Több újítást is hoz a hétéves költségvetés tervezete. Egyrészt megemeli az Unió költségvetésének relatív szintjét, hiszen a mostani árszínvonalon csaknem kétezer milliárd eurót költünk majd el hét év alatt, ami az eddigi gyakorlathoz képest magasabbra, a bruttó nemzeti jövedelem 1,26 százalékára növelné a főösszeget. Igaz, ami ebből felhasználható, az az előző időszakhoz hasonlóan 1,1 százalék, mivel történetében először az uniós költségvetés 2028-ban elkezdi törleszteni – évi 24 milliárd euró összegben – a Covid után felvett, a Next Generation EU (NGEU) reformprogramokat finanszírozó hiteleket. (A jogállamisági feltételek miatt mi nem tudtuk és a jövő augusztusi határidőig valószínűleg nem is tudjuk lehívni az igényelt részünket. Ha csak nem a következő kormány – bárki lesz is az – külön politikai egyezséget tud kötni az EU illetékeseivel a jogállamisági feltételek teljesítéséről és az uniós pénzforrások megfelelő garantálásáról, illetve arról, hogy még kap egy-két év türelmi időt a megfelelő programok végrehajtására. Mindenesetre 2028-ban mi is elkezdjük a ránk eső évi mintegy 10 milliárd forint törlesztését, még ha nem is tudunk ebből a forrásból pénzhez jutni. Ettől még pozitív marad a mérlegünk az EU költségvetésében.)

Kilépünk az eddigi komfortzónából

Nemcsak a költségvetés javasolt nagyságából látszik az, hogy szintet akar lépni az Unió. Megkezdi a fájdalmas vitát arról, hogy a tagállamoknak az eddigi források – nagyrészt a bruttó nemzeti jövedelem alapú, az ÁFA-, vám- és illetékekből és a közelmúltban bevezetett forrásból (be nem gyűjtött műanyag palackok utáni szankcióból) származó befizetések – mellett más forrásokat is mozgósítaniuk kellene, ami nehéz, de új korszakot vetít előre. Megítélésem szerint a javasolt új uniós dohányadó és a vállalati különadó éles ellenállásba ütközik majd, de a másik három javasolt új forrás sem nyer viharmentes elfogadást 2027 nyaráig – elismerve, hogy nemes cél vezérli az illetékkivetést a nem begyűjtött elektronikai szemétre és a karbonszennyezésre. De az biztos, hogy kilépünk az eddigi komfortzónánkból, tovább integrálódunk, és nem csak a tagállami közvetlen befizetések növeléséből gyarapítjuk a közös kasszát. (Morálisan fontosnak tartom még azt is, hogy az öt nagy relatív befizető tagországnak adott közvetlen visszatérítés végre megszűnjék.) Emellett már elkezdődött a kiadási oldalról is a vita, hiszen az eddigi klasszikus uniós, például agrár-, kohéziós, migrációs politikák – ha szabad így neveznem – szokásos üzemeltetési költségeinek relatív mérséklése mellett egyre nagyobb összeget fordítunk majd a versenyképességi, belső piaci célokra és a külpolitikai fellépésre, beleértve a védelmi jellegű költségek drasztikus növelését.

Megtakarítások

Miért tiltakoznak sokan? Mert minden bizonnyal kevesebb pénz jut majd a közös agrárpolitika (KAP) finanszírozására – ezen belül is a közvetlen kifizetésnek nevezett jövedelemtámogatásra – és valószínűleg a regionális  alapú felzárkóztatásra. Persze itt is az ördög a részletekben rejlik, de azt leszögezhetjük, hogy ha nem emeljük a költségvetés valódi főösszegét, és közben számonkérjük az Unión az új kihívások iránti elkötelezettségét, akkor meg kell azt is nézni, hogy a KAP vagy a kohéziós politika hol ért már el eredményeket, és azokban hol lehet megtakarítást elérni. Ilyen lehet az, hogy az Unió agrárexportőr lett, ezért a nagy, a családi agrármodelleket meghaladó – mondjuk, öt-hatszáz hektár fölötti – latifundiumoknál csökken a kifizetés relatív mértéke. De látjuk azt is, hogy a kohéziós erőfeszítések is értek el eredményt, hiszen mára csak egy-másfél tucat nagyrégió van a mintegy harminc helyett az uniós átlag ötvenszázalékos fejlettségi szintje alatt, és sok eddigi perifériaország is megközelítette vagy elérte az Unió átlagos fejlettségi szintjét – sokan beléptek az euróövezetbe is –, és ezért nem igazolható az eddigi bőkezű felzárkóztatási támogatás folytatása. (Ez utóbbi veszély bennünket nem fenyeget igazán.)   

