anyukám is nagyon beteg, és alig kap szakszerű segítséget vagy információt a betegségéről. Ha odakerülnék háziorvosi asszisztensnek, hozzám mindenki eljöhetne segítségért.
Nagyon érdekel a gyerekgyógyászat is. A belgyógyászaton sokszor idős vagy végső stádiumban lévő betegeket gondozunk. Az átlagéletkor nyolcvan év,
itt inkább az élet utolsó időszakával találkozom, ezért is volna jó gyerekekkel foglalkozni.
De nem tudom, képes leszek-e arra, hogy megfogjak, megszúrjak egy kisbabát, akinek az fájhat, és elmondani neki, hogy ezt muszáj megtennem.
Érdekes, hogy a mai napig, ha hazatérek, az ismerőseim, régi barátaim más szemmel néznek rám, pedig az vagyok, aki voltam. Más közegben mozgok, más emberek vannak körülöttem, és leginkább magyarul beszélek. Bele is telik pár napba, mire az otthoni beszédre visszaáll a fülem meg az agyam. És sokszor megkapom: tiszta magyar lettél! Pedig csak többet beszélek magyarul, és talán jobban ki is tudom úgy fejezni magam, de azért
a beás nyelv mindig az anyanyelvem marad.