Nemzeti források

Beszédében Ursula von der Leyen a gazdákhoz is szólt a másik uniós keserű pirula, a tervezett külkereskedelmi liberalizációs politika nyomán – a Dél-Amerikai Közös Piac (Mercosur), India, Ukrajna stb. irányából – fenyegető növekvő agrárimport dömpingveszélyei kapcsán: minőségvédelmi garanciákat ígért, de ennek a próbája majd a gyakorlat lesz, és ez minket is érint majd. Az a tény, hogy a nemzeti és a regionális fejlesztési terveken keresztül kerül sor az Unió jelentős forrásának folyósításra, számomra azt sejteti, hogy a decentralizáció és szubszidiaritás vonzó elvei mellett teret nyitnak a minél nagyobb nemzeti forrásokból folyósítandó támogatásoknak is a brüsszeliek mellett és helyett.

A szuverenistáknak tudomásul kell venniük

Ami ezzel együtt is helyesnek tűnik, az a belső piac mélyülésének és a versenyképesség támogatásának prioritásként való kezelése. Mindkettő hiánya már most sokba kerül, mint erre kitért az elnök asszony. Igaz, tudjuk, hogy a tetszetős programok általában a fejlett tagállamok felé viszik a közös pénzt, hiszen valahogy eddig is ők tudtak itt lényeges forrásokat lehívni – szerintem ez most sem lesz másképp –, de azt is látni kell, hogy ezen a téren hatalmas az igény az előrelépésre, többek között a magyar kormány részéről is, mivel szeretnénk az Unió globális gazdasági térvesztését megakadályozni. Természetesen a megemelt fejlesztési összegek – például a Horizont Európa nevű programé – majd megmutatják azt, hogy képesek leszünk-e a neuralgikus ponton átlépni. De ehhez valószínűleg további közös politikák létrehozására is szükség van, a jelenlegi tagállami jogosítványokkal nem lesz eredményes a közös pénzköltés például a tőkepiaci unió vagy az energiahatékonyság terén. A szuverenistáknak azt kell tudomásul venniük, hogy amit e téren követelünk, az a legtöbb területen a közös – a tagállamit helyettesítő vagy kiegészítő – kompetencia nélkül, csak pénzköltéssel nem fog menni.

Erős lépések

Hasonló dilemma a globális fellépések kapcsán is megjelenik. Gyakran elhangzik a vád, hogy az Unió gazdasági – bár nem a nagy vetélytársakkal párhuzamosan növekvő – óriás, de politikai törpe, ami visszahat a gazdasági fejlődésére is. Most nyilvánvalóan a legutóbbi válsághelyzetek kapcsán mind Ukrajna, mind Palesztina ügyében nagyon erős lépesekre szánta el magát az Unió – szankciók Izrael ellen (!), illetve újabb generációs intézkedések az oroszok ellen –, és jelentős pénzösszegeket csoportosít át védelmi programokra, ami hatalmas vitákat fog kiváltani például magyar részről is. De azt  nem tagadhatja senki sem, hogy lépni kell a közös védelem terén is, és ehhez olyan közös biztonságpolitikát kell folytatni, ami sokaknak – mind az uniós kompetenciabővítés, mind a pénzügyi koncentráció miatt – fájni fog. Valójában ebben Ukrajna az apropó szerepét tölti be, azzal együtt is, hogy az európai vezetés a kontinens függetlenségének és területi épségének zálogaként tekint az ukrán frontra, ezért most hatalmas erőforrásokat kész erre fordítani. Ezzel, mint Ursula von der Leyen beszédéből is világosan kitűnt, nemcsak az esetleges fegyvernyugvásig, hanem utána is stratégiai ellenségnek tekinti Oroszországot, amellyel, hiszen nem adja fel régimódi birodalmi terjeszkedési politikáját, nem érdemes partnerként hosszú távon sem számolni, meg kell vele szakítani a stratégiai és az ezt alátámasztó gazdasági kapcsolatokat. Mindebből egyenesen következik, hogy meg kell teremtenünk saját közös védelmi képességeinket drónfalakkal, keleti erődökkel és hatalmas gyártási hitelekkel, ahogy az elnök asszony kifejtette. Ebben a sorrendben nemcsak a nagyobb anyagi ráfordításokat teremti meg Brüsszel, hanem a nélkülözhetetlen külpolitikai többségi döntéshozatalt a mélyebb  energiapolitika terén is, ami versenyképességi kérdés számunkra. (A magyar miniszterelnök által emlegetett „adósságunió” a hitelfelvétel miatt alakul ki, hiszen a Covidig nem adósodhatott el az Unió maga. Mindenesetre a gazdasági unió, melyet a közös pénz és a monetáris unió mellett sokan féloldalasnak neveztek, mélyül, és a közös költségvetés szerepe bővül.)

A külpolitika világszintű megjelenítése

A külpolitikával kapcsolatos kiadások szerkezete terén és Ursula von der Leyen beszéde alapján is kirajzolódik, hogy 2034-ig nem a közvetlen bővítés lesz napirenden. Erre még Ukrajna esetében sem különítenek el külön forrást. A cél a külpolitika világszintű megjelenítése, elsősorban most a két nagy konfliktusban (Ukrajna, Gáza) való mélyebb részvétel, és ebből következően a védelmi képességek előmozdítása. Oroszország stratégiai kizárása a partnerségből és a balkáni bővítés elodázása nekem sem tetsző ötlet, mert gazdaságilag nekünk is fel kell készülni a BRICS oroszokon kívüli államainak gazdasági kihívásaira. Ennek kapcsán bátor dolog, hogy a Bizottság nem a protekcionizmus amerikai irányában látja a jövőt, hanem fölgyorsítja a multilaterális liberalizációt Indiától kezdve Délkelet-Ázsián át Latin-Amerikáig. Az USA-val lényegében megkötötte a maga breszt-litovszki békéjét, vagyis számára az egyoldalú és megszégyenítő meghátrálás rögzítése is jobb, mint a bizonytalan vámháború. Még Kína esetében sem nyilvánítja ki kereken a blokkosodást, inkább a hidegháborúhoz hasonló erőegyensúlyi kompromisszumokra törekszik Pekinggel.

Milyen az Unió képe a következő évekre?

Lassan, de javul a versenyképesség. Előbb érvényesül a szociális és demokratikus Európa, ez hatja át a beszédeket, a programokat, a politikát és a költségvetést. Nem enged az EU a jogállamisági megközelítés európai vívmányából és örökségéből, nem definiálja jogszabályokban, de jelentésekben világosan elmagyarázza. Kitart a humanizmus mellett, ahogyan azt a palesztin és az ukrán kérdésben, illetve a világszerte nyújtott hatalmas humanitárius segélyezéssel teszi. Hangsúlyos szerepet ad a szegénység elleni harcnak és a lakhatásnak. A migrációs politikában viszont elindul az illegális bevándorlás ellen, amivel a 2015-ös merkeli politika lassú megtagadását viheti végbe. Ugyanakkor számol a legális migrációval és ennek kulturális hatásaival, a remélt gazdasági haszonért cserébe.

A legnagyobb kritika az EU-val szemben a gazdasági növekedés lelassulása, hiszen az utóbbi időben mérsékeltebben növekedett az USA-hoz és főleg Kínához képest. Ez igaz, bár a fejlett világ egésze növekedési problémákkal küzd Japántól Kanadáig. Ezért is kell erősebb versenyképességi program Európában, amit közösen kell finanszírozni. (Draghi híres tavalyi jelentésében még újabb hitelfelvételt is javasolt.) De azt is tudni kell, hogy az EU, pontosabban a tagállamok az utóbbi időben stabilizálták az adósságállományukat összességében tavaly év végén a GDP 81 százalékánál, bár csökkenteni csak lassan tudják. De ezzel is ellenpólusát képezik az USA-nak, ahol ez már 120 százalék fölött jár, vagy Kínának, ahol az utóbbi néhány évben megduplázódott az adósságráta, 2024-ben 88 százaléknál tartott. A jelenlegi magas éves deficittrendek alapján ez mindkét riválisnál nőni fog, nagysága azonban előbb-utóbb náluk is lefékezi a növekedést, mint ahogy Európában az egy évtizede hasonló cipőben járó Romániában az elkerülhetetlen megszorító intézkedésekkel a nyáron az megtörtént.

A szigorú államháztartási politika feladása?

Újabban a korábbi egyensúlyi bajnok Berlinben is sokan úgy vélik, hogy nekünk az EU-ban a növekedés érdekében el kellene engedni egy ideig az adósságokat, hiszen ezt csak részben tettük meg az NGEU-alapoknak vagy most a tagállami védelmi költségek növelésének finanszírozására, pedig még többet kellene költeni a minőségi fejlődési faktorokra, aminek révén beindulhat a növekedés, és helyreáll az egyensúly. Vagy nem. Ezt sok példából, a magyar közelmúltból is tudjuk, ezért magam sem támogatom a szigorú államháztartási politika feladását, dinamizálni enélkül is lehetne (például kiadások növelése helyett azok átcsoportosításával), mert az elszabaduló adósság- és inflációs lovakat megfogni sokkal nehezebb.

Európa mindenféleképpen új korszakba lép, meg akarja tartani a humán faktorok szerinti előkelő helyét, középpontba állítva a képzéseket, a szociális Európát, a szegénység visszaszorítását, a lakhatási gondok enyhítését, a klímaharcot és dekarbonizációt, az emberséges migrációs és integráltabb külpolitikát. Meg akarja őrizni, sőt terjeszteni európai örökségként felfogott demokratikus elveit, a jogállamiságot és a toleranciát, de a migráció, a geopolitika és a védelem terén új szintekre kíván lépni. Meglátjuk, így gondolják-e a nemzetállamok.

 

A szerző közgazdász, korábbi európai parlamenti képviselő és nemzetgazdasági minisztériumi államtitkár

 

Nyitókép: Ursula von der Leyen az Unió állapotáról szóló beszédét tartja az Európai Parlamentben szeptember 10-én (forrás: European Parliament, CC BY 2.0)